– Esszéjében
Ön a helyzetet elemezve így folytatja gondolatmenetét: „Szimbolikusnak
is nevezhetném helyzetünket, ha nem félnék az önkéntelenül felmerülő
többi képtől; például attól, hogy e mezsgyén állva szemünk ide és oda
egyszerre néz, s magunk sem tudjuk, egy arccal képesek vagyunk-e kétfelé
figyelni, avagy sorsunkká kell fogadni eme janusi skizofréniát.” Ezzel
szemben egy nemrégiben keletkezett másik írásában így nyilatkozik: „Az
a tény, hogy az etnikai, nyelvi, vallási sokféleség számomra mindannapi
tapasztalat, úgy érzem, alkalmassá tett szemléletem kitágítására, valamifajta
univerzálisabb gondolkodásra, az általános emberi keresésére és befogadására.”
A két állítás láthatóan ellentmond egymásnak. Végül is veszteséget
vagy hozadékot, a szkizofrénia meghasonlottságát avagy a szemléleti
kiteljesedést eredményezi-e a mezsgye-lét?
–
Az ellentmondás, azt hiszem, létező, mint ahogy létezik az egymással ellentétes
két jelenség is. Másfél évtizede az előbbi kísértését éreztem erősebbnek,
mára azzal hízelgek magamnak, hogy feloldódtam az utóbbiban.
A mezsgye-helyzetnek egyaránt
vannak hátrányai és előnyei, így hatása is sokrétű. Szülőföldem valóban
két világ átfedési területe, egyben kettős „világvége”.
Mialatt egyik sarkából a másikba érünk, az európai civilizáció teljes
„paradigmaváltása” lezajlik. Nyugat felől nézve itt ér véget a katolicizmus
és protestantizmus, ezzel együtt a latin betűs írásbeliség. Keletről közeledve
itt érünk az ortodoxia határára, itt szűnik meg a cirill betű érvényesége;
itt lépünk ki a szláv népek tengerből a kis finnugor szigetre, melynek
túlfelét már a latin/germán tenger nyaldossa. A politikai határokról már
szóltam; érintettem azt is, hogy etnikai szempontból mily összetett a
helyzet: hosszan lehetne beszélni az ukrán-ruszin származási vitáról,
a betelepült orosz lakosság identitásáról és az ezer éve őslakos magyarok
viszonyáról mindezen nációkhoz. És akkor még nem is említettem a vidék
jelentős román, cigány és szlovák lakosságát... Továbbá: itt válik ketté
a „Tiszán innen” és a „Tiszán túl”, itt ér véget a Nagyalföld és itt kezdődik
az Erdős Kárpátok, amelynek gerincére felérve a folyók már az ellenkező
irányba folynak. Vízválasztó, nyelvválasztó, vallásválasztó, országválasztó
vonalak sokasága, köztük az átfedési területek, a keveredés és a módosulás,
a hasonulás és az elkülönülés ezer válfaja és módozata. És mindez nem
statikus állandóságban, hanem folyamatos változásban. A legfrissebbet
említve: Kárpátalja nyugati és délnyugati pereme „perceken belül” az Európai
Unió határává lép elő! Kell ennél halmozottabb mezsgye-helyzet?
Nézzük a peremlét a hátrányait és
az előnyeit. Előbb nem személyes példámat, hanem az itt élő magyarság
sorsával számoló „kollektív tapasztalatomat” igyekszem megfogalmazni.
A
tény, hogy mind az egyik, mind a másik irányból nézve távol esünk a jelentős
politikai, gazdasági, kulturális centrumoktól: hátrány. A körülmény,
hogy semelyik nagy, erős, domináns egységbe sem tudunk maradéktalanul
integrálódni: hátrány. A helyzet, hogy ebben a nagy heterogenitásban
felhígul és meginog a nemzeti identitás, gyöngül a kulturális tradíciók
iránti ragaszkodás, „elkeveredik” az anyanyelv: hátrány. A kísértés,
hogy egyik elkötelezettségünket a másik ellenében kijátsszuk, egyik elől
a másikkal takarózzunk: hátrány. Hogy akik épp az ellenkező vonzásokat
preferálják, azokat ellenségünknek tekinthessük: hátrány. Hogy
rádöbbenünk: valamit fel kell áldoznunk azért, hogy másvalamit megtarhassunk:
hátrány. Hogy úgy érezzük: ha az egymást kizáró többféle kihívásnak
egyszerre akarunk megfelelni, az meghasonláshoz vezethet: hátrány.
Hátrány, hogy bizonyos kötelékeket levetve társainktól elidegenedhetünk,
szemükben árulókká válhatunk. Hátrány, hogy méltatlan választásokba
kényszerülhetünk: hatalom vagy alárendeltség, lojalitás vagy ellenzékiség,
asszimiláció vagy emigráció, tradíció vagy modernitás.
Alig hihető, de szinte ugyanezekből
a körülményekből származnak az előnyök is! A tény, hogy távol esünk a
centrumoktól, lehetővé teszi számunkra egyrészt azt, hogy jobban rálássunk
a „sűrűjében” zajló eseményekre, felismerjük a visszásságokat, másrészt
ellenállhatunk annak, hogy a divatok, hamar kifulladó trendek, túllihegett
naprakészségek elvonják a figyelmünket a valóban tartós, maradandó értékekről
- ez pedig előnyünkre válhat. A körülmény, hogy semmilyen
domináns politikai/gazdasági/kulturális nagy egységbe nem tudunk maradéktalanul
betagozódni, viszonylagos függetlenséget, önállóságot, kényelmes kívülállást
is jelent számunkra, lehetővé teszi, hogy ne azonosuljunk egyik hatalmi
centrum kisajátító törekvésével sem, és így saját arculatunkat megtartsuk:
ez is előny. Lehetséges, hogy a nagy sokféleségben nemzeti identitásunk
gyöngül és hígul, de felfoghatjuk úgy is, hogy csupán veszít merevségéből,
fundamentalista jellegéből: a nyelvünk, a vallási és kulturális hagyományaink
iránti ragaszkodásunk rugalmassá válhat, alkalmassá arra, hogy magába
fogadjon olyasmit is, ami nem a mi „tősgyökerünkről” sarjadt. Szerintem
ez is előny, mint ahogy az is, ha sikerül kialakítanunk azokat
a magatartásformákat, amelyek keretében egyes (állampolgári, nemzeti,
politikai, vallási...) kötelezettségeinket nem egymás ellenében, hanem
párhuzamosan, kiegészítő, kölcsönösen erősítő szándékkal érvényesíthetjük.
Ha ebben jutunk valamilyen eredményre, lehetségessé válhat, hogy se túllihegő
lojalitásra ne kényszerüljünk, se ellenzéki szerepbe ne sodródjunk; ellenállhatunk
mind az asszimilációnak, mind a boldogulásra több esélyt nyújtó tájak
vonzásának; alkalmassá válhatunk a szerepre, hogy arra érdemes tradícióink
megtartása mellett elsajátítsuk a modern szemléletet és mindazt, amit
az információs társadalom és globalizálódó világunk eszközként számunkra
kínál. Ilyen magatartást kialakítva lehetségessé válik együttműködésünk
mindazokkal, akiknek szintén sikerült ez a művelet, mert valami általánosabb,
hosszabb távú cél lebegett szemük előtt - így többé nem kell őket ellenségünknek
tekinteni.
Meg kell tanulnunk, hogy lehetséges
a legkölünbözőbb tőről fakadó értékek egyidejű birtoklása, s hogy különféle
kihívásoknak egyszerre megfelelni nem feltétlenül jelent megalkuvást és
meghasonlást, hanem talán csak rugalmasságot és toleranciát. Ha megértjük,
hogy egyáltalán nem kötelező két rossz közül az egyiket választani és
ha meg tudjuk az esélyünket teremteni arra, hogy saját utat választva
megtartsuk autonomitásunkat - nos, akkor hátrányaink előnybe fordulnak,
és ahelyett, hogy a többszörös peremlét megnyomorítson bennünket, felszegett
fejjel profitálhatunk belőle. Ez az igazi előny! Ehhez
természetesen nagyon pontos helyzet- és önismeretre van szükség, továbbá
olyan gondolkodásra, amely mentes a sablonoktól, a könnyen adódó sztereotípiáktól
és előítéletektől, a kisszerűségtől. Nagyvonalúságra és távlatos gondolkodásra
lenne szükség, továbbá olyan szemléletre, amely ebben a távlatban felismeri
és megkülönbözteti az elkerülhetetlent a kivédhetőtől, a szükségszerűt
az esetlegestől, a pillanatnyi érdeket a hosszú távú érvényesüléstől.
Ha erre képtelenek vagyunk, az előnyök elvesznek a szemünk elől és teljes
súlyukkal ránk telepednek a nyomasztó hátrányok.
–
Adódik a kérdés: a negatívumok és pozitívumok tekintetében hogyan ítéli
meg (talán konkrétumokot is említve) annak a közösségnek a sorsát, amelynek
szószólójává szegődött?
–
A végén kell kezdemen. Ugyan szavakkal szólok, de nem vagyok szószóló.
Semmilyen felkérésem vagy felhatalmazásom nincsen arra, hogy a kárpátaljai
magyarság nevében beszéljek vagy érdekében cselekedjem. Nem vagyok egyetlen
politikai, érdekvédelmi szervezetnek sem a tagja, még szakmaiaknak se
nagyon. Nem áll mögöttem semmilyen intézmény vagy cég, társulás vagy érdekcsoport.
Amit elmondtam, az egy magánember, egy gondolkodó író véleménye, aki csak
azért fogalmazott többes számban, mert nem a saját egyéni sorsáról, hanem
a közösség helyzetéről és kilátásairól próbálta összefoglalni meglátásait.
Ami pedig a konkrétabb értékelést illeti
(és kérem, ezt is tekintsék magánvéleménynek), válságosnak ítélem
a helyzetet. Mégpedig azért, mert közösségünk, úgy tapasztalom, nem
a kedvező tendenciák mentén keresi boldogulását. Nem szegül ellene, hanem
belesimul abba a társadalmi folyamatba, amely Ukrajnában általánossá vált,
s amelyet korábban vázoltam. Míg az itt élő magyarság évtizedekig morális
tartásával nagyrészt elutasította a szovjet rendszert, nem engedte, hogy
velejéig hatoljon, ellenállt a nyelvi asszimilációnak – addig most lelkesen
aláveti magát egyfajta ukrajnai-kárpátaljai morális asszimilációnak.
Elismerem: nem nagyon tehet mást, mert ez pillanatnyi túlélését szolgálja.
Távlati következményei azonban beláthatatlanok.
Ugyanígy közösségünk a pillanatnyi érdekeit szolgáló
áramlatokra hagyatkozik a vitrtuális hazát, a gondoskodó anyaországot
jelentő Magyarország vonatkozásában is. Az utóbbi időszakban már-már megszokottá
vált, hogy a magyarországi pártok a hatalom megszerzéséért és megtartásáért
folytatott belpolitikai csatákban a határon túli magyarság kérdéskörével
egymást revolverezik; önérdekű mesterkedéseiknek igen hű leképezése a
határon túli szervezetek és intézmények részére nyújtott támogatás elosztási
rendszere (ebbe most nem szeretnék mélyebben belemenni), kicsúcsosodása
pedig az úgynevezett státustörvényt (kedvezménytörvényt) övező pártpolitikai
huzavona. A kárpátaljai magyarság a problémák effajta kezelésétől nem
tud elhatárolódni, engedi magát hol egyik, hol másik politikai erő külhoni
segédcsapatává degradálni, hol pedig végzetesen megosztani; nem megy ellenébe
a látható folyamatnak, amelynek során az ideológiákba csomagolt támogatások
és adományok egyre függőbbé, kiszolgáltatottabbá teszik, megfosztják probléma-megoldó
készségétől, önállóságától, csodaváráshoz vezetnek. Ebben
a teljesen természetellenes helyzetben a kárpátaljai magyarok (és szervezeteik)
nem a megfelelő irányban fejtik ki erejüket, nem állnak ellen a kialakult
gyakorlatnak, hanem ellenkezőleg: egyre elszántabban folytatják a támogatások
elnyerésének bevált praxisát, amelynek lényege ráadásul legtöbbször nem
a tartós érték létrehozása, nem az önálló továbbélés bázisának a megteremtése,
hanem a minél kevesebb munkával történő felhasználás és a gyakran csak
papíron létező látszateredmény.
A válság súlyos jelének tartom azt
is, hogy a helyzetfelismerés és -elemzés helyett egyrészt szakadatlan
panaszkodás folyik (jaj, milyen rossz nekünk!), másrészről ugyanilyen
intenzitással tart a dicsekvés (sekélyke eredmények feltupírozása); válságjelnek
gondolom, hogy a konkrét cselekvést még mindig hősi pózok helyettesítik,
hogy a „harc” folyamatosan elfedi azt, amiért a harc folyik. A nyelvért,
a hagyományokért, az identitásért szerintem nem annyira küzdeni kell (pláne
nem csak beszélni a küzdelemről), hanem inkább használni és élni vele,
nem szónokolni róla, hanem gyakorolni: a lehető legnagyobb intenzitással
és a tőlünk telhető legjobb minőségben. Nem tudom, a minőségi teljesítmény
elmaradásához a mostoha körülmények meddig szolgáltathatnak még alibit,
meddig lehet saját gyöngeségünket „nincs jobb” alapon elfogadtatni, hányszor
lehet még mások nyakába varrni tehetetlenségünket.
Ezek a tendenciák
és az ezeket elfogadó és követő magatartásformák változtatják hendikeppé
a potenciális előnyt.
–
Az Ön által felvázoltak mennyire számítanak elfogadott vélekedésnek?
–
„Hivatalosan” egyáltalán nem elfogadottak. Közvélemény-kutatást nem végeztem,
így nem tudom, magánemberként hányan vélekedhetnek hozzám hasonlóan (szűk
baráti körömben akadnak ilyenek), ám az bizonyos, hogy a nyilvános megszólalásokban
a fenti helyzetértékelésnek nyoma sincs.
Az ukrán hatalmi struktúra alacsonyabb vagy magasabb
pozícióiban tett nyilatkozatok természetesen arról szólnak, milyen széles
jogkörrel rendelkeznek az országban élő nemzeti kisebbségek és milyen
erőfeszítések történnek érdekükben (csak hát, ugye, a nehézségek, a pénzhiány...),
és konstruktív együttműködést várnak.
A magyarországi illetékesek
több vagy kevesebb pátosszal szünet nélkül azt szajkózzák, minden törekvésük
a kárpátaljai magyarok helyben maradását és itteni boldogulását szolgálja.
Évente más és más közhelyek kapnak szárnyra, hol azt hallani, hogy a magyar
miniszterelnök lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tekinti magát
(ebben benne van a világ összmagyarsága), vagy azt, hogy a határon túli
magyarok problémáit helyben kell megoldani, időnként valaki mindig felemlegeti
a kettős állampolgárság intézményét, a státustörvényt meg éppenséggel
a magyar nemzet határmódosítások nélküli újraegyesítésének állították
be. (A határokkal kapcsolatban egyébként mindenki szeret valami nagyot
mondani, időnként a „lebegtetésük” a sláger – aki mezei állampolgárként
várakozott már 3-4 órát a kaotikusan rendeződő kocsisorokban, korrupt
egyenruhásoknak kiszolgáltatva, annak megvan a határ lebegtetésről a véleménye
–, máskor az átkelők szélesítésében és újjáépítésében jelölik meg az egyébként
sokkal általánosabb elvi problémák megoldását – higgyék el, soha nem a
Tisza-híd tehet arról, ha a soron kívül haladók eltorlaszolják a szembe-sávot
és emiatt órákra leáll a forgalom –, de azt is hallottam már, mégpedig
főkonzuli szájból, hogy a határ nem elválaszt, hanem összeköt. Hát igen,
mondjuk a falról is állítható, hogy ez köti össze a szobát az utcával.)
Hallani azt is, hogy a határon túli nemzetrészeknek juttatott támogatás
nem adomány, hanem befektetés, de arról nemigen beszélt senki, mi lenne
a megtérülés módja és tárgya. (A kétségbeejtő magyarországi demográfiai
mutatók ismeretében számomra nem kétséges, hogy anyaországunk a peremvidékek
magyarságát egyrészt egyfajta genetikai rezervuárnak tekinti, másrészt
a belpolitikai erők némelyike potenciális szavazóbázist lát benne; erről
nyiltan és higgadtan szólni azonban nem hallottam még egyik országos vezetőt
sem.) Elhangzott az is számtalanszor, hogy a külhoni magyarok az adott
ország felé hídszerepet játszanak, de erre a hídra még véletlenül sem
kíván rátévedni a hivatalos magyar politika, mert úgy véli, talán nem
is alaptalanul, hogy jócskán alá van aknázva.
Szólamoknak, frázisoknak
és pátosznak nincsenek híján a magyarság helyi képviselői sem. A kucsszavak
a legtöbb nyilatkozatban a helytállás, a harc, a kitartás, a hit, a magyarság
és az iránta való hűség megvallása, az egységre való buzdítás. Mindez
azonban általában meg is marad a szavak szintjén, a valóságban szinte
mindennek az ellenkezője történik.
Visszatérve az eredeti kérdésre:
azt a diagnózist, hogy lassan másfél évtizede szünet nélkül folyik az
adott elnikum felmorzsolódása, hogy „sikeresen” végbement a kárpátaljai
magyarság demoralizációja és mint közösség már hosszabb ideje nem szerves
egészként működik, hanem önmaga ellen fordulva lassan, de biztosan felszámolja
maradék állásait és javait - nos, ezt senki sem mondja ki. Sokkal kifizetődőbb,
„pozitívabb” azt hangoztatni, hogy a nehézségek, a mostoha kürülmények,
a külső és a belső ellenséges erők ellenére - kitartásunknak, helytállásunknak,
hitünknek stb. köszönhetően - micsoda látványos eredményeket értünk el.
Eléggé meggyőzően lehet ugyanis sorolni a sikereket, hogy megalakult,
létrejött, megjelent, felavatták, megtartották, felszentelték, működik,
teljesít, elérte, megkapta, átadta, elnyerte, kivívta, évfordulóját méltatta,
összejött, tanácskozott, megvitatta, tiltakozott, beadvánnyal fordult,
megoldást nyert, közbenjárására, segítségével, akaratából, támogatásával,
elismerésével, mélyrehatóan, hagyományt teremtve, korszakalkotóan, fokozott
nyomatékkal, történelmi jelentőséggel stb. És mindezek általában valóban
létező dolgok, csupa olyasmi, amit a létrehozó érdekcsoport saját sikerpropagandája
keretében felnagyít, a támogató vagy a meggyőzni kívánt célközönség részére
demonstrál. Mindez azonban számomra egyfajta potyomkin-falunak tűnik,
csak a homlokzat létezik, mögötte általában nincsen tartalom. A kulissza-falak
ablakaiban integetők lába a semmiben kalimpál.
Folytatás:
III. rész
Lloyd al-Bakar és a magam érdekeit is védve ide kell írnom: minden
jog fenntartva; a fenti szöveg egészének vagy részleteinek a felhasználása
csak a szerzői jogokra vonatkozó törvények figyelembe vételével lehetséges. |