Archív szövegek

Szövegarchívum 1999-2005

A Netpánsíp és az UngParty Virtuálé 1999 és 2005 között számos olyan értékes szöveget közölt, amelyek nehezen találhatók meg a régi rendszerben, és az akkor épített honlapstruktúra alkalmatlansága miatt a Google sem indexelte, így kereséssel sem lelhetők fel. Az új, WordPress alapú rendszerben ezek némelyike újraközlésre került és vélhetően rövidesen bekerül a kereső által indexelt tartalmak közé.

A komplex létezés esztétikája

Dr. Kállay O. Béla laudációja könyvbemutatómon

A komplex létezés és a posztumusz élet

Balla D. Károly Posztmodern halál, posztumusz életKezdjük a könyvből vett két részlettel. BDK a kötet záró esszéjében szerényen megjegyzi, hogy

Sikeres virtuális öngyilkosságom nem vert fel nagy port, nem vert fel kicsit se, egyáltalán nem vert fel semmit, inkább csak értetlenséget keltett közelebbi-távolabbi ismerőseim körében. Igaz, akkori bejelentésemhez nem fűztem magyarázatot, a tedd a halált, ne magyarázd radikalizmusát akkor nem akartam sem bölcseleti megalapozottsággal felstilizálni, sem irodalmi előzményekkel megindokolni. De mivel évekkel később ezekre a magyarázatokra sor került, azt hiszem, most már elég sokan megérthetik ezt a részben tragikus, részben gyilkosan önironikus  performanszomat mint posztmodern öninstallációt.
Illetve:
A visszamenőleges megértést azzal is igyekszem elősegíteni, hogy időről időre beszámolok olvasóimnak az engem ért végzetes tragédiákról. Ezekben a tudósításokban az öniróniát sikerült vitriolosan gonosz öngúnnyá hizlalnom. Akciómnak köszönhetően a legnagyobb internetkereső – nem kis megelégedésemre – nevemre keresve előkelő pozíciba emelhozza hozza a Meghalt Balla D. Károly c. weboldalamat.

Az fenti és ehhez hasonló leírások mögötti tények jól dokumentálhatók internetes megjelenésekkel, így szembe kell néznünk azzal a paradoxonnal, hogy BallaDé valóban egy aktív posztumusz író, ezért talán érthető, hogy elesett lelkek és hasadt személyiségek búvárlásába alámerülve igen sokáig kérettem magam, míg elfogadtam a Mindenkönyvek, azaz a Liber-All Kiadó megtisztelő felkérését, hogy laudációt tartsak Balla D. Károly Posztmodern halál, posztumusz élet című életmű-kötetének ungvári bemutatója alkalmából. Vonakodásom oka az előbbieken túlmenően az volt, hogy túlságosan is jól ismertem az immár szövegállománnyá virtualizálódott szerzőt, léven, ahogy azt Cecil M. Joepardi megállapította, közelebb áll az itthez a messze, mint az otthoz a közel, így nem tudhatom tárgyilagosan szemlélni szerzőnk munkásságát és műveit; a köztünk most már hosszabb ideje, eszmélésünk óta fennálló, bizonyos nézetazonosságokat tekintve szinte ikertestvéri egyetértés óhatatlanul elfogulttá tesz a komplex létezés esztétikája iránt. És haránt.

> > A teljes szöveghez tovább:

Amiről szólani szerettem volna volt

Olvass továbbA komplex létezés esztétikája

Nincs holnap honlap nélkül

elegem volt abból, hogy a nem létező kárpátaljai magyar irodalom létezővé tupírozása lett üzemszerű napi feladatom

Balla D. Károly az UngParty virtuáléról

Nincs holnap honlap nélkül

Fennakadtam a Világhálón.

Önszántamból és dalolva. Édes fogság, nemes teher.

Az iskolai faliújságos előzményektől eltekintve huszonvalahány éve végzek valamilyen szerkesztői munkát. Gondoztam politikai napilap szépirodalmi publikációit (Lendület; Új Hajtás), szerkesztettem antológiákat és főállásban tankönyveket, alapítottam két irodalmi folyóiratot (Hatodik Síp; Pánsíp), vezettem kiadókat (Galéria; UngBereg) – de minden szerepem a gúzsba kötött táncoséhoz hasonlított. Saját elképzeléseim és igényeim egyfelől, a „körülmények” másfelől – ezek között egyensúlyoztam és kötöttem kompromisszumot napi rendszerességgel.

ungparty virtuálé      Aztán feltévedtem a Netre. Éppen akkor, amikor már nagyon elegem volt a pályázatokból és kuratóriumokból, a nyomdászokból, könyvelőkből és terjesztőkből, leginkább pedig abból, hogy a nem létező kárpátaljai magyar irodalom létezővé tupírozása lett üzemszerű napi feladatom. Hagytam hát a mosott ruhát másra, és nyűgeim nélkül felmentem, nem is padlásra, hanem sokkal magasabbra. Ott fenn a cyber-sztrádán a magam ura lehettem. Autodidaktaként megtanultam a webmesterség alapjait (nem esett nehezemre, tördelni azelőtt is tudtam, és mielőtt beszippantott volna az irodalom, fizikusnak készültem). A honlapalapításhoz nem volt szükségem se pályázatra, se nyomdászra, se terjesztőre. Görcseimtől az szabadított meg végleg, hogy megértettem: az Interneten én nem vagyok határon túli, nem vagyok kisebbségi, senki nem ismeri el sem erényemül, sem hátrányomul a sorsverést. Rájöttem, hogy nem kárpátaljai honlapot kell csinálnom, hanem irodalmit.

Így aztán az UngPartynak leginkább csak a címe utal arra, hogy készítője egy Ung parti manzárd lakójaként tekinget kíváncsi szemével a nagyvilágba.

Honlapomat az eltelt három év alatt sokoldalú, multifunkcionális webhellyé fejlesztettem. Magam alkotta szóval olyan virtuálévá, amely egyesíti a könyvtárszoba, az irodalmi folyóirat, az irodalmi szalon és az írók gyűlhelyéül szolgáló kávéház lehetőségeit. A „normális” publikációk mellett a legbüszkébb interakcióimra vagyok: több olyan internetes eseménynek lehettem a gazdája, amelyekkel – remek szerzőimnek, játékostársaimnak hála – kivívhattam az olvasók és a szakma elismerését. Ilyenek voltak a kollektív interjúk, az internetes konferencia (Vízumköteles irodalom?), a virtuális könyvbemutatók, illetve a legújabb, most futó projectem: az identifikciós játék, amelyben egyes fogalmak valós és fiktív elemeket tartalmazó címszavait alkotjuk meg egy leendő virtuális lexikon számára.

Már érkeznek a kéziratok az újévtől némiképp megújuló UngParty legújabb sorozatához (ennek mibenlétét még nem árulhatom el), és a fejemben már készen van az első tavaszi interakció projectje is.

Merthogy az Internet: a jövőbe vetett tekintet. Számomra legalábbis nincs holnap honlap nélkül.

Senki sem lehet saját törzsének etnográfusa

Tervezett esszékötetem – Félmúlt, féljelen, féljövő – nyitó szövegének szánom:

Előszó helyett

Egy afrikai jegyzetében írja Ryszard Kapuściński, hogy senki sem lehet saját törzsének az etnográfusa. Bizonyára így van ez más téren is: amiben benne vagyunk, azt nem tudjuk eléggé tárgyilagosan felmérni, megítélni. Ezért soha nem is igyekeztem irodalomtörténeti súlyú és jellegű írásokkal megközelíteni „saját törzsemet”: Kárpátalja magyar irodalmát.

A következő oldalakon sorakozó írásokat nem egy higgadt kutató alaposságával és távolságtartásával hoztam létre, hanem olyan íróként, aki megfigyeléseinek, töprengéseinek eredményét a legpontosabban szeretné rögzíti. A meglátásaim lehetnék tévesek, és juthattam hamis következtetésekre is, csak egy nem történhetett meg: hogy a leírtak ne a pillanatnyi véleményemet tükrözzék. Igen: a pillanatnyit. Nem titkolom ugyanis, hogy bár egyáltalán nem mondhatom magam fiatalnak, az ízlésem, értékítéletem még mindig állandó változásban van, nem ritkán saját ellentétébe fordul. Ma másképpen gondolkodom az irodalom dolgairól, mint tíz egynéhány évvel ezelőtt (de roppant hasonlóan ahhoz, mint kamasz korom idején…), mást érzek fontosnak és mást jelentéktelennek, mint akár csak néhány esztendeje. Egyazon jelenség mögött más-más lényeget sejtek ma, mint tegnap – és ez bizonyára így lesz ez holnap is.

Ha valami egységes szemléletet mégis tükröznek itt sorakozó szövegeim, annak elsődleges oka az, hogy egy jól behatárolható időszakban, az ezredfordulót közvetlenül megelőző és követő egy-két esztendőben születtek (vagy nyerték el végleges alakjukat), eléggé frissek tehát ahhoz, hogy még nem kerülhettem szembe velük, így kötetbe válogatván őket nem is kényszerültem nagyobb beavatkozásokra. Meghagytam bennük az újrafogalmazásokat is: gyakran követtem azt a módszert, hogy egy már lezárt írás kifejtett gondolatát a következőben továbbvittem, árnyaltam, másfelé fordítottam – ha ezeket a részeket kiiktatnám, elkerülném ugyan az ismétlődéseket, de talán a folyamatosság is megszakadna, és az egyes írások szerkezete is megbomlana. Ezeknél a szöveghelyeknél kérem tehát az olvasó elnéző türelmét.

Egyaránt számítok továbbá azok jóindulatára, akik egy-egy állításom mögül hiányolják a bizonyító konkrétumot, és azokéra is, akik bosszankodnak a sok konkrét név, cím, idézet, lábjegyzet okán. Magam igyekeztem az olvasmányosság és a részletező szakszerűség határterületén egyensúlyozni. A folyamatokba szerveződő jelenségek általában jobban érdekeltek, mint azok a tények, amelyek alapján az összefüggések felismeréséig eljutottam. Állapotokat és trendeket igyekeztem megragadni, megengedve, hogy akár ugyanazokból a tényekből az enyémtől eltérő következtetések is levonhatók.

Beismerem azt is, hogy nem egyszer kiéleztem egyes kérdéseket, a szemléletes bemutatás kedvéért bizonyára többször is sarkítva fogalmaztam, túlzásokra ragadtattam magam. Ám azt hiszem, ez még mindig szerencsésebb megoldás, mint a problémák elmosása, a gyöngeségek palástolása. Annál is inkább, mert a tapasztalatom az, hogy a kárpátaljai irodalom kiáltó hiányosságait és súlyos mulasztásait a legtöbben hajlamosak felmentő elnézéssel elfogadni, szerény eredményeit pedig túlértékelni; ennek lehet ugyan biztató, ösztönző hatása, egyszersmind azonban rögzíti is a hibákat, állandósítja a rossz gyakorlatot, belemerevíti a résztvevőket egy olyan szerepbe, amelynek eljátszásához csupán a kárpátaljaiság díszleteire van szükség, és ezek közül interpretálva szinte minden elfogadhatóvá, szalonképessé, mi több: nemcsak előadhatóvá, hanem eladhatóvá is válik. Magam ezek mögé a kulisszák mögé szeretnék belátást nyújtani, bemutatva, hogyan alakultak ki és miképpen működnek ezek a szerepek – és talán azt is, mivel jár, ha valaki megtagadja őket.

Az Agora fölött Elektrával

ORESZTÉSZ NAPLÓJÁBÓL

Ott ültünk egymás mellett az Athéni Könyvfesztiválon, az Agora fölé emelkedő toronyház sokadik emeleti aulájában. Akkor még nem tudtam, hogy ez az utolsó találkozásom Elektrával.

Mint szinte minden alkalommal, ha valamilyen rendezvényünkre a fővárosban került sor, most is küldtem neki meghívót. Pontosabban az anyjának, vagyis a régi címre, a Sárrét parkba. Klütaimnészra néha el is jött ezekre a programokra; előtte-utána váltottunk pár mondatott, így voltaképp mindent tudtam Elektráról, pedig hosszú éveken át nem is találkoztunk. De most ő jött el. Az anyja, meséli, mindig felhívja, ha meghívót kap tőlem, és mindig jönne ő is szívesen, csak valahogy mostanában nem volt ideje. Hiába, a két gyerek, a tanítás. De most ráért.

Ott ültünk egymás mellett az Agora fölött a Könyvfesztiválon, az argoszi könyvkiadók standján, körben a polcokon az utóbbi évek termése mellett régebbi kiadványok, így Agamemnon regénye, amelynek új kiadásából tucatnyit vettem anno, pedig akkor még nem tudtam, hogy egyszer könyvkereskedésre adom a fejem, és standunk lesz a Kongresszusi Központban, ahol kiállíthatom, odatehetem azok mellé a könyvek mellé, amelyek anélkül nem ilyenek lennének, mert Agamemnon egyetlen regényét senki sem kerülhette ki, írhatott „ellene” vagy „mellette”, tehetett úgy, mintha nem venne róla tudomást, mintha sem a regény, sem Agamemnon nem létezett volna – de valahogy mégis mindaz, ami Argoszban harminc év alatt született, mindaz a régi időkben vette eredetét és oda tért vissza, és a mítosszá vált régi konfliktusok terhét viselte magán.

Ott ültünk egymás mellett a felhőkarcoló sokadik emeletén, és Elektra épp olyan volt, mint húsz éve, és hol úgy éreztem, mintha el sem telt volna ez a két évtized, hol meg úgy, hogy mérhetetlenül sok idő, korszakok múltak el azóta.

Olvass továbbAz Agora fölött Elektrával