Rendkívül fontos, hogy nagyjaink szellemi-lelki örökségének teljességét egyre jobban és hitelesebben megismerjük. Ezt a célt követi a Babits kritikai kiadás sorozatszerkesztője, Sipos Lajos, aki a Timár Virgil fiát az 1937-es Athenaeum-kiadás alapján sajtó alá rendezte és a kritikai kiadást megjelentette a Magyar Könyvklub kiadásában. Teljes körűen tekintette át tárgyát, az alapkiadástól való eltérések indoklását gondos filológiai pontossággal végezte el a jegyzetekben.
A Babits kritikai kiadásban A gólyakalifát Éder Zoltán rendezte sajtó alá, a Kártyavárt pedig a Babits Kutatócsoport. Megjelenés előtt áll az Elza pilóta és a Halálfiai, valamint a Babits drámái című kötet is. A Babits levelezésből 1998-ban, a Korona Kiadónál látott napvilágot az 1890-1906 közötti időszak anyaga Zsoldos Sándor szerkesztésében. A Babits Könyvtárnak is Sipos Lajos a sorozatszerkesztője. Első kötete, az „Itt a halk és komoly beszéd ideje” interjúkat, nyilatkozatokat, vallomásokat tartalmaz Téglás János szerkesztésében. Bővített kiadása 1997-ben látott napvilágot. A második kötet, a Babits család levelezése pedig Buda Attila gondozásában 1996-ban, a harmadik, A vádlott Babits Mihály. Dokumentumok 1915-1920 Téglás János szerkesztésében 1996-ban jelent meg. A IV-V. kötet, az „Engem nem látott senki még” Babits olvasókönyv I-II. is Sipos Lajos szerkesztésében vált közkinccsé.
Babits Mihály az ún. klasszikus modernség (naturalizmus, impresszionizmus, az izmusok) korában kezdte pályafutását. Regényépítésére jellemző, hogy az életes anyag, a valóságreferencia helyett bölcseleti, lételméleti problémákat helyez gondolkodása és művei középpontjába. Megújítja a világkép elemeit: az emberre, a világra és a teremtésre, vagyis a genezisre vonatkozó tudásunkat. Babits óriási filozófiai, teológiai műveltséggel rendelkezett, bensővé tett bölcseleti igénnyel és ambícióval alkotott.
Az „Én” külső és belső életét lételméleti problémának tekinti. Céltudatosan állt ellen a teljes szkepszisnek, újította meg a személyiséget, helyezte transzcendens távlatba a világmagyarázatot. Az emberi és társadalmi lényegről racionális magyarázatot adott. Tudjuk, gondolkodástörténeti változás következménye az irodalomszemlélet, a regényszemlélet megváltozása is.
Babits átalakítja az időszerkezetet, a regény szerkezetét. A szövegalakítás technikáját is megváltoztatja. A Ricoeur-féle szövegszintek alapján Babits művei közül csak a Timár Virgil fia értelmezhető eredményesen naiv olvasatban. Minden más művének értelmezéséhez professzionális olvasói gyakorlatra, legalábbis professzionális olvasatra van szükség a szöveganalízis fokozatainak megértéséhez. Egyetlen szövegen belül kell appercipiálni a homlokzati szöveget és a látens szöveget, amely csak nagy erőfeszítéssel hozzáférhető a számunkra.
Kosztolányi, Babits fiatalkori jó barátja és egyetemi társa, akivel valaha hetente váltott baráti és irodalmi levelet, Babits regényeiről nem ejtett dicsérő szót. A Timár Virgil fia kivétel, amelyet azért dicsért, mert benne megjelenik az élet, vagyis erőteljes a valóságreferencia. Babits rengeteg valóságelemet épít be regényébe. Követni lehet Timár Virgil útját a pécsi utcákon, kifele a szőlők felé. A konkrét neveken is alig változtat. A kutatók Timár Virgil prototípusát több szerzetestanárban vélik felfedezni, többeket joggal vélnek mintának.
A regény megírásának történetéhez tartozik, hogy vannak elő- vagy perem-szövegek a Timár Virgil fiához. Természetesen alapszöveg szükséges a textológiához. Sipos Lajos a szövegváltozatok hatalmas ismeretanyagára építi irodalomtörténeti megállapításait, és rendre elmélyült szövegfilológiai és szakszerű textológiai munkával támasztja alá őket. Döntő az író és művének viszonya az élettényekhez. Babits az egészet a maga céljainak rendelte alá, a valóságreferencia helyett az önreferencia-elvet alkalmazta. Babitsnál Vergilius Aeneise kapott kitűntetett szerepet, főképpen a 2. és a 4. éneket vonja be a látens szövegdimenzióba. Aeneas hűségéről és küldetéstudatáról van itt szó. Egy szerzetes csak az Istent szeretheti. „A szeretetet szerettem.” – mondja ki az önvádat, mert élete, szeretete horgonyát emberbe vetette, és nem Istenbe.
A vergiliusi vendégszövegekről, az intertextuális vonatkozásokról nagyszerűen értekezik Sipos Lajos, illően a görögül, latinul is kitűnően tudó Babitshoz. Az 1914-18-as véres háború és véres forradalmak és ellenforradalmak után az európai, a közép-európai értelmiség is vágyott nemcsak a békére, hanem az etikus társadalom megteremtésére is. Nem így történt. Nem jött el az etikus társadalom. Kiábrándulás következett. Babits is kiszorult az irodalmi világból. Sipos Lajos a jegyzetanyagban lényeglátóan foglalja össze a ciszterci rendre vonatkozó ismereteket. A ciszteriek alkotó módon művelték a tudományokat, naprakészek voltak, a legteljesebb toleranciát képviselték a más származásúak, felekezetűek, a társadalmi szempontból szegények, alsó rétegek fiai iránt, ha azok tehetségesnek és szorgalmasnak bizonyultak. Nagy hazafiak voltak, legnagyobb ünnepként tartották meg október 6-át és március 15-ét.
Külön kell szólnunk a kor tragikus magyar történelméről. A „Minden egész eltörött” után valóra vált Adynak A szétszóródás előtt rettenetes víziója, a Reményik-féle Hulló csillagok időszaka következett a consummatum est, a bevégeztetett érzésével: „Először a Dicsőség hullott le, / Aztán a Hatalom, / Aztán a Korona, / A kettős-kereszt s a Hármas-halom; / Aztán a Szabadság / Azután a Hit, / Aztán a Remény, -- / Nyomán lefutott csillagzatoknak / Maradt a Csend. / S a sötétség az égbolt peremén.”
1919-ért a Nyugatot is felelőssé tették, Babits sorsa ekkor megnehezült, amint sok írótársáé is. Babits is politikai háború körébe, közegébe került. A katolikus lapok azzal vádolták, hogy hátat fordított Istennek, hazának, családnak. Ekkor még nem is sejthető, mert időben messze van, a későbbi Baumgarten-díjakkal kapcsolatos sok-sok gond, döntés és ódium, és nyomukban a keserű babitsi értékelés: „Ám jönnek a kis sakálok, a jobboldali és baloldali senkik, s akik nem kaphattak Baumgarten-díjat, s minden tehetség irigyei: ők biztosan találnak ugatni való okot ezután is.”
Van azonban sok fájdalmas és tanulságos tapasztalat, amelynek lényegét Mért nem szólok, mért csak hallgatok? című, kéziratban maradt, majdnem kész versének néhány sorában – Domokos Mátyás szerint az örökös kétfrontos, magyar harc dokumentumában – a költő így fogalmazza meg: „Ember voltom szégyenelni kell, / magyar voltom szégyenelni kell. / Mondtam: Ember vagyok! és e szóért / kitagadott őrült nemzetem. / Mondtam: magyar vagyok! és e szóért / megvetettek legjobb társaim.”
Tudjuk Füst Milántól, hogy „Semmi sincsen egészen úgy… Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem.” Hatvany Lajos 1922-ben a Jövőben, Bécsben 7 részes vitacikkében kiáltja világgá, hogy Babits műve a legszélsőségesebben antiszemita. Hatvany cikksorozatára idehaza Fenyő Miksa reagált a Nyugat 1923. február elsejei számában. Hatvany érdemeit elismerve a leghatározottabban elutasította Hatvanynak a Jövőben közölt fejtegetéseit Babitsról, amelyet az író személyét, „emberi méltóságát” ért támadásnak tartott.
A Timár Virgil fia óriási műveltség tárháza. Tudjuk, Ignotus is magára ismert, és megsértődött. Megírta a Teremtő indiszkréció című cikket. Erre Babits válaszként leírta alakteremtő elméletének lényegét, hangsúlyozva: a teremtő művészet a fontos, nem a mimetikus. A Timár Virgil fiának fogadtatástörténete egy pillanatra sem kérdőjelezi meg Babits művészi nagyságát, de rávilágít az emberi élet kettősségére is. A költő és író tudta, a látható emberi arc mögött hiátusok, mélységek rejlenek, erről tanúskodik a Psychoanalysis Christiana is. Nem véletlenül kiált fel, Babitshoz való viszonyát téve mérlegre, Szabó Lőrinc a Tücsökzenében: „Láss már, égi vak!”
Sipos Lajos konstatálja és bizonyítja, hogy a számos kiadást megért Timár Virgil fia szövege az idők folyamán romlott, a szövegbe félreértések, nyomdahibák csúsztak. Különös módon még a szerkezete, tagolása is megváltozott. Ne sok jó szót kapott ez a mű még Babits ifjúkorának íróbarátaitól sem. Igaz lehet, amikor Kosztolányi megdicsérte a Timár Virgil fiát, saját regényesztétikáját, annak kiegészítését látta benne.
Több mint érdekesség, hogy a Timár Virgil fia olasz változata Vucetich Nelly fordításában jelent meg. Sipos Lajos joggal idézi eredetiben az Il Meridiano di Roma kritikájából: „Babits, il maggior scrittore vivente di Ungheria, ci ha dato con Virgilio Timár una figura immortale” („Babits, a legnagyobb élő magyar író, Timár Virgil halhatatlan figurájával ajándékozott meg bennünket.”) Az 1939-ben olaszul megjelent három Babits-regénynek is szerepe lehetett abban, hogy az olasz kormány a szerzőt San Remó-ban (az általa adományozható legmagasabb és igen jelentékeny összegű, 50 ezer lírás) díjban részesítette. San Remo nekünk nemcsak táncdalfesztivált jelent, hanem Babits 1940-es olasz díját, sőt Németh László remek esszéjét, a San Remó-i naplót (1935. Tanú, 2. sz. és különlenyomat is készült belőle.)
A Timár Virgil fia írója már látja, hogy a szerzetesnek élete horgonyát a Mindenhatóba kell vetnie. Még végig kel gondolnia az Örökkék ég a felhők mögött című, Vallomás helyett hitvallást, megvallva hitét, magyarságát és görögül idézve a „Halepa ta kalá. Ami szép, az nehéz” igazságát.
Babitsnak még sokat kell szenvednie, hogy majd a mysterium passionis jegyében teljesen birtokba vegye a Csillag után és Az elbocsátott vad szakrális dimenzióját, amely kései verseiben, főképpen pedig az igei tudást közvetítő Jónás könyvében és a Jónás imájában teljesedik ki. Ma már kiváló orvostörténész kutatók jóvoltából többet tudunk nemcsak Arany epeköveiről, hanem a „kínok tövisében” szenvedő Tompa Mihály szívbetegségéről, Ady Endre vérvirágos betegségéről, Móra „fejedelmi sárgaságáról”, Kosztolányi ínyrák okozta szájsebéről, Tóth Árpád végzetes tüdővészéről, Csáth Géza tragikus szenvedélybetegségéről, Karinthy szörnyű fejfájást okozó agydaganatáról is. Másképpen értékelhetjük Babits Mihály gégerák miatti elnémulásait is… Éppen a XX. század szenvedéstörténete – amely Pilinszky szerint iszonyúan átvérezte a történelem szövetét – tanított meg bennünket arra, hogy az emberi sors koordinátarendszerében a cogito mellett az eddigieknél jobban figyelembe kell vennünk a doleo jelentőségét is. (Jelképszerű pontossággal jelzi ezt Illyés Gyula Doleo, ergo sum című verse.)
Külön is szólnunk kell a rendkívül gazdag jegyzetanyag szómagyarázatairól. A professor (344. o.) szómagyarázatot érdemes továbbgondolni. A profiteor, - profiteri, professus jelentése: szabadon kimond, kinyilvánít, elismer, bevall. Vele azonos tőből származik a bevall, meggyón jelentésű confiteor… (A professus: bejelentett, bevallott, nyilvános. A pedagóg értelmezésében is érdemes a görög eredetit idézni, mert benne van a latinból jól ismert ago, amely űz, hajt, stb. jelentésű. (Ez szerint a pedagógus „gyerekhajcsár” is.) Tudjuk, a görögben a létheia jelenti a feledést, ennek fosztóképzős tagadó alakja az alétheia nemcsak a „nem-feledés”-t jelenti, hanem az igazságot is.
Sipos Lajos topográfiai szempontból is hiteles oknyomozással Babits pécsi kötődéseinek forrásait jogos kritikai szűréssel használja fel. Többek között Bezerédy Győző, Csorba Csaba és főképpen pedig Tüskés Tibor munkáinak eredményeivel gazdagítja ismereteinket, szerencsés ötlettel bevonva még Kerekes Károly irodalomértő ciszterci apátot is a szíves adatközlésbe.
Sipos Lajos nagy érdeme, hogy fontos elméleti kérdéseket állít előtérbe, amikor a Babits-regény keletkezés- és befogadástörténetét, művelődés- és eszmetörténeti anyagát értékfelmutató módszerrel tárja elénk. Munkáját a még el sem kezdett Németh László életmű kritikai kiadásakor is követésre méltónak tartom. Olyan filológiai remeklést vehetünk kézbe, amellyel a szöveggondozó is kimondatlanul azt sugallja, hogy lankadatlan szorgalmú klasszikus elődeinket ideje lenne az önmagához hűtlenné vált ezredfordulós világunkban újratanulnunk.
Babits hősében, Timár Virgil piarista szerzetestanárban életének a „kerestem, mit szeressek” korszaka végén, a kegyelem fényénél megszületett életcélt adó felismerése és ennek nyomán a döntése is: „Most következik az igazi, az egyetlen szerelem: az Isten szerelme.” Tudjuk, Babits Mihály-Timár Virgil regénye valóságos lelki tükör is, amelyben mindannyiunk számára intelemként fogalmazódik újra a Törvény első parancsolata. Timár Virgilnek, amint később Babitsnak is megadatott a kegyelmi idő, amelyben véglegesen rendezni tudta Teremtőjével, önmagával és a világgal való dolgait. Bárcsak Babits sokat vitatott, gyakran félremagyarázott remekművének lélekbevilágító felismerései önismeretünket, benső jobbításunkat is szolgálnák…
A hermeneutika jegyében vonatkoztatnunk kell a felismeréseket a jelenre, levonni a valós tanulságokat. Az Ady kritikai kiadás Koczkás Sándor halála után is eredményesen folytatódik, Vitályos László és munkatársai heroikus munkát végeznek. A Babits kritikai kiadást eredményesen koordinálja Sipos Lajos, az elért eredményeik meggyőzőek. A Németh László-kutatásban a tüzetes textológiai munka, a kritikai kiadás jószerével el sem kezdődött. Pedig a Németh László életműsorozat nagyon is hiányos, rontott és romlott szövegek sokaságát tartalmazza. Nemcsak a hitelesebb szövegű kiadásokat, de a nélkülözhetetlenül fontos kritikai kiadást is meg kellene indítani. Németh László 1975-ben távozott a halhatatlanságba, azóta negyedszázadnál is több idő telt el, újra megjelentek a művei, a levelezés anyaga, a Hartyányi István és dr. Kovács Zoltán által készített bibliográfia, majd ennek a folytatása Kőszegfalvi Ferenc jóvoltából (Tíz év a halhatatlanságból. Írások Németh Lászlóról 1987-1996. stb.).
Persze tudom, ez igen nehéz és összetett feladat, amely rendkívül nagy összefogást kívánna, mert nemzedékeken áthúzódó vállalkozás lenne, de egyszer valakiknek ezt is el kell kezdeni. Most még köztünk vannak azok a kiváló személyiségek, akik hathatósan tudnák ezeket a munkálatokat segíteni, akik a szerző és a szövegek közelében éltek, dolgoztak. A szövegek utalásai, az esetleges „értelmetlenségek” az ő segítségükkel most még könnyebben felfejthetők lennének: Vekerdi László, Domokos Mátyás, dr. Hölvényi György, Koczkás Sándorné Hegedős Mária, Kristó Nagy István, dr. Kovács Zoltán stb.
Egyelőre azonban az utókorra árnyékot vető mulasztásainkat, a Babits-kultusz hiányosságait jelzi, hogy Rónay László az Új Ember hasábjain vissza-visszatérően arról kénytelen meditálni, hogy „kell-e nekünk Babits Mihály?” Szomorú, de valóságos tény, hogy a Babits kritikai kiadást végzők igen színvonalas munkái kiadói asztalfiókokban várják megjelentetésüket. Az áldozatos munkát vállaló tudós kutatók kénytelenek egy „kis remény reményében” pénzt kunyerálni a Babits-művek kiadásához… Intő tény, amit 1988. aug. 2-án az egyik napilap így közölt: „Babitsnak, Németh Lászlónak várnia kell. Fővárosi szobortervek.” Vajon miért és meddig kell még várnia Babits Mihálynak és Németh Lászlónak, hogy szobruk legyen a fővárosban?