Látja, a végtelen kifehérített arcán a kusza barázdák
madarak reggeli röptét követik,
amint elválnak egymástól, majd zaklatott gócokba gyűlnek,
megemelik és a széleken felhajlítják a síkokat.
Hallja, ahogy zajló folyón a jégtáblák éle összekoccan,
akár az idő kimerevített pillanatai ütköznek egymásnak
két egymásra játszott némafilmen.

Az olvadó havon áttűnik az út sárgás agyagja,
mozdulathoz tapad a tömeg, elbizonytalanítja lépteit.
Tudja, amiben megkapaszkodhatna, az már elsüllyedt a múltban,
hiába nyúlna utána, hadonászó keze csak a hiány íveit rajzolná
ebbe a vizenyős koratavaszba.

Érzi, nem tud továbbmenni.
Hátramaradt lábát még előbbre húzza, ránehezedik,
kicsit inog előre és hátra, majd megállapodik,
mint az egyensúlyát visszanyert bábu.

Az ezüstös kupolára mered és megbékélve
felnyitja görcsbe szorult öklét,
mielőtt összecsuklana.

---

Közben

nincs szava az indulásra
nincsen az érkezésre sem
csak menni tud csak a menést tudja megnevezni
a könnyű szelet ahogy kabátujjába bújik
az elmaradó fák egykedvűségét
az utcasarkon a nyáladzva vicsorgó ebet

nem tudja indult-e egyáltalán
érkezik-e valaha
vagy ez a kabátujj-fészek mindig is idevárta
a nyomába szegődő szelet
nem tudja a fáktól tanulta-e a szenvtelenséget
haladtát ahogy végignézik
és az a kutya ott az utcasarkon
ahogy vicsorgó pofáját
átnyomja a kerítésrésen
lehetne-e más lehetne-e másként
mutathatná-e biztosabban bármi
hogy fordulni kell
be a mellékutcába

de miért is
talán várják valahol
talán dolga után igyekszik
vagy viszi valahová kabátujjában a szelet
a fáktól tanult egykedvűséget
vagy csak megy
mert csak a menést tudja megnevezni
és a vicsorgó eb habos nyálát
ahogy a kerítéspadkán csomóba verődik