Digitális Univerzum - Irodalom és internet

Gondolatok, tűnődések, remények. Egy felzárkózó író a digitális generáció előtti korszakból...

INTERNETES JELENLÉT

Gutenberg-galaxis és Neumann-univerzum

Gyakran megkérdezik tőlem: ha oly elkötelezett híve vagyok a világhálós megjelenésnek, mint ahogy erről nyilatkozni szoktam, akkor miért publikálok mégis nyomtatott folyóiratokban, miért adok ki könyveket. Ha lépten-nyomon hangoztatom, hogy a papír-alapú szövegmegjelenítést rövidesen végleg felváltja a digitális és online formátum, ha azt jósolom, hogy a könyv akár már az unokáink életében múzeumi tárggyá válhat - akkor miért nem hagytam fel az írói megjelenés hagyományos formáival?

Kétségtelen, hogy számomra egyelőre fontos az újságokban, folyóiratokban való megjelenés és az, hogy a jelentősebbnek gondolt, legtovább érlelt munkáim végül könyv alakjában öltsenek testet. A folyóiratok ma még az írói szereplés legfontosabb színterei, olvasók és szakmai ítészek sokasága egyelőre ezt tekinti mérvadónak - így lemondani kár lenne róla, hisz ezen a réven is eljuthatnak szavaim sokakhoz, köztük olyanokhoz, akik mai napig idegenkednek attól, hogy irodalmat képernyőről olvassanak.

A könyv meg éppenséggel továbbra is az írói mivolt attribútuma: a közvélekedés szerint író az, akinek könyve van - és ezen papírlapokra nyomtatott, összefűzött és borítóba kötött szöveget értenek, nem pedig a tartalmi szempontból az előbbivel egyenértékű, valamilyen adathordozón tárolt vagy az interneten elérhetővé tett e-könyvet.

Amíg így van, én is szükségesnek tartom, hogy a legfontosabbnak gondolt munkáim ebben a hagyományos formában jussanak el olvasókhoz, kollégákhoz - és a múzeummá egyelőre még nem vált könyvtárakba.

De emellett - vagy inkább: ez előtt - kiemelt jelentőséget tulajdonítok az internetes publikációknak is. Mégpedig azért, mert a világhálón minden mű új kontextusba kerül, pótlólagos mellékjelentések ragadnak rá, egészen újfajta közegbe olvasódik bele. Az irodalmi alkotás internetes információvá lesz, elérhetősége korlátlanná, felhasználhatósága sokrétűvé válik. A mű teljesen kiszakad a szerzői, kiadói, terjesztői korlátok közül, elveszti a lokalitás megtartó, de egyben korlátozó jellegét, helyette megnyílik előtte az a nagyszerű perspektíva, hogy a virtuális univerzum részévé váljon.

Ezen túl a (nevezzük így:) Neumann-univerzumnak van egy hihetetlenül nagy előnye a Gutenberg-galaxissal szemben: hogy nem elszigetelt, egyesével fellelhető és sokak számára meglátogathatatlan bolygókból áll, hanem minden pillanatban mindenki számára a teljesség azonnali elérését kínálja.

Mámorító érzés ehhez a világhoz csatlakozni, gyarapításában részt venni, sajátosságait új művészi tartalommal társítani. Az önkifejezésnek és a világ értelmezésének soha nem tapasztalt dimenziói, lehetőségei nyílnak meg ezáltal. Ezekkel okosan élni: lehet-e szebb kihívás a XXI. században élő író számára?

Afelől is gyakran érdeklődnek: mi a jó a blogírásban? Miért tartom annyira fontosnak, hogy napi rendszerességgel művelem, sőt, tekintve hogy mára cirka félszáz ilyen netes periodikát működtetek, ez gyakran napi 2-3 vagy még több bejegyzés publikálását jelenti. Ugyan mi ebben a jó?

Nos, a blogírást én a digitális és online megjelenés fent vázolt aspektusából nézem. Élek a lehetőséggel, hogy kifejezzem magam, hogy értelmezzem a világot, hogy kommentáljam, amit tapasztalok - s hogy mindezt azonnal közzétegyem. Az a körülmény ugyanis, hogy egy jegyzet szinte megszületése pillanatában a nagy nyilvánosság elé kerül, bár a dolog tartalmi részén nem változtat, de az azonnali olvashatóság pótlólagos tulajdonságokkal ruházza fel: az egyidejűség, a gyorsaság külön felhajtó erőt biztosít számára. További dimenziót nyit a visszajelzés, az azonnali olvasó reagálása lehetősége, amely új kommunikációs csatornákat aktivizál.

Jó esetben ezek a körülmények és „online-hozadékok” egészséges mértékben hozzájárulnak annak a bizonyos kontextusnak a létrejöttéhez, amelyben maga a jegyzet, a szerzői közlés kiegészítő jelentéstartalmakat integrálhat magába. Ugyanilyen hasznos lehet az is, ha polémia, érdemi eszmecsere alakul ki, ha megfogalmazódik az ellenérveknek az eredeti közléssel összevethető súlyú rendszere.

A blog tehát amellett, hogy tartalomközlési eljárás és hosszú távra szóló megbízható szövegrögzítés (blogjaimból évtizedre visszamenően minden visszakereshető), amellett kiemelt a dinamikus jellege: én mindig is egyfajta folyamatos író-olvasó találkozónak tekintettem, olyan helyzetnek, amikor az alkotó minden egyes megnyilvánulása azonnali megbeszélésre kerülhet. (Ilyesmire mostanában legtöbbször nem magukban a blogokban kerül sor, hanem a blog linkjét tartalmazó Facebook-topikban.) Jó esetben a blogírónak kialakul a törzsközönsége, „egymásra szoknak”, a felek alig várják, hogy szóba elegyedhessen egymással. Ez rám, bevallom, ösztönzőleg hat, ugyanakkor időről időre arra is rá kell döbbennem, hogy energiám elaprózását is jelenti, gyakran elvonja a figyelmem talán fontosabb dolgoktól. Fontos, hogy szükség esetén részben el tudjak szakadni a naprakészségtől, illetve - ez még nehezebb, de nem elérhetetlen - a permanens internetes jelenlét közben legyek képes disztingválni a „webviháncolás” és az elmélyült alkotómunka között. Végül is legutóbbi regényem írása közben egyetlen nap sem volt, amikor lecsatlakoztam volna a hálóról.

Azt is megkérdezték már tőlem: végül is mit várok az internetről, miben látom legfőbb hozadékát.

Feltétlenül számítok arra, hogy a cyberpók egyre nagyobbra és sűrűbbre szövi hálóját, így oda is eljut, ahová eddig nem. Magyarországon és pláne Ukrajnában a net elterjedtsége sokáig eléggé korlátozott volt - mára azonban lényeges áttörés történt, a széles sávú kapcsolat már nem számít luxusnak és lassan a legeldugottabb faluban is elérhetővé válik. A számítógép már alig különlegesebb, mint pár évtizede a televízió: beköltözik minden háztartásba. Illetve hát, mint ezt az előrejelzések is sejtetik, könnyen meglehet, hogy a TV meg a számítógép meg a házimozi meg a videotelefon mind egy dobozban lesz és jószerével azt sem tudjuk majd, melyik funkció melyik csatornán működik. A lényeg az, hogy a világ legeldugottabb pontján élők is részesüljenek ennek a technikai vívmánynak az előnyeiből, szabadon használhassák, minden információhoz hozzájussanak, és maguk is bármit közölhessenek a világgal.

A korlátlan információáramoltatás mellett az internet legfőbb hozadéka az lehet, ha igazi világarchívummá válik. Segítségével hamarosan elérhetővé válik mindaz a tudásanyag, amit az emberiség évezredeken át felhalmozott, azaz böngészhetővé, kereshetővé, letölthetővé válik az összes múzeum, könyvtár, levéltár szövegi, képi és akusztikai anyaga, minden művészi és tudományos hagyaték. Ennek elérésére nemzetközi szinten is egyre több erőfeszítést tesznek. Fiatal kora ellenére (ha összehasonlítjuk civilizációnk életkorával) az internet már így is óriási információmennyiséget halmozott fel, csak idő kérdése, hogy felölelje a teljes emberi tudásanyagot.

Fontosnak tartom továbbá, hogy az internet strukturáltabbá váljon. A végcél az úgynevezett szemantikus háló létrejötte, amely fogalmi rendszerek aprólékosan felépített hierarchiájában helyezi el és teszi kereshetővé-elérhetővé a tartalmakat. A szemantikus web még félig-meddig utópia, ám ahogy létrejöttek a roppant hasznos tematikus linkgyűjtemények és ahogy a keresőmotorok már most is szinte minden fontosat megtalálnak, úgy fog kiépülni a „nagy világkatalógus” és úgy válnak keresőalgoritmusok oly finoman hangolttá és intelligenssé. Az interneten felhalmozott tartalmak végül szerves egységet alkotó roppant egésszé fognak összeállni. Az lesz az igazi Naumann-univerzum, amelyhez mindenki a saját igényeinek legmegfelelőbb módon és mértékben férhet hozzá. Egyetemessége és hatalmassága ellenére ez lesz a tudás demokratizálódásának legnagyszerűbb vívmánya.

Ennél utópisztikusabb reményem, hogy az internet közönsége felnő a technológia nagyszerűségéhez. Hogy a szenny terjesztése egy határon nem megy túl, hogy a rosszindulat alábbhagy, hogy a bunkóság lokalizálódik. Hogy a netpolgár magas erkölcsiségű, segítőkész, toleráns, művelt ember lesz, aki nem alantas, hanem nagyszerű dolgokra használja korszakunknak ezt az óriási vívmányát.

Gergely Tamás: Internetcsinálók (Ballad D. Károly)

Ha valamiért létrejött ez a kis internetes minigalaxis, akkor azért, hogy az éppen 10 évvel ezelőtt alapított azonos című nyomtatott irodalmi folyóirat digitális jogutódjának otthont adjon. Én voltaképp 1980-től kezdődően mindig szerkesztettem valamilyen irodalmi periodikát, napilap mellékletét, hangújságot, éves antológiát, negyedévi folyóiratot. Ezek sorában az utolsó volt a Pánsíp, amelyet nyomtatott kárpátaljai lapként – itt talán nem részletezendő okokból – nem tudtam fenntartani. 

A jó Welcome-ról Balla D. Károllyal

Készült a Transycan.net számára, eredeti megjelenésének helye a rég megszűnt portál oldala:     http://www.transycan.net/trans/interc00.shtml

Honoldalad, az Ungparty így hirdeti magát: Balla D. Károly virtuáléja. Majd így folytatja: Közhírek, magándohogások. Mitől is Ung meg főként mitől party ez a honoldal?
   
   
    Szójáték, szóképzés, mint ahogy maga a virtuálé is, tudtommal azelőtt nem létezett, alighanem én találtam ki. Ha beütöd a Google keresőjébe, öt találatból négy az én szövegemre mutat, az ötödik a tiedre, de te meg, remélem, tőlem vetted át – örömömre: hadd terjedjen; láttam már más helyeken is. Príma szó, nem? A másik is saját kreáció: én magam ungparti vagyok, lévén szülővárosom, Ungvár az Ung partján terül el. Hogy ypszilonnal írtam, ezzel belejátszottam az angol party szó jelentéskörét a társaságtól a buliig. Hiszen akik az UngPartyhoz szerzőként és olvasóként kötődnek, egy virtuális társaságot képeznek és egy talán nem is rossz intellektuális buliban vesznek részt.
   
    Költő vagy sőt: József Attila-díjas - kérdezhetné a felületes szemlélő: "minek neked web-oldal, csak nem itt közlöd a verseid?!"
   
    A dolognak nem ez a lényege, ki fog derülni a beszélgetésünkből. Ám nem tagadom, hogy a „látva lássanak” is munkált bennem, amikor a fokozatos fejlesztés során a saját „írószobámat” is az UngParty sokadik, talán hatodik alrendszerévé tettem. Ennek egyik része informatív jellegű: életrajz, publikációs listák, műjegyzék… Másik részét maguk a művek képezik, de soha nem első közlésben.
   
    Vagyis itt tárolod a másutt megjelenteket. Webkönyvespolc lenne a virtuálé? 
   
    Mondhatjuk így is. A személyes oldalam valóban egy olyan gyűjtőhely, ahol megtalálható az utóbbi években folyóiratokban, lapokban megjelentetett szinte minden fontosabb írásom. Néha még magam is használom, mert itt nagyobb a rend, mint a gépemben tárolt kézirataim között…
   
    Mennyire jó ez a webkösvespolc: hányan látogatják, hogy téged idézzelek: hány olvasót hoz be a "jó welcome"?
   
    Bő másfél éve rögzíti a találatszámláló a látogatásokat, ez most másfélezernél több belépést mutat. Az UngParty 25.000-et közelítő látogatottságával összehasonlítva ez azt jelenti, hogy rendszeremnek csak minden tizenötödik olvasója lép be a személyes oldalamra. Mondtam, hogy nem ez a lényeg… 
   
    Kik látogatják Balla D. Károly virtuáléját: kárpátaljaiak? Magyarországiak? Nyugatiak?
   
    Kárpátalján élők szinte egyáltalán nem. 5-6 állandó itthoni olvasóm van csupán, és még talán kétszer ennyi alkalmi látogató. Legalábbis a statisztikai rendszerek csupán ennyi .ua végződésű szerverről való csatlakozást regisztrálnak. Ez nagyjából egybeesik barátaim, ismerőseim közlésével. Nyugodt szívvel állíthatom, hogy írótársaim többsége egyáltalán nem ismeri a honlapomat, bár hallottak róla. Ennek egyébként csak egyik oka az infrastruktúra hiánya. A másik ok a virtuális világ elfogadatlansága, az idegenkedés tőle, mondhatnám: lenézettsége. Ha szigorúbb akarok lenni: alighanem sokan tartanak is tőle. A kárpátaljai magyar kultúra rezervátum-léte ugyan jár bizonyos hátrányokkal, mégis jelent valami biztonságot, és sokaknak jól jön ez az elszigeteltség. De ebbe most ne menjünk bele.
    A legtöbb látogatóm magyarországi: a hozzávetőlegesen napi 50 körüli egyedi találatok nagyobbik fele. Az éves statisztika további élmezőnyét Románia, Ausztria, Svédország, Olaszország, Németország, Kanada, Lengyelország, Hollandia, Izrael, Svájc vezeti.
    És akkor még egy szót a Kárpátaljaiakról. Olvasóimnak egy nem jelentéktelen részét az innen elszármazottak képezik. Őket persze nem mutatja ki semmilyen statisztika, de létükről és számukról a Fórumba tett bejegyzések, levelek, beszélgetések révén van tudomásom. Arra is van friss példám, hogy Kárpátaljáról elszármazott két budapesti fiatalember nagyjából az én honlapom révén fűzte szorosabbra barátságát…
   
    Nehezen megteremtett függetlenség lenne az Ungparty, egyik korábbi interjúdban így nyilatkoztál…
   
    Életem utóbbi 8-10 éve valóban arról szólt, hogy, amennyire ez egyáltalán lehetséges volt, teljes anyagi és szellemi függetlenséget vívjak ki magamnak. Ma ezt tartom az egyik legmegbecsülendőbb eredményemnek – de másfelől súlyos árat fizettem érte, bizonyos tekintetben egyedül maradtam. 
   
    Ezért is népszerűsíted "Magán(y)híradó" címen a naplódat is közlő híroldalt, a Newságot?
   
    Igen, saját pátriámban mindenképpen magános és magányos farkas lettem, miután aprólékos munkával pár év alatt sikerült minden kötöttségemet felszámolnom, minden szervezetből és csoportosulásból nemcsak kilépnem, hanem függetlenségemmel és kritikus hangommal magamra is haragítanom. Még a magam-alapította szervezeti hátteret (kiadó, szerkesztőség, alapítvány) is felszámoltam, illetve magántevékenységemmé tettem úgy, hogy amit lehetett, felmenekítettem a világhálóra. Magán(y)híradóm, a Newság egyébként az UngParty legolvasottabb alrendszere.
   
    Lap a virtuálén belül - Pánsíp? Miért nálad "fújják"?
   
    Ha valamiért létrejött ez a kis internetes minigalaxis, akkor azért, hogy az éppen 10 évvel ezelőtt alapított azonos című nyomtatott irodalmi folyóirat digitális jogutódjának otthont adjon. Én voltaképp 1980-től kezdődően mindig szerkesztettem valamilyen irodalmi periodikát, napilap mellékletét, hangújságot, éves antológiát, negyedévi folyóiratot. Ezek sorában az utolsó volt a Pánsíp, amelyet nyomtatott kárpátaljai lapként – itt talán nem részletezendő okokból – nem tudtam fenntartani. A UngParty keretében viszont él és virul, harmadik éve működik (2000-ben még netPánsíp néven), ezalatt sok száz verset adtam közre (ez a fő profilja!), tucatnyi novellát és tanulmányt, kritikát. Hogy a mostani legnagyobb vállalkozásról szót ejtsek: a kortárs lengyel költészet 10 jeles alkotójának száznál több versét mutattam be a Krakkóban élő Zsille Gábor fordításában és közreadásában. A Pánsíp folyamatosan közli a beérkező – szigorúan digitális – kéziratokat; féléves ciklusban a régi anyagokat archiválom, és ezek képezik az évenkénti két lezárt lapszámot. Szerzőim között magyarországiak, kárpát-medencei „határon túliak”, nyugat-európaiak és tengeren túliak egyaránt szerepelnek. A neten hálistennek nincsenek politikai határok és földrajzi távolságok. A Pánsíp a maga szépirodalmi közleményeivel szépen belesimul az UngParty egészébe, nemcsak tartalmilag, hanem formailag (összekapcsoló linkek révén) is „kommunikál” más rovatokkal, a Törzshellyel, Szalonnal vagy akár a Newsággal.
   
    Az egész együtt egy egyéni virtuálé, mely annyira élő, naprakész, hogy munkája felér egy heti irodalmi lap szerkesztőséggel, kik csinálják?
   
    Én. Én csinálom egyedül, pontosabban egy kis családi támogatással. Feleségemre, Berniczky Évára, aki szintén szabadúszó író, egyes anyagok értékelésében számíthatok (illetve időnként friss írásait is nekem adja), 18 éves fiam már két éve műszaki problémáim megoldásában segédkezik. Ám az összes szerkesztői munkát magam végzem, beleértve a webmesteri teendők teljes terjedelmét is.
   
    Magányos farkas teremt csoportot?
   
    Jó ideje már nem tartozom semmilyen csoporthoz, és magam sem szervezek ilyeneket. A magam-alapította folyóiratok (Hatodik Síp, Pánsíp) és könyves műhelyem (Galéria Kiadó, UngBereg Alapítvány) maguk sem tartoztak semmilyen nagyobb kollektív egységbe, ellenkezőleg, mint magánalapítású jogi személyek, mindig is elkülönültek a létező politikai vagy akár szakmai formációktól. És még fénykorukban is csupán egészen kis létszámú csapat (nem csoport!) működött keretükben. A kiadómnak rajtam kívül összesen két munkatársa volt, az alapítvány három kurátora közül elnökként munkát csak én végeztem. A Kárpátaljai Magyar Könyvnapokat és a Pánsíp Irodalmi Szalont pedig éppenséggel ketten csináltuk a feleségemmel. De mindez, mint fentebb céloztam rá, már a múlté. Az internetes munkámat gyakorlatilag egyedül végzem, belső munkatársaim nincsen, külső szerzőim, együttműködő partnereim annál többen. És ez nagyon jól van így.
   
    Milyen a kárpátaljai magyar internetezés? Megjelennek például az ottani magyar lapok a neten? Olvassák a magyar web-oldalakat a kárpátaljaiak?
   
    Nem, nem olvassák. Helyesebben elenyészően kevesen. Mint mondtam, ennek vannak objektív akadályai is. Lakosságunk nagyobbik része olyan falvakban el, ahová még telefonálni se nagyon lehet. Számítógépe is keveseknek van. A városokban (Ungváron, Munkácson, Beregszászban) más a helyzet, vannak internetkávézók, könyvtárakban, a magyarságintézmények többségében van lehetőség az internetezésre, így a kiemeltebb tanintézményekben is. Ám ezzel, úgy tapasztalom, még annál is kevesebben élnek, mint ahányan hozzáférnének. Azt pedig anyagilag nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy otthon internetezzenek. De azért terjed ez is, mit ahogy a mobil telefon sem számít ma már ritkaságnak. A folyamat lassú, de feltartóztathatatlan.
    A magyar közéleti lapok közül a három legfontosabbnak, legnagyobb példányszámúnak van internetes verziója (Kárpáti Igaz Szó, Kárpátalja, BeregInfó), az utóbbi bázisán KárpátInfó címen létrejött az első kárpátaljai magyar hírszolgáltató portál is. Ám azt kell hogy mondjam, mindezek egyelőre nem a helybéli lakosság „felé” működnek, hanem a magyarországi vagy távolabb élő érdeklődők igényeit szolgálják, kisebb-nagyobb sikerrel.
   
    Kik a - téged idézve - "éteri társak"?
   
    Az internetes világ roppant érdekes, sajátos. Én rengeteg segítőkészséget, önzetlenséget tapasztaltam. Az információk szabad áramlásának a világában talán kevesebb a féltékenység, több az együttműködő szándék, az összefogás – irodalmárok és nem irodalmárok részéről egyaránt. Számos internetcsinálóval vagyok igen jó viszonyban, néhányukkal éppen a háló hozott össze. Írunk egymás lapjaiba, anyagokat adunk át, „belinkeljük” egymást. Most csak három kedves kollégámat említeném (a többiektől elnézést kérve), Beszédes Istvánt (http://www.zetna.org.yu/) és Szűgyi Zoltánt (www.edition.hu), akiknek „saját” honlapjuk van, és Onagy Zoltánt, aki a www.terasz.hu irodalmi szekciójának a motorembere. 
   
    Ungparty-Pánsíp-műhelyként tennél/tennétek kísérletet az öszmagyar irodalomba való integrálódásra?
   
    Nem. Ilyenfajta kísérleteket nem teszek, főleg, hogy fogalmam sincs, hogyan kellene csinálnom. No meg: én Ungváron élek, a honlapom egy New York-i székhelyű magyar alapítvány (Hungarian Human Right Foundation) szerverén működik, szerzőim nagyobbik fele magyarországi, köztük „jegyzett” budapesti írók – most akkor kit integráljak hová? Ez internetcsinálóként valóban nem foglalkoztat. Ellenben megpróbálok egy érdekes, és amennyire tőlem telik, nívós honlapot szerkeszteni, írni, készíteni. Nem valamilyen céllal, hanem valamilyen okból. A többi pedig nem az én dolgom. 
   
    2003 januárjában internet-konferenciát szerveztél Vízumköteles irodalom címmel - hogyan jött az ötlet?
   
    Ötletekkel tele van a padlás. (Szó szerint is: padlásszobában lakunk). Bár a megvalósításhoz szükséges erőm, energiám, lehetőségem lenne annyi, mint az ötletem! A fentiekből talán kiderült, hogy szeretem magam ebben-abban kipróbálni, és munkál bennem az igény arra, hogy szervezzek, mozgassak, létrehozzak valamit, esetleg olyasmit, amit előttem nem sokan próbáltak, és amiben nekem sincsen előre megszerzett tapasztalatom. Most, hogy a „földi” szerveződésekben már a legkisebb mértékben sem vagyok benne, talán érthető, hogy ezt a késztetésemet megpróbálom az interneten kiélni. Végül is magát a honlapot is ezért csinálom: ez lett a működési területem.
    A konferencia ötlete pedig két talajban gyökerezett. Az egyik éppen a virtuális világ, mint lehetőség. A másik pedig a „hagyományos” (nem világhálós) magyar irodalom most már évtizedek óta görgetett és vonszolt problémaköre, az egység és/vagy megosztottság, az egyetemes és/vagy regionális irodalom kérdése. És ha ez a saját honlapom vonatkozásában nem is foglalkoztat, ám nagyon is érdekel atekintetben, hogy mit ismer, mit tud, mit vár el a kárpátaljai magyar íróktól az anyaországi irodalom „intézménye” és egyes érdekcsoportjai, milyen a megítélése az ilyen vagy olyan törekvéseknek, alkotói magatartásoknak, milyen visszacsatolás révén hat ez azokra, akik igyekeznek megfelelni bizonyos elvárásoknak, stb., stb. Ezt a labdát dobtam fel, pontosabban gurítottam oda író- és szerkesztőtársaim, kollégáim és barátaim lába elé. A legtöbben hagyták továbbgurulni. Néhányan lestoppolták ugyan, de aztán nem kezdtek vele semmit. Tucatnyian azonban úgy gondolták, még ezen a virtuális pályán is megér a téma egy kis futkosást. Tizenkét előadás szövege került fel az első fordulóban a honlapomra, a másodikban hat hozzászólásé. Eközben a Fórumban zajlott az on-line disputa, amelybe négy kiemelt napon át előadóim jó néhánya is bekapcsolódott. (A Fórumot egy bizonyos dátummal csak szimbolikusan zártam le, fizikailag nem; így egyes topikokban még e percekben is folyik a vita, a csevely – sok mindenről.) Megkaptam az egyik legszigorúbb tollú magyar irodalomtörténész és kritikus, Bodor Béla zárszavát – ezzel az internetes tanácskozást befejezettnek tekintem, de a konferencia anyagát folyamatos elérhetőségben szeretném tartani; azt hiszem, nem tanulság nélkül való olvasmány.
   
    Ha jól értem, azért az „internetcsinálás” szempontjából sikeres volt: te Ungváron meghirdetted a konferenciát, Torontóból válaszoltak, Berlinben hozzászóltak, Budapesten olvasták...
   
    Ennél is tágabbak voltak a földrajzi határok, Krakkót, Ferrarát, Bécset és Stochholmot mindenképpen érdemes megemlíteni. Meg hát azért Ungvárt és Beregszászt is. És hogy sikeres volt-e? Én nagyjából elégedett lehetek, az oldalak olvasottságával mindenképpen: a belépések száma meghaladta az egyezret. A szakmai hozzászólások számát keveslem, és hát, őszintén szólva, azt reméltem eleinte, hogy a magyarországi irodalmi műhelyek és testületek vezetői is megszólalnak a kérdésben, de a „meghívott” főszerkesztők, kiadóigazgatók, intézményi vezetők nem kerestek módot a véleménynyilvánításra.
    Az „akció” egészéről pedig azt gondolom: azzal, hogy az integrációról így beszéltünk, mi magunk mindenképpen közelebb kerültünk egymáshoz, részesei lettünk valami nagyobb egésznek. És az sem lebecsülendő teljesítmény, hogy bebizonyítottuk: megfelelő szervezés esetén egy világhálós irodalmi oldal alkalmas hely nívós szakmai tanácskozások megtartásához. Azaz: ezt a furcsa és ellentmondásos valamit, az internetet, hasznos eszközként használtuk egy nemes emberi törekvésben. Kívánhat-e ennél többet egy honlapgazda?
   
    És a következő ötlet?
   
    Ha lehet, akkor még az internetes konferenciánál is merészebb… Virtuális könyvbemutató, amelyen természetesen virtuális könyv kerül bemutatásra… De erről a „hivatalos” közzétételig többet nem árulhatok el.
   
    Kérdezett: Gergely Tamás