Berniczky Éva könyvei

Kritikusai szerint a kárpátaljai Ungváron élő Berniczky Éva novelláira és regényeire az epikus és lírai elemek váltakozása és az intellektuális elmélyültség a legjellemzőbb. Műveiben egyaránt tetten érhetők a hétköznapi megfigyelések és a szürreális, abszurd motívumok. Hangsúlyos a helyi vallási-etnikai-nyelvi jellegzetességek gazdag szerepeltetése, szövegeit egyedivé teszi a költői képekben tobzódó kifejezőeszközök érzékeny alkalmazása. Prózaírói attitűdjére jellemző továbbá, hogy a különös helyzeteket teremtő és sivárságában is gazdag, egzotikus tájból nőnek ki szereplői, akiknek bonyolult, gyakran ellentmondásos, de mindig átélhető emberi viszonylataikat ábrázolja plasztikusan.

Bodor Béla szerint Berniczky Éva prózája, ami a legteljesebb értelemben fiktív, a nyelvben születik és rendjét a költészet törvénykönyve koordinálja, pontosabb képet fest a kárpátaljai magyarság utóbbi évtizedeiről, mint riportok és szociográfiák sora.

A szerző néhány könyvének ismertetése:

Berniczky Éva könyvei

berniczky szerencsegyökérBerniczky Éva: Szerencsegyökér

Válogatott és új novellák. Kárpáti Kiadó, Ungvár, 2018. Grafikai tervezés, borító: Balla Csönge. 312 oldal – ISBN 978-966-671-486-5.

Єва Берніцкі: Мандрагора

Tartalom:

Szerencsegyökér (2011)
En passant (2011)
Csak lélegezz (2010)
Istenszülő (2009)
Halász a hálóban (1998)
Szt. Arkagyija part (1999)
Medúzaszüret (2000)
Kulcs a Schmoll testvéreknél (1997)
A bábozódás kora (2002)
Talánszása (2000)
Blasztula (2000)
A tojásárus hosszúnapja (2002)
Folyik a macskaméz (2001)
A tizennégykarátos anya (2007)
Földet az égtől (2003)
A fű kinő (2006)
Galambtej, galambvér (2004)
Várkulcsa (2006)
Orosz Biliárd (2004)
Fogyóholdban (2007)
Boszorkánykonyha retró (2015)
Egy test szövegmintái (2006)
Fordul a páternoszter (2010)
Tégy jót, és tűnj el! (2013)
Apáca-ice (2010)
Leszek a mitfárered (2018)

Részlet a címadó novellából

Megkérdezte, jó felé tart-e a múzeumhoz. Melyikhez, kérdeztem vissza, és máris megbántam. Lerítt róla, hogy nem turista, nem csodálkozott rám, sem a felújított katedrálisra, nem kívánt semmit megörökíteni, nem is volt neki mivel, a nyakában nem lógott digitális fényképezőgép. Jól ismertem ezt az imbolygó járást, kissé meggörnyedt tartást, szegényes, igénytelen öltözéket, de abban is biztos voltam, hogy viselője mégsem környékbeli.

berniczky várkulcsa könyvBerniczky Éva: Várkulcsa

Budapest: Magvető Kiadó 2010, 196 oldal.

A helyszín Ukrajna, közelebbről Kárpátalja. Ahol – a határon túli magyar Berniczky Éva könyvét olvasva úgy tűnik – az abszurd nem esik messze a valóságtól. De ő otthonosan mozog ebben az ambivalens világban, hiszen a sajátja, minden apró részletét ismeri, magától értődő természetességgel meséli el a leghihetetlenebb eseményeket, és ettől olvasója is otthon érzi magát a hely képtelen történeteiben – melyekben a vérmes kakasszállító varrólányokkal üzekedik a szövetbálák között, a hólyaghurutos kéményseprő lelke a testéhez részegedik, a folyóban született férfi pedig vizelés közben ugyanabba a folyóba zuhan. Berniczky Éva pedig az Ung fölött a várhegyről, padlásszobája ablakából figyeli mindezt. A szerző korábbi könyveihez (A tojásárus hosszúnapja, Méhe nélkül a bába) hasonlóan a Várkulcsa is egyszerre gyönyörködtető és borzongató, kacagtató és szívszorongató, de mindenekelőtt összetéveszthetetlenül szépirodalom.

Olvass továbbBerniczky Éva könyvei

Vízjel A Tisza mellől

Balla D. Károly

Vízjel A Tisza mellől

Ferenczi Tihamér kötetéről (Vízjel, 2000., Bp.)

Aki járt már Badalóban, lehet némi elképzelése a világvégéről… Ha a beregszászi járás legcsücskébe indulunk Európa talán legrosszabb autóútján, és már minden lakott területet elhagytunk, már úgy érezzük, mindjárt lemegyünk a térképről, s ha nem, csak azért nem, mert a Tisza vagy az országhatár állja utunkat – nos, akkor tűnik fel a kis község. Ennek is a legvégén, legszélén lakik Ferenczi Tihamér…

A kárpátaljai magyar írók azon átmeneti nemzedékéhez tartozik, amelynek képviselőit sem az első, sem a második generációba nem sorolhatjuk. Ugyan Balogh Miklóssal, Balogh Balázzsal, Kecskés Bélával együtt az 1944/45-ös hatalomváltás előtt születtek, ám másfél évtizeddel később, mint az első nemzedéki Kovács Vilmos vagy Balla László; indulásuk is, az utóbbiakétól eltérően, nem az ötvenes évekre, hanem a hatvanasok derekára esett. Nem tekinthetjük azonban őket második generáció-bélieknek sem, hiszen ennek tagjai már a szovjet érában születtek és a hatvanas évek legvégén vagy a hetvenesek elején indult írói pályájuk. Így aztán a köztes generáció tagjai a nagy öregek szemében sokáig „fiatal költők” voltak, míg azok számára, akik a Forrás Stúdió (1969–1971) vagy a József Attila Stúdió (1971–1989) égisze alatt bontottak szárnyat, már elődöknek számítottak.

Korai indulása (1965) ellenére Ferenczi Tihamér évtizedekig várt a megmérettetésre. 1979-ben a Kárpáti Igaz Szó hasábjain kivágható és összefűzhető formában látott napvilágot Szívem volt már minden című kis füzetecskéje, majd 1990-ben a Kárpáti Kiadó gondozásában a Férfiidő. Ezeket nehéz valódi, önálló köteteknek tekinteni, hiszen az előbbi nem is könyvként készült, hanem egy politikai (!) napilap oldalaiból kellett kivágni, az utóbbi pedig az akkor egyetlen ungvári könyvkiadó elvetélt ötletéből „ikerkötetként” jelent meg: színéről Nagy Zoltán Mihály, fonákjáról Ferenczi Tihamér versei sorjáztak benne.

Így a 2000-es keltezésű Vízjel voltaképp a jövőre 60 esztendős költő első igazi könyve (amelybe fel is vette a korábbi jelentkezések jobb darabjait), egyben az első lehetőség olvasói számára, hogy írói világának egészét megismerhessék.

És hogy milyen ez a világ?

Azonnal szembetűnik: ebben a mikrokozmoszban több az elnéző humánum mint a vátesz-szigor, több a korszerűtlen derű, mint a divatos szorongás és rezignáltság, több a köznapiság, mint a metafizika. Sőt – és sajnos –: több az esetlenség, a sutaság, mint a költői bravúr, több a felszínesség és sekélyesség, mint a lélektani mélyfúrás, több a semmitmondás, mint a gondolati magasság.

Költőnk nem alkalmaz látványos megoldásokat, legtöbbször a rímeket is elkerüli, fukarul bánik a többi formai kellékkel is. Szonettjei például nem (vagy alig) rímelnek, nehéz lenne a sorokban időmértékes lüktetést kimutatni. A stiláris elemek közül a metaforát kedveli a leginkább: asszociációi legtöbbször szokványosak, máskor bizarrul meglepőek, és bizony előfordul, hogy képzavarba hajlanak („…fönt / kék hamuban fürdik a Nap: / égő tollú kotlós”).

Talán mondjuk ki kertelés nélkül: nem igazán jó versek ezek – de igazán jólesik olvasni őket. Nem néznek le ránk a Parnasszus magasából, de alkalmasak arra, hogy a szerző ihletett pillanatainak mi is részesévé válunk, vele együtt hajolunk le virághoz, fűhöz, vele nézzünk a holdba és a napba, vele szívjuk tüdőre a szelek leheletét – és a mi hajunk is beleőszüljön a beregi tájba.

Nem szabott a sors könnyű életet Ferenczi Tihamérnak; egészségi állapota, szociális helyzete bőven adna okot arra, hogy tragikus húrokat pengessen, ő mégis inkább mosolygósan veszi számba az élet apró semmiségeit. Világfájdalom helyett a fázó verebek miatt aggódik, és ahelyett, hogy a maga bajait, magányát, égő hiányait kiáltaná ki, csendben csak ennyit jegyez meg: „varjúhodik az ég / dölyfösen károg / árnyékom eldől / magam állok”. Igen, ott áll a költő a badalói faluszélén, szinte benne az országhatárban, a elmérgezett és meg-megáradó Tisza gátja tövében (ha tetszik: permanens történelmi és földrajzi kiszolgáltatottságban), vaksin hunyorog a napsütésbe – de jöttünkre örömében magasba dobja a sapkáját.

Ritka alkalom: a szerény költői teljesítményt Vízjellel hitelesíti az élet.

——

Ferenczi Tihamér: Vízjel.
Hatodik Síp Alapítvány – Mandátum Kiadó, Budapest–Beregszász, 2000. 96 old., 490 Ft.

A Pánsíp metamorfózisa

interjú

A PÁNSÍP ÚJABB METAMORFÓZISA

Balla D. Károly válaszai

– Milyen múltra tekinthet vissza az általad életre hívott orgánum?

– Megalapításától, 1993-tól kezdődően a Pánsíp többször is átalakult. Eredetileg aránylag magas példányszámú havi kulturális magazinnak szántam, a művelődő magyar család olvasmányának, amelyben a versek és novellák mellett érdekes témákat feldolgozó irodalmi riportok (emléke­zetesek e téren Kovács Elemér írásai például a beregszászi bordélyházról, a kamionosok életéről, a vendégmunkásokról stb.), közéleti tárcák, helytörténeti, néprajzi kistanulmányok, a társművészetekkel foglalkozó írások és kulturális hírek is helyet kapnak; kezdetben volt gyermekrovatunk, közöltünk gyermekpszichológiai és vallási tárgyú cikkeket, még keresztrejtvényt is, és sok-sok művész- és dokumentumfotót. Aztán erről a sokszínűségről fokozatosan ugyanúgy le kellett mondanom, mint ahogy a havi, később kéthavi megjelenésről és a magas példányszámról. Az okok nyilvánvalók: egy ilyen lap már „üzemnek” számít: legalább egy-két főállású munkatárs, helyiség, infrastruktúra szükséges hozzá, ám ezeket a kereteket, főleg anyagiak hiányában, nem sikerült kialakítanom az akkori lapgazda, a Galéria Kiadó lehetőségein belül, és, be kell valljam, az érdeklődés is fokozatosan csökkent lapunk iránt: a viszonylag sikeresen kiépített, Kárpátalja magyarok lakta vidékét jól lefedő terjesztőhálózat lapszámról lapszámra kevesebb és kevesebb példányt „vett fel”. (Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a Kárpáti Igaz Szó előfizetőinek a száma is ezalatt zuhant ötödére). Egyre csökkent hát példányszámunk és megjelenési gyakoriságunk, szűkült a témakörünk, s amikorra a Galéria Kiadó megszűnt, a Pánsíp magánkiadású „marginális” irodalmi folyóirattá vált, olyan orgánummá, amely a gondosan válogatott versek és novellák mellett csupán igényes, lehetőleg tudományos értékű tanulmányoknak ad helyet.

Eközben a lapnak folyamatosan cserélődött a szerző- és szerkesztőgárdája. Az elején az irodalmárok mellett (itt hadd említsem meg a főszerkesztő-helyettesként éveken át igen hasznos munkát végző Nagy Zoltán Mihályt) jelentős szerepet játszottak az újságírók, közírók (Kovács Elemér, Horváth Sándor, Szöllősy Tibor), majd a profilváltozás során fokozatosan elmaradtak írásaik. Ezzel párhuzamosan lezajlott a Pánsípnál egy generációváltás is: a korábban domináló, leginkább a derékhadhoz tartozó vagy idősebb szerzőket „kiszorították” az imponáló aktivitást mutató fiatalabbak, és egyes lapszámaink anyagában mind inkább Bagu László, Berniczky Éva, Beregszászi Anikó, Cséka György, Csernicskó (Papp) István, Lengyel Tamás, Pócs István írásai váltak meghatározóvá. E tendenciát felismervén érett meg elhatározásom, hogy ezen új nemzedék tagjainak a lap szerkesztésében is szerepet adjak, így előbb Csernicskó Istvánt bíztam meg tanulmány-rovatunk vezetésével, majd a szépirodalmi anyagok gondozására Bagu Lászlót kértem fel, ezzel együtt én lemondtam a főszerkesztői tisztemről, s másfél éven át a kettejük munkáját összefogó Berniczky Évával alkotott háromtagú tím szerkesztette a folyóiratot.

Határozottan múlt időt használsz…

– Igen, a Pánsíp újabb jelentős átalakulás előtt áll. Ennek hátterében több ok is meghúzódik. Elsőül az, hogy a szerintem a maga nemében egyedülálló, karakteressé vált és átgondolt szerkesztési koncepciót tükröző, a szakma elismerését kivívó folyóirat az elmúlt években nagyságrenddel kevesebb anyagi támogatáshoz jutott, mint laptársai közül nem egy, így fenntartása és rendszeres megjelentetése számomra mint kiadó számára egyre nagyobb terhet jelentett, s úgy éreztem, a számtalan megírt pályázat és más pénzszerzési akcióba fektetett energia nincs arányban az e téren elért eredménnyel. (Ezért is történt, hogy az Illyés Közalapítványhoz az idén már be sem nyújtottam pályázatot.) Második okként említhetem a közönség továbbra is csökkenő érdeklődését, megdöbbentő közönyét:

úgy tűnik, a modern irodalmi vonulatokhoz felzárkózó belletrisztikára és a tudományos körültekintéssel megírt tanulmányokra ma nincs igénye Kárpátalja magyar olvasóközönségének.

(Ez külön beszélgetés tárgyát képezhetné.) Mindezzel összefüggésben – és ezt említem harmadik okként – lapunk mostani formájában meglehetősen beltenyészet-szerűvé vált: a szerzők és olvasók túl szűk köre már-már önmagába zárt rendszert alkot, amelyben, félő, megmerevedhetnek a viszonyok, dogmává torzulhat bármely értékrend, s az öncélúság máskülönben akár fel is vállalható zászlaja árnyékba boríthatja a megvalósulás másfajta lehetőségeit.

E három ok, úgy hiszem, bőven elegendő egy újabb átalakítási kísérlethez. Ezért, elképzelésem szerint a Pánsíp 1999-től éves almanachként, összegző gyűjteményként jelenik meg (feltéve, ha ilyen kiadvány megjelentetésének agyagi feltételei könnyebben biztosíthatók, mint egy periodikáé). Az évkönyv-jelleg talán lehetőséget ad a szélesebb körű működésre, értve ezen mind a szerzőgárda, mind az olvasótábor remélt bővülését.

            – Mire alapozod ezt a bizakodást?

– Egyrészt talán évente egyszer könnyebb felkelteni a közönség érdeklődését, mint folyamatosan ébren tartani, másrészt a közreműködők köre azon a réven is szélesedhet, hogy az új, kifejezetten számunkra írt, nekünk benyújtott munkák publikálása mellett nem zárkózunk majd el a másodközlésektől sem: tallózni kívánunk abból a teljes anyagból, amely a kárpátaljai magyar alkotók tollából egy év alatt napvilágot lát; ugyanígy nem-itteni írók rólunk-nekünk szóló, velünk kapcsolatos vagy minket közelebbről érintő műveit is szívesen látjuk hasábjainkon.

– Mikorra várható az első  Pánsíp-almanach?

Olvass továbbA Pánsíp metamorfózisa