|
Az interjút Lloyd al-Bakar, egy több országban angol és arab nyelven megjelenő lap budapesti munkatársa készíti velem az Atlantic Studies: Literary, Cultural and Historical Perspectives c. kutatási program keretében olymódon, hogy e-mailben tesz fel egy-egy kérdést, én küldöm a választ, ő elolvassa és felteszi az újabbat. A módszer elég lassú (én magam is az vagyok!), ám úgy érzékelem: eredményes, mert e módon lehetőségem nyílik arra, hogy időnként akár kisesszényi terjedelemben válaszoljak, ugyanakkor a közbekérdezések révén a szöveg mégis valós beszélgetés benyomását kelti. Mivel az interjú magyar nyelvű szövegének közlési jogával én rendelkezem (minden egyéb jog Lloyd al-Bakaré), így a Penzumban közlöm le folytatásokban, nagyjából követve egy-egy hét közös munkájának eredményét. - bdk |
|
|
I. rész | 03.
júl. 1. |
|
Egy
álomország peremén? |
– Nem szeretnék a messzi múltba visszanyúlni. A téma iránt érdeklődők könnyen hozzajuthatnak azokhoz az összefoglaló vagy részletekbe is bocsátkozó könyvekhez, leírásokhoz, amelyek, ha olykor többféle értelmezésben is, de énnálam mindenképpen hitelesebben szólnak arról, az Ural környékéről származó, nehezen meghatározható genetikai eredetű, de bizonyíthatóan finnugor nyelvű magyarság hogyan vándorolt be a Kárpát-medencébe, miként jött létre ezer esztendeje a történelmi Magyarország, meddig terjedtek területei és milyen összetételű volt a lakossága, hogyan harcolt tatárral és törökkel, miként lépett államszövetségre Ausztriával, és az I. világháborút követően hogyan hullott szét az Osztrák-Magyar Monarchia. Közismert tény, hogy az 1920-as ún. trianoni békediktátum a háborúvesztes Magyarországot megfosztotta területének mintegy kétharmadától és lakosságának egyharmadától, valamint az is, hogy az ezek teljes vagy részbeni visszaszerzésére tett kísérlet a II. világháború során kudarcot vallott. Az újabb háborúvesztést követően végül máig érvényesen kialakult az a helyzet, hogy a mai Magyarország határain kívül a szomszédos országokban kisebb-nagyobb őslakos magyar népcsoportok élnek, amelyek tagjai (és utódaik) önakaratuk ellenére és önhibájukon kívül lettek más ország állampolgárai. Az ún. Felső-Tiszaháton, nagyjából négy történelmi vármegye területén élő magyar etnikum a vele évszázados földrajzi és politikai közösségben élő ruszinokkal (a vidék szláv lakosságával) együtt a magyar államiság kereteiből kiszakadva előbb a Csehszlovák Köztársaság kötelékébe került (1920-1938/39), majd rövid időre a háborút viselő Magyarország visszacsatolta, végül 1944-ben a szocializmust Európába exportáló felszabadító/megszálló szovjet csapatok befolyása alá került. Magyarországnak ismét le kellett mondania történelmi területeiről, és az 1945-ben Moszkvában megkötött szovjet-csehszlovák egyezmény értelmében a kérdéses terréniumot bekebelezte a Szovjetunió, majd Kárpátontúli terület néven legkisebb közigazgatási egységévé szervezte. (Hivatalos neve ma is ez a független Ukrajnában.) Magyarul és a különböző szláv nyelveken a Tisza felső folyása és a Kárpátok észak-keleti gerince közé zárt, nyugatról nagyjából az Ung völgyével lezáruló mintegy 12.000 km2-nyi területet tucatnyi névvel illették, ezeket hol etnikai, hol földrajzi, hol politikai szemlélet határozta meg. A helyi magyar lakosság Kárpátaljának nevezi, és ez vált elfogadottá a magyarországi sajtóban is. Más nyelveken a hivatalos orosz és ukrán megnevezés tükörfordítását használják, így angolul a Transcarpathia kifejezés az általános.
–
A lényeg változatlan, bár környezetem átalakult és én is sokat változtam,
de ugyanott, ugyanabban a házban lakom, erre vagy arra fordulva ugyanarra
a tájra látok. Ám a Szovjetunió széthullott „mögöttem”, és romjain bukdácsolva
bő évtizede a független Ukrajna álmodja körülöttem nemzeti álmait.
– Nem, dehogy. A mai Ukrajna: politikai realitás; épp csak nagyon lassan alakulnak ki azok az ismérvek, amelyek alapján egy országot valóban annak lehet nevezni.
– Talán elsősorban nem is az egzisztenciális és szociális létbiztonságra, amelyet jelenleg Ukrajna egyáltalán nem szavatol állampolgárai számára, hanem olyan társadalmi konszenzusra gondolok, amelynek keretében a lakosság, vagy legalábbis annak döntő része elfogadja hazájának az adott országot.
–
Ilyen kérdést nyilván nem tűznek népszavazásra,
érthetően nekem sincsenek adataim, csupán észrevételeim, amelyeket saját
tapasztalataimból, beszélgetésekből, médiaközlésekből leszűrök. Köztudomású,
hogy Ukrajnában tízmilliós nagyságrendű orosz kisebbség él, ami azt jelenti,
hogy a lakosság egyötöde eleve potenciális ellendrukker, és talán ma is
az Oroszországgal való (újra)egyesülésnek a híve – nyíltan vagy burkoltan.
Közhelynek számít az is, hogy az ország hatalmas keleti iparvidékein és
a Fekete-tenger környékén, így pl. a Krímben az ukrán nemzetiségűek is
jószerével oroszul beszélnek, orosz tévét néznek, orosz újságot olvasnak…
Magában az ország fővárosában, Kijevben is roppant erős (volt?) az orosz
orientáltság… Kárpátalján, ha tetszik, még bonyolultabb a helyzet, mert
a helybéli szláv őslakosok, a ruszinok (ruténok) 600-700 ezerre becsült
tömegei sem kérnek az ukrán kontinuitásból, vezetőik ruszin törpeállamról
álmodoznak (árnyékkormányt is alakítottak néhány éve), a hegyvidéki ruszin
falvak idősebb lakosai pedig a mostaninál kedvezőbb képet hordoznak emlékeikben
(és adnak tovább utódaiknak) akár a „magyar”, akár a „csehszlovák időkből”;
valódi önrendelkezési joguk ugyan akkor sem volt, ám legalább nem vitatták
el nemzetiségüket, nyelvüket, önálló írásbeliségüket (a hivatalos ukrán
kurzus mindezt elvitatja, így a ruszinokat a statisztikák ukránként tartják
számon).
– Nem biztos, hogy szeretnék...
Országos felmérések készültek arról, hogy a lakosság ijesztően alacsony
része él munkahelyén megkeresett bérből. Ezek szerint rengetegen kényszerülnek
ügyeskedésre, a fekete vagy szürke gazdaságban való működésre; a korrupció
pedig a legelterjedtebb népszokásnak számít errefelé. Kárpátalján a 4
szomszédos állammal (Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Románia)
közös határ kínál bizonyos megélhetési forrásokat, hogy hányfélét, azt
nem kezdem el felsorolni. Ennek akár örülni is lehetne, hiszen több lehetőség
adódik a most hétnél mindenképpen számosabb szűk esztendő túlélésére,
ám azt is látni kell, többre érdemes nők és férfiak ezrei, köztük diplomás
és szakképzett munkaerők, töltik idejüket a határátkelőkön és a bolhapiacokon
vagy kényszerülnek arra, hogy legális vagy illegális vendégmunkásnak álljanak.
Eközben számtalanszor éreztetik velük kiszolgáltatott helyzetüket, kisebb-nagyobb
megaláztatások érik őket, és nemcsak ezzel, saját háborgó lelkükkel is
meg kell békülniük, lemondva arról, hogy személyiségüket valamely nemesebb
tevékenység végzésével kiteljesítsék. De nem túl lélekemelő dolog a jelen
körülmények között vállalkozónak lenni vagy az állami hivatali apparátusban
elhelyezkedni, tovább megyek, valamely szervezett keretek között a „magyar
ügyet” szolgálni sem: ezeket a szférákat is át- meg áthatja a pénzügyi
tisztátalanság, a korrupció. Szinte elfogadott, valamilyen rábólintó társadalmi
konszenzus által („neki is élni kell valamiből!”) jóváhagyott körülménynek
számít, hogy aki akár csak a legcsekélyebb pozícióba kerül, az helyzetével,
hatalmával visszaélve saját zsebre is dolgozik, rokonait-barátait juttaja
jogtalan előnyökhöz, miközben más helyzetben vagy a feljebbvalóival való
viszonyában ő szenvedi el az alárendeltséget. A „rendszer” mentális szempontból
szinte azonos mértékben mérgezi a piramis csúcsán és alján lévőket, hiszen
amilyen nehéz elszenvedni a kiszolgáltatottságot, lelkileg-erkölcsileg
hasonló mérvű „romlást” szenved el az is, aki hatalmával visszaélve mások
elesett helyzetéből húz hasznot. A különbség annyi, hogy a hierarchia
lépcsőin felfelé haladva nagyobb jólétet és több gátlástalanságot látunk,
lefelé pedig a nélkülözés és az elkeseredettség növekszik. Folytatás: II. rész (Lloyd al-Bakar és a magam érdekeit is védve ide kell írnom: minden jog fenntartva; a fenti szöveg egészének vagy részleteinek a felhasználása csak a szerzői jogokra vonatkozó törvények figyelembe vételével lehetséges.) |