interjú
A PÁNSÍP ÚJABB METAMORFÓZISA
Balla D. Károly válaszai
– Milyen múltra tekinthet vissza az általad életre hívott orgánum?
– Megalapításától, 1993-tól kezdődően a Pánsíp többször is átalakult. Eredetileg aránylag magas példányszámú havi kulturális magazinnak szántam, a művelődő magyar család olvasmányának, amelyben a versek és novellák mellett érdekes témákat feldolgozó irodalmi riportok (emlékezetesek e téren Kovács Elemér írásai például a beregszászi bordélyházról, a kamionosok életéről, a vendégmunkásokról stb.), közéleti tárcák, helytörténeti, néprajzi kistanulmányok, a társművészetekkel foglalkozó írások és kulturális hírek is helyet kapnak; kezdetben volt gyermekrovatunk, közöltünk gyermekpszichológiai és vallási tárgyú cikkeket, még keresztrejtvényt is, és sok-sok művész- és dokumentumfotót. Aztán erről a sokszínűségről fokozatosan ugyanúgy le kellett mondanom, mint ahogy a havi, később kéthavi megjelenésről és a magas példányszámról. Az okok nyilvánvalók: egy ilyen lap már „üzemnek” számít: legalább egy-két főállású munkatárs, helyiség, infrastruktúra szükséges hozzá, ám ezeket a kereteket, főleg anyagiak hiányában, nem sikerült kialakítanom az akkori lapgazda, a Galéria Kiadó lehetőségein belül, és, be kell valljam, az érdeklődés is fokozatosan csökkent lapunk iránt: a viszonylag sikeresen kiépített, Kárpátalja magyarok lakta vidékét jól lefedő terjesztőhálózat lapszámról lapszámra kevesebb és kevesebb példányt „vett fel”. (Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a Kárpáti Igaz Szó előfizetőinek a száma is ezalatt zuhant ötödére). Egyre csökkent hát példányszámunk és megjelenési gyakoriságunk, szűkült a témakörünk, s amikorra a Galéria Kiadó megszűnt, a Pánsíp magánkiadású „marginális” irodalmi folyóirattá vált, olyan orgánummá, amely a gondosan válogatott versek és novellák mellett csupán igényes, lehetőleg tudományos értékű tanulmányoknak ad helyet.
Eközben a lapnak folyamatosan cserélődött a szerző- és szerkesztőgárdája. Az elején az irodalmárok mellett (itt hadd említsem meg a főszerkesztő-helyettesként éveken át igen hasznos munkát végző Nagy Zoltán Mihályt) jelentős szerepet játszottak az újságírók, közírók (Kovács Elemér, Horváth Sándor, Szöllősy Tibor), majd a profilváltozás során fokozatosan elmaradtak írásaik. Ezzel párhuzamosan lezajlott a Pánsípnál egy generációváltás is: a korábban domináló, leginkább a derékhadhoz tartozó vagy idősebb szerzőket „kiszorították” az imponáló aktivitást mutató fiatalabbak, és egyes lapszámaink anyagában mind inkább Bagu László, Berniczky Éva, Beregszászi Anikó, Cséka György, Csernicskó (Papp) István, Lengyel Tamás, Pócs István írásai váltak meghatározóvá. E tendenciát felismervén érett meg elhatározásom, hogy ezen új nemzedék tagjainak a lap szerkesztésében is szerepet adjak, így előbb Csernicskó Istvánt bíztam meg tanulmány-rovatunk vezetésével, majd a szépirodalmi anyagok gondozására Bagu Lászlót kértem fel, ezzel együtt én lemondtam a főszerkesztői tisztemről, s másfél éven át a kettejük munkáját összefogó Berniczky Évával alkotott háromtagú tím szerkesztette a folyóiratot.
– Határozottan múlt időt használsz…
– Igen, a Pánsíp újabb jelentős átalakulás előtt áll. Ennek hátterében több ok is meghúzódik. Elsőül az, hogy a szerintem a maga nemében egyedülálló, karakteressé vált és átgondolt szerkesztési koncepciót tükröző, a szakma elismerését kivívó folyóirat az elmúlt években nagyságrenddel kevesebb anyagi támogatáshoz jutott, mint laptársai közül nem egy, így fenntartása és rendszeres megjelentetése számomra mint kiadó számára egyre nagyobb terhet jelentett, s úgy éreztem, a számtalan megírt pályázat és más pénzszerzési akcióba fektetett energia nincs arányban az e téren elért eredménnyel. (Ezért is történt, hogy az Illyés Közalapítványhoz az idén már be sem nyújtottam pályázatot.) Második okként említhetem a közönség továbbra is csökkenő érdeklődését, megdöbbentő közönyét:
úgy tűnik, a modern irodalmi vonulatokhoz felzárkózó belletrisztikára és a tudományos körültekintéssel megírt tanulmányokra ma nincs igénye Kárpátalja magyar olvasóközönségének.
(Ez külön beszélgetés tárgyát képezhetné.) Mindezzel összefüggésben – és ezt említem harmadik okként – lapunk mostani formájában meglehetősen beltenyészet-szerűvé vált: a szerzők és olvasók túl szűk köre már-már önmagába zárt rendszert alkot, amelyben, félő, megmerevedhetnek a viszonyok, dogmává torzulhat bármely értékrend, s az öncélúság máskülönben akár fel is vállalható zászlaja árnyékba boríthatja a megvalósulás másfajta lehetőségeit.
E három ok, úgy hiszem, bőven elegendő egy újabb átalakítási kísérlethez. Ezért, elképzelésem szerint a Pánsíp 1999-től éves almanachként, összegző gyűjteményként jelenik meg (feltéve, ha ilyen kiadvány megjelentetésének agyagi feltételei könnyebben biztosíthatók, mint egy periodikáé). Az évkönyv-jelleg talán lehetőséget ad a szélesebb körű működésre, értve ezen mind a szerzőgárda, mind az olvasótábor remélt bővülését.
– Mire alapozod ezt a bizakodást?
– Egyrészt talán évente egyszer könnyebb felkelteni a közönség érdeklődését, mint folyamatosan ébren tartani, másrészt a közreműködők köre azon a réven is szélesedhet, hogy az új, kifejezetten számunkra írt, nekünk benyújtott munkák publikálása mellett nem zárkózunk majd el a másodközlésektől sem: tallózni kívánunk abból a teljes anyagból, amely a kárpátaljai magyar alkotók tollából egy év alatt napvilágot lát; ugyanígy nem-itteni írók rólunk-nekünk szóló, velünk kapcsolatos vagy minket közelebbről érintő műveit is szívesen látjuk hasábjainkon.
– Mikorra várható az első Pánsíp-almanach?
– 1999-es dátum lesz rajta, de számításom szerint még ez év decemberében kijön a nyomdából. Ugyanis, hála a magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának (közismertebb neve: Anyanyelvi Konferencia), az első ilyen kiadvány nyomdaköltségére már nagyjából megvan a keretünk.
– És a folytatás?
– Bízom abban, hogy egy teljes év alatt sikerül az újabb almanachra-valót előteremteni. Ha nem, akkor… Végül is: ha sem támogatói szándék, sem megfelelő olvasói igény nem áll a Pánsíp mögött, akkor miért kellene életben tartani?
