Tartalommarketing és struktúra

TARTALOM és STRUKTÚRA

A tartalommarketing a public relations eljárásait meghaladó módszer. A PR-cikkek elhelyezése mindkét fogalom alá besorolható, ezeken túl a keresőmarketing területén a linkelhelyezést szolgálja.

Tartalomközlés az UngPartyn

A közlésre kerülő anyagokat az új struktúra keretében a folyamatosan frissülő 3 nagyobb alrendszer tartalmazza. A korábban csak saját naplómat és írásaimat keretező Newság-rovat mostantól honlapom címadó fősodrát képezi: az UngParty Newságban kapnak helyet szerzőim közéleti indíttatású írásai, naplói, riportjai, jegyzetei, tárcái, karcolatai, glosszái, eszmefuttatásai, interjúi, tudósításai, legkülönbféle közleményei. A Pánsíp, ahogy eddig, ezen túl is szépirodalmat és irodalomkritikát, tanulmányokat, irodalmi esszéket közöl. A Szalon a virtualizáció felszentelt helyszíne: itt zajlanak és zajlás után itt olvashatók világhálós interakcióim egybeszerkesztett szövegei.

Ezen kívül a közleményeket állandó rovatokba sorolom. Ezekben téma, műfaj vagy szerzők szerint csoportosítva sorjáznak az anyagok. Ilyenek az egyes internetes akciók és a digitális gyűjtemények, az interaktív csatornák (fórum, chat). Elvben minden szerzőmnek is saját rovata volt/van/lesz (ezek menüje hívható le a Dokutárból), önálló logóval azonban csak a mától (remélhetőleg) valóban rovatszerűen funkcionáló webhelyek jelennek meg – folyamatosan lehetséges a tartalmas pr-cikkek elhelyezése. (Tán egyszer még „hűtlen” naplóíróim is visszatérnek!) Két állandó rovatot magam jegyzek: a Manzárd (egy manzárdőr feljegyzései) naplómat, a Penzum aktuális írásaimat tartalmazza.)

CIKK ELHELYEZÉS – linkelhelyezés

MI HOL TALÁLHATÓ?

A mindig látható legfelső menüsorból a fontosnak ítélt és gyakran hívott önálló egységek érhetők el. A Rovatokkal a fontosabb alegységek és linkek gyűjteménye nyílik meg, az NEWSÁGgal pedig mindig visszahozható az induló oldal.

Az ugyancsak mindig látható gördíthető bal hasáb a legújabb anyagokat sorolja fordított időrendben (mindig felül van a legfrissebb); ide gyakran fontosnak ítélt külső anyagokat is belinkelek. A jobb hasábon a 3 nagyobb alrendszer friss ajánlatai találhatók.

FONTOS: A lehívott anyagok általában saját jobb hasábbal nyílnak meg; ez utóbbi az adott témán, műfajon, szerzőn belüli további navigálást teszi lehetővé.

GOOGLE KERESÉS

Honlapom anyaga – most először – „kereshető”. A balra fent található keresőt külső szolgáltató, a Google működteti. Egyszerre csak egy szóra lehet keresni, ha többet írunk be, csupán az elsőt értelmezi. Szótöredékre keresve a hiányzó részt *-gal kell helyetetsíteni. A magyar ékezeteket értelmezi és megkülönbözteti! A találatok listája külön ablakban nyílik meg. A program hetente egyszer (vasárnap) szkenneli végig az UngParty teljes anyagát, így ebből a legfrissebbek kimaradnak (azok viszont szerepelnek a bal hasáb kínálatában).

FÓRUM – CHAT

Ezeket is külső szolgáltatók működtetik. Jelenleg honlapomhoz 2 fórum és 1 chatszoba tartozik. A Hyde-park – nevéhez illően – szabad fórum, bárki bármilyen korlátozás nélkül bejegyezheti észrevételét, hozzászólását. Moderátori jogaimmal csak a legszélsőségesebb esetkben élek. A Csevej törzslátogatóim csevegőhelye. Ide csak regisztrált felhasználók léphetnek be, de nem linkelhelyezés céljából. Jelenleg nincsen tagfelvétel, de levélben küldött kérésre a zárlatot örömmel feloldom. A chat-szoba legújabb szolgáltatásaim egyike. Itt általában délután 14 és 15 óra között (CET), illetve 20 óra után állok látogatóim rendelkezésre.

Félmúlt, féljelen, féljövő

balla d. károly: Félmúlt, féljelen, féljövő
A meghiúsult könyv tervezett borítója

A Kriterionnak benyújtott Félmúlt, féljelen, féljövő c. kéziratomhoz a szerkesztő kérésére írt szinopszisomat:

A kárpátaljai Ungváron élő író jelen összeállításába az ezredfordulót közvetlenül megelőző és követő években keletkezett tanulmányait, irodalomkritikai munkáit és írói jegyzeteit vette fel.

Az első ciklusban a magyar irodalom kárpátaljai helyzetével foglalkozik, legtöbbször a problémákra helyezve a hangsúlyt. Kritikusan szembenéz a kisebbségi irodalom létének vagy nemlétének általános kérdéseivel csakúgy, mint a saját régiójában tapasztalt negatív jelenségekkel. Tényekre alapozva vonja le vállaltan szubjektív, gyakran élesen fogalmazott következtetéseit, szemléletesen, nem egyszer képekbe ágyazottan mutatja be a visszás helyzeteket, ellentmondásokat. Szavain egyszerre érződik a kritikus hozzáállás, az ironikus megközelítés – és a féltő aggodalom.

A második ciklus napló formájában rögzített írói jegyzeteit, a gonzó újságírás területére tévedt cikkeit, kisesszéit, vallomásait, néhány valós és fiktív levelét, valamint aforizmáit tartalmazza. Érdekességük, hogy számos esetben az első ciklusba sorolt tanulmányok keletkezésének körülményeiről, hátterükről és fogadtatásukról is értesülhetünk ezekből a feljegyzésekből.

Az ezredforduló három évének (1999, 2000, 2001) krónikáját olvasva nemcsak Kárpátalja belső viszonyairól kaphatunk érzékletes képen, hanem a kor egészéről is. És ami legalább ennyire izgalmas: egy olyan független magyar értelmiségi gondolatvilágáról alakulhat ki pontosan körvonalazott képünk, aki a politikai palettáról hiányzó nemzeti liberalizmus eszméit vallja. Mindeközben megtudjuk azt is, mit hozott magával a félmúltból, miért tekinti felemásnak a jelent, és néha miért fél a jövőtől. (Félmúlt, féljelen, féljövő)

(Fő a szerénység!)


A könyv kiadása a kolozsvári szerkesztő bátor kiállása ellenére meghiúsult, Balla D. Károly ungvári kiadós kollégája (Intermix) fúrta meg a Kriterion igazgatójánál. | Könyv, szinopszis – BDK

Újraírom a Szembesülést

AZ ÚJRAALKOTÁS HÁROM INDÍTÉKA

bdk szembesülés
A három évvel később megjelent Szembesülés

Az első: egészen másfajta, a korábbitól alapjában eltérő konstrukció merült fel bennem.

Hosszú éveken át mindenáron úgy próbáltam megalkotni a hiányregényt, hogy a rá vonatkozó utalások és kommentárok százait hoztam létre, remélve, a másodlagos szövegek révén pontos kép alakulhat ki a hiányzóról. Felteszem, ez valamennyire sikerült is.

Egy reggelen azonban arra ébredtem (ez még tavaly történt), mennyivel izgalmasabb kísérlet lenne bemutatni azt, amiből hiányzik a regényem. Azaz: érzékelhetővé tenni azt a kort és azokat a viszonyokat, hőseimnek azon gondolatait és érzelmeit, amelyek környezik a regény.

Esszéregényt alkotni, amelyből explicite hiányzik, de amelyben implicite benne foglaltatik egy cselekményregény.

Kis tűnődés után egyfelől rájöttem, hogy elkészült szövegemben ennek a csirája megvan, csak ki kellene fejteni; másfelől pedig arra gondoltam: mi az akadálya annak, hogy ezt a kétféle megközelítést egymással átfedődve, vegyítve alkalmazzam? Sőt, akár úgy is, hogy előbbit az utóbbinak alárendelem…

El is készült a fejemben egy lehetséges akcióterv:

  1. A meglévő szövegeket nagyrészt átfogalmazom, kiegészítem, feldúsítom és újrarendezem úgy, hogy ugyan látszólag a kommentárok továbbra is a hiányzó regényre vonatkozzanak, valójában azonban (ahol ez lehetséges) jellemezzék, érzékeltessék – vagy egyenesen: ábrázolják – mind azt a társadalmi közeget, mind hőseimnek azt az életszakaszát, amelyből a regény hiányzik.
  2. A rendelkezésemre álló és részben átírt vagy akár teljesen új kommentárok közé olyan szövegeket ékelek, amelyek ugyan lazább közvetlen kapcsolatban állnak a hiányzó regénnyel, ám közvetve, áttételesen beágyazzák a hiányt a meglévőségbe.
  3. Míg eddig csak kívülről, a saját „írásbeliségemből” mutattam rá a regényre, addig most ezt az egyirányúságot – ahol ez lehetséges – feloldom, és szereplőimnek, első sorban természetesen Oresztésznek, ha nagyon korlátozott módon is, de alkalmat adok arra, hogy a nem létező cselekményregényből átlépjen a létező esszéregénybe.

A második indíték: a Forrás című kecskeméti folyóirat egyfajta hiány-lexikon létrehozására kérte fel szerzőit, közte engem is. Ennek során tetszés szerint írhattuk meg a magunk címszavait, és ezek egybeszerkesztve, ábécé-sorrendbe állítva ki is tették a tavalyi nyári dupla szám egészét. Magam az egyik legaktívabb résztvevőként talán félszáznyi hiánycímszót írtam, javukat el is küldtem a szerkesztőségnek, és ezek kevés kivétellel meg is jelentek. Miközben ezt a munkát – nagy örömmel és invencióval – végeztem, egyrészt elcsodálkoztam azon, hogy engem milyen régóta és mélyen mélységében érdekel a hiány mint olyan; másrészt észrevettem, hogy akarva-akaratlanul egyes címszavakat hiányregényemből emeltem ki, illetve magát a hiányregényt is címszóvá tettem; harmadrészt észre kellett vennem, hogy a regénnyel kapcsolatban nem álló címszavaim is valamilyen spirituális kommunikációt alakítottak ki éppen elfekvő szövegemmel, visszahatottak rá, szinte beavatkoztak szerkezetébe. Miért is ne, gondoltam. Alkossa a Szembesülés szerves részét az én privát hiány-lexikonom!

Ennek az indítéknak a nyomán is kialakítottam a feladatsort.

  1. Egyfelől engedem a híján-valósággal, a nem létezővel, a ninccsel kapcsolatos észrevételeimen külön címszavak formájában „kifogalmazódni” a regényből.
  2. Másfelől a regénytől függetlenül létrejött meghatározásokat engedem beleszervesülni a szövegtestbe.
  3. Mindeközben lehetővé teszem, hogy a hiánynak ez az új dimenziója részben újrastrukturálja a szöveget.

A harmadik indíték: szemléletem megváltozása. Meg kellett értenem, hogy miközben mindazt változatlanul hagyhatom, amit Oresztész a korabeli Argoszban saját észleleteként rögzít és saját szembesüléseként megél, illetve azt is, ahogyan ezt a nem létező regény szerzője a 80-as évek második feléből visszanézve interpretálja – aközben nem hagyhatom érintetlenül a 90-es években keletkezett másodlagos szövegeim azon részeit, amelyek az akkori eseményeket, szereplőim magatartását, az összefüggések rendszerét valamiféle történeti távlatba helyezve és akkori saját felfogásomat tükrözve értékelik.

Tennivalóim:

Olvass továbbÚjraírom a Szembesülést

Vízjel a Tisza mellől

Balla D. Károly

Vízjel a Tisza mellől

Ferenczi Tihamér kötetéről (Vízjel, 2000., Bp.)

Aki járt már Badalóban, lehet némi elképzelése a világvégéről… Ha a beregszászi járás legcsücskébe indulunk Európa talán legrosszabb autóútján, és már minden lakott területet elhagytunk, már úgy érezzük, mindjárt lemegyünk a térképről, s ha nem, csak azért nem, mert a Tisza vagy az országhatár állja utunkat – nos, akkor tűnik fel a kis község. Ennek is a legvégén, legszélén lakik Ferenczi Tihamér költő…

A kárpátaljai magyar írók azon átmeneti nemzedékéhez tartozik, amelynek képviselőit sem az első, sem a második generációba nem sorolhatjuk. Ugyan Balogh Miklóssal, Balogh Balázzsal, Kecskés Bélával együtt az 1944/45-ös hatalomváltás előtt születtek, ám másfél évtizeddel később, mint az első nemzedéki Kovács Vilmos vagy Balla László; indulásuk is, az utóbbiakétól eltérően, nem az ötvenes évekre, hanem a hatvanasok derekára esett. Nem tekinthetjük azonban őket második generáció-bélieknek sem, hiszen ennek tagjai már a szovjet érában születtek és a hatvanas évek legvégén vagy a hetvenesek elején indult írói pályájuk. Így aztán a köztes generáció tagjai a nagy öregek szemében sokáig „fiatal költők” voltak, míg azok számára, akik a Forrás Stúdió (1969–1971) vagy a József Attila Stúdió (1971–1989) égisze alatt bontottak szárnyat, már elődöknek számítottak.

Korai indulása (1965) ellenére Ferenczi Tihamér évtizedekig várt a megmérettetésre. 1979-ben a Kárpáti Igaz Szó hasábjain kivágható és összefűzhető formában látott napvilágot Szívem volt már minden című kis füzetecskéje, majd 1990-ben a Kárpáti Kiadó gondozásában a Férfiidő. Ezeket nehéz valódi, önálló köteteknek tekinteni, hiszen az előbbi nem is könyvként készült, hanem egy politikai (!) napilap oldalaiból kellett kivágni, az utóbbi pedig az akkor egyetlen ungvári könyvkiadó elvetélt ötletéből „ikerkötetként” jelent meg: színéről Nagy Zoltán Mihály, fonákjáról Ferenczi Tihamér versei sorjáztak benne.

Így a 2000-es keltezésű Vízjel voltaképp a jövőre 60 esztendős költő első igazi könyve (amelybe fel is vette a korábbi jelentkezések jobb darabjait), egyben az első lehetőség olvasói számára, hogy írói világának egészét megismerhessék.

És hogy milyen ez a világ?

Azonnal szembetűnik: ebben a mikrokozmoszban több az elnéző humánum mint a vátesz-szigor, több a korszerűtlen derű, mint a divatos szorongás és rezignáltság, több a köznapiság, mint a metafizika. Sőt – és sajnos –: több az esetlenség, a sutaság, mint a költői bravúr, több a felszínesség és sekélyesség, mint a lélektani mélyfúrás, több a semmitmondás, mint a gondolati magasság.

Költőnk nem alkalmaz látványos megoldásokat, legtöbbször a rímeket is elkerüli, fukarul bánik a többi formai kellékkel is. Szonettjei például nem (vagy alig) rímelnek, nehéz lenne a sorokban időmértékes lüktetést kimutatni. A stiláris elemek közül a metaforát kedveli a leginkább: asszociációi legtöbbször szokványosak, máskor bizarrul meglepőek, és bizony előfordul, hogy képzavarba hajlanak („…fönt / kék hamuban fürdik a Nap: / égő tollú kotlós”).

Talán mondjuk ki kertelés nélkül: nem igazán jó versek ezek – de igazán jólesik olvasni őket. Nem néznek le ránk a Parnasszus magasából, de alkalmasak arra, hogy a szerző ihletett pillanatainak mi is részesévé válunk, vele együtt hajolunk le virághoz, fűhöz, vele nézzünk a holdba és a napba, vele szívjuk tüdőre a szelek leheletét – és a mi hajunk is beleőszüljön a beregi tájba.

Nem szabott a sors könnyű életet Ferenczi Tihamérnak; egészségi állapota, szociális helyzete bőven adna okot arra, hogy tragikus húrokat pengessen, ő mégis inkább mosolygósan veszi számba az élet apró semmiségeit. Világfájdalom helyett a fázó verebek miatt aggódik, és ahelyett, hogy a maga bajait, magányát, égő hiányait kiáltaná ki, csendben csak ennyit jegyez meg: „varjúhodik az ég / dölyfösen károg / árnyékom eldől / magam állok”. Igen, ott áll a költő a badalói faluszélén, szinte benne az országhatárban, a elmérgezett és meg-megáradó Tisza gátja tövében (ha tetszik: permanens történelmi és földrajzi kiszolgáltatottságban), vaksin hunyorog a napsütésbe – de jöttünkre örömében magasba dobja a sapkáját.

Ritka alkalom: a szerény költői teljesítményt Vízjellel hitelesíti az élet.

——

Ferenczi Tihamér: Vízjel.
Hatodik Síp Alapítvány – Mandátum Kiadó, Budapest–Beregszász, 2000. 96 old., 490 Ft.


Kárpáralja – a Tisza forrása

A Pánsíp metamorfózisa

interjú

A PÁNSÍP ÚJABB METAMORFÓZISA

Balla D. Károly válaszai

– Milyen múltra tekinthet vissza az általad életre hívott orgánum?

– Megalapításától, 1993-tól kezdődően a Pánsíp többször is átalakult. Eredetileg aránylag magas példányszámú havi kulturális magazinnak szántam, a művelődő magyar család olvasmányának, amelyben a versek és novellák mellett érdekes témákat feldolgozó irodalmi riportok (emléke­zetesek e téren Kovács Elemér írásai például a beregszászi bordélyházról, a kamionosok életéről, a vendégmunkásokról stb.), közéleti tárcák, helytörténeti, néprajzi kistanulmányok, a társművészetekkel foglalkozó írások és kulturális hírek is helyet kapnak; kezdetben volt gyermekrovatunk, közöltünk gyermekpszichológiai és vallási tárgyú cikkeket, még keresztrejtvényt is, és sok-sok művész- és dokumentumfotót. Aztán erről a sokszínűségről fokozatosan ugyanúgy le kellett mondanom, mint ahogy a havi, később kéthavi megjelenésről és a magas példányszámról. Az okok nyilvánvalók: egy ilyen lap már „üzemnek” számít: legalább egy-két főállású munkatárs, helyiség, infrastruktúra szükséges hozzá, ám ezeket a kereteket, főleg anyagiak hiányában, nem sikerült kialakítanom az akkori lapgazda, a Galéria Kiadó lehetőségein belül, és, be kell valljam, az érdeklődés is fokozatosan csökkent lapunk iránt: a viszonylag sikeresen kiépített, Kárpátalja magyarok lakta vidékét jól lefedő terjesztőhálózat lapszámról lapszámra kevesebb és kevesebb példányt „vett fel”. (Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a Kárpáti Igaz Szó előfizetőinek a száma is ezalatt zuhant ötödére). Egyre csökkent hát példányszámunk és megjelenési gyakoriságunk, szűkült a témakörünk, s amikorra a Galéria Kiadó megszűnt, a Pánsíp magánkiadású „marginális” irodalmi folyóirattá vált, olyan orgánummá, amely a gondosan válogatott versek és novellák mellett csupán igényes, lehetőleg tudományos értékű tanulmányoknak ad helyet.

Eközben a lapnak folyamatosan cserélődött a szerző- és szerkesztőgárdája. Az elején az irodalmárok mellett (itt hadd említsem meg a főszerkesztő-helyettesként éveken át igen hasznos munkát végző Nagy Zoltán Mihályt) jelentős szerepet játszottak az újságírók, közírók (Kovács Elemér, Horváth Sándor, Szöllősy Tibor), majd a profilváltozás során fokozatosan elmaradtak írásaik. Ezzel párhuzamosan lezajlott a Pánsípnál egy generációváltás is: a korábban domináló, leginkább a derékhadhoz tartozó vagy idősebb szerzőket „kiszorították” az imponáló aktivitást mutató fiatalabbak, és egyes lapszámaink anyagában mind inkább Bagu László, Berniczky Éva, Beregszászi Anikó, Cséka György, Csernicskó (Papp) István, Lengyel Tamás, Pócs István írásai váltak meghatározóvá. E tendenciát felismervén érett meg elhatározásom, hogy ezen új nemzedék tagjainak a lap szerkesztésében is szerepet adjak, így előbb Csernicskó Istvánt bíztam meg tanulmány-rovatunk vezetésével, majd a szépirodalmi anyagok gondozására Bagu Lászlót kértem fel, ezzel együtt én lemondtam a főszerkesztői tisztemről, s másfél éven át a kettejük munkáját összefogó Berniczky Évával alkotott háromtagú tím szerkesztette a folyóiratot.

Határozottan múlt időt használsz…

– Igen, a Pánsíp újabb jelentős átalakulás előtt áll. Ennek hátterében több ok is meghúzódik. Elsőül az, hogy a szerintem a maga nemében egyedülálló, karakteressé vált és átgondolt szerkesztési koncepciót tükröző, a szakma elismerését kivívó folyóirat az elmúlt években nagyságrenddel kevesebb anyagi támogatáshoz jutott, mint laptársai közül nem egy, így fenntartása és rendszeres megjelentetése számomra mint kiadó számára egyre nagyobb terhet jelentett, s úgy éreztem, a számtalan megírt pályázat és más pénzszerzési akcióba fektetett energia nincs arányban az e téren elért eredménnyel. (Ezért is történt, hogy az Illyés Közalapítványhoz az idén már be sem nyújtottam pályázatot.) Második okként említhetem a közönség továbbra is csökkenő érdeklődését, megdöbbentő közönyét:

úgy tűnik, a modern irodalmi vonulatokhoz felzárkózó belletrisztikára és a tudományos körültekintéssel megírt tanulmányokra ma nincs igénye Kárpátalja magyar olvasóközönségének.

(Ez külön beszélgetés tárgyát képezhetné.) Mindezzel összefüggésben – és ezt említem harmadik okként – lapunk mostani formájában meglehetősen beltenyészet-szerűvé vált: a szerzők és olvasók túl szűk köre már-már önmagába zárt rendszert alkot, amelyben, félő, megmerevedhetnek a viszonyok, dogmává torzulhat bármely értékrend, s az öncélúság máskülönben akár fel is vállalható zászlaja árnyékba boríthatja a megvalósulás másfajta lehetőségeit.

E három ok, úgy hiszem, bőven elegendő egy újabb átalakítási kísérlethez. Ezért, elképzelésem szerint a Pánsíp 1999-től éves almanachként, összegző gyűjteményként jelenik meg (feltéve, ha ilyen kiadvány megjelentetésének agyagi feltételei könnyebben biztosíthatók, mint egy periodikáé). Az évkönyv-jelleg talán lehetőséget ad a szélesebb körű működésre, értve ezen mind a szerzőgárda, mind az olvasótábor remélt bővülését.

            – Mire alapozod ezt a bizakodást?

– Egyrészt talán évente egyszer könnyebb felkelteni a közönség érdeklődését, mint folyamatosan ébren tartani, másrészt a közreműködők köre azon a réven is szélesedhet, hogy az új, kifejezetten számunkra írt, nekünk benyújtott munkák publikálása mellett nem zárkózunk majd el a másodközlésektől sem: tallózni kívánunk abból a teljes anyagból, amely a kárpátaljai magyar alkotók tollából egy év alatt napvilágot lát; ugyanígy nem-itteni írók rólunk-nekünk szóló, velünk kapcsolatos vagy minket közelebbről érintő műveit is szívesen látjuk hasábjainkon.

– Mikorra várható az első  Pánsíp-almanach?

Olvass továbbA Pánsíp metamorfózisa