|
Az interjút Lloyd al-Bakar, egy több országban angol és arab nyelven megjelenő lap budapesti munkatársa készíti velem az Atlantic Studies: Literary, Cultural and Historical Perspectives c. kutatási program keretében olymódon, hogy e-mailben tesz fel egy-egy kérdést, én küldöm a választ, ő elolvassa és felteszi az újabbat. A módszer elég lassú (én magam is az vagyok!), ám úgy érzékelem: eredményes, mert e módon lehetőségem nyílik arra, hogy időnként akár kisesszényi terjedelemben válaszoljak, ugyanakkor a közbekérdezések révén a szöveg mégis valós beszélgetés benyomását kelti. Mivel az interjú magyar nyelvű szövegének közlési jogával én rendelkezem (minden egyéb jog Lloyd al-Bakaré), így a Penzumban közlöm le folytatásokban, nagyjából követve egy-egy hét közös munkájának eredményét. - bdk |
|
|
V. rész | Előzmény:
IV. rész
|
03.
aug. 06. |
„Külön
az irodalomról ” |
– Nem, ez sem volt ilyen egyszerű (és akkor most beszélek „külön az irodalomról”). Egyáltalán nem valamiféle eltökéltségből vagy elhatározásból lettem író. Pontosabb lenne talán így fogalmazni: elfogadtam bizonyos következményeket, felvállaltam valamiféle szerepet. Hogy megint szerelmi hasonlattal éljek: mint amikor egy flörtnek házasság és gyermekáldás lesz a folytatása, és az eleinte csak a könnyű örömöket kereső ifjú elvállalja a családalapítás felelősségét és az apai szerepet. Flörtöltem az irodalommal, saját szórakozásomra írtam verseket, ám amikor ezek elkezdtek meg-megjelenni és én magam az irodalmi folyamat és szerveződés részesévé váltam, fokozatosan kezdtem átérezni a nyilvános megszólalásnak a felelősségét és azt, hogy speciális helyzetünkben az irodalomra pótlólagos feladatok hárulnak. Egyszersmind a belső késztetésem is kialakult, hogy ezeknek a feladatoknak megfeleljek.
– A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján.
– Talán úgy indult, hogy első verseim megjelenése után apám szorgalmazására
kezdtem eljárogatni a József Attila Irodalmi Stúdió összejöveteleire.
Ennek a formációnak a múltjáról, létrejöttének körülményeiről én ugyanúgy
nem tudtam akkor semmit, mint az apám kultúrpolitikusi működésével összefüggő
más eseményekről sem. Ez a Stúdió voltaképp ellenszervezet volt, amely
a működésében lehetetlenné tett Forrás Stúdió ellenében jött létre. Utóbbit,
említettem korábban, a Kovács Vilmos körül szerveződő fiatalok hívták
életre, és működésükben eltávolodtak a szocreáltól, levették a kötelező
rózsaszínű szemüveget, visszanyúlnak a népi-nemzeti hagyományokhoz, egyszersmind
igazodni próbáltak a modern irodami törekvésekhez. Emiatt súlyos ideológiai
bírálat érte őket, a vád a szovjet valóságtól való edidegenedés volt;
ezekután működésük lehetetlenné vált. Mindebben apám dicstelen szerepet
játszott. A felszámolt irodalmi csuportulás helyett, gyakorlatilag annak
ellenében jött létre az apám vezette Kárpáti Igaz Szó pártlap égisze alatt
a József Attila Stúdió 1971-ben azzal a kifejezett céllal, hogy megfelelő
ideológiai keretek között a szocialista realizmus alkotásmódját követő
fiatal tollforgatókat neveljen a kárpátaljai magyar irodalom és sajtó
számára. Bár a Forrás Stúdió tagjainak felajánlották, hogy csatlakozzanak,
és bár előzetesen erre ígéretet is tettek, az alakuló ülésről mégis látványosan
távolmaradtak (szerintem teljesen érthetően), és az új formáció így javarészt
iskoláskorú vagy alig idősebb, kezdőnél is kezdőbb fiatalokból alakult.
Ekkor vagy később néhányan csatlakoztak azok közül is, akik lazább-szorosabb
kapcsolatot tartottak a Forrással, annak tagjaival, vezetőivel. Én ezekről
az előzményekről 1974-ben, amikor járogatni kezdtem, semmit nem tudtam.
Ellenben itt ismerkedtem meg több későbbi pályatársammal, barátommal,
sőt, azzal a későbbi szerelmemmel (első Éva) is, azokkal, akik jól ismerték
az előtörténetet. Én voltaképp tűlük hallottam először érdemben Kovács
Vilmosról, akiről azelőtt mindössze annyit tudtam, hogy van egy ilyen
nevű író. (Neve családunkban szinte tabunak számított, vagy ha mégis szóba
került, akkor negatív és eljelentéktelenítő jelzők kíséretében.) Engem
eleinte ezek a számomra ismeretlen dolgok egyáltalán nem foglalkoztattak.
Aztán fokozatosan ebbe az irányba fordult az érdeklődésem.
–
Nos, kívülről annak tűnhet. Belülről azonban mutatkoztak bizonyos lehetőségek.
Ezek közül legelsőnek a József Attila Irodalmi Stúdió átalakítása adódott.
Mint mondtam, ez amolyan kézi vezérlésű ifjúsági pártértelmiségi tollforgató
segédcsapatként alakult meg, ám az évek során kinőtt ebből a szerepéből.
Az akkori viszonyokhoz képest figyelemre méltó alkotói fejlődésen estek
át az egykori fiatalok, a kollektív antológiák mellett megjelengettek
az első önálló kötetek, néhányunknak egyfajta „rangja” kezdett lenni irodalmi
berkekben. Ezzel összhangban kialakult az ambíciónk a markánsabb megmutatkozásra,
szerettük volna magunk szervezni összejöveteleinket, azokon a minket érdeklő
témákat megvitatni, s a lapban való megjelenésünket a magunk szája íze
szerint alakítani. (Mindezek akkor a szerkesztőség pártmegbízást teljesítő
egy-két munkatársának a feladatkörébe tartoztak.) Elkezdtünk „mozgolódni”,
kipuhatolni, nem vehetnénk-e kezünkbe a Stúdió irányítását (persze felügyelet
mellett), nem szervezhetnénk-e találkozókat, volna-e mód, hogy rendszeressé
tegyük irodalmi oldalunkat a lapban (az volt a később méltán elhíresült
Lendület).
– 1981 végén.
– Mindenképpen. Ekkor realizálódott számomra az a lehetőség, amelyről fentebb beszéltem: hogy valamiképpen korrigálni próbáljam apám éppen tíz évvel korábbi lépéseit.
(válaszommal
rövidesen folytatódik az interjú) |