– Bár Ön
kezdetben az előnyöket és hátrányokat azonos hangsúllyal említette,
írói képekben sem szűkölködő látleletéből mégis az tűnik ki, hogy az
utóbbiak sokkal láthatóbban, érzékelhetőbben érvényesülnek Kárpátalján.
Ennek mintha részben vagy egészében ellentmondanának a saját helyzetét
értékelő nyilatkozatok. Többször kijelentette, hogy jól érzi magát ebben
a világban; sikeres írói pályát, harmonikus családi életet tudhat magáénak.
Ugyanakkor nem lehet észre nem venni a keserűséget egy legutóbbi vallomásában:
„...saját pátriámban mindenképpen magános és magányos farkas lettem,
miután aprólékos munkával pár év alatt sikerült minden kötöttségemet
felszámolnom, minden szervezetből és csoportosulásból nemcsak kilépnem,
hanem függetlenségemmel és kritikus hangommal magamra is haragítanom.”
Ezzel vissza is érkeztünk a korábbi felvetéshez: végül is Ön kárvallottja-e
vagy haszonélvezője a peremlétnek? Mi eredményezte azt, hogy saját közösségén
belül is mezsgyére szorult?
–
A végén kezdve: talán illik bevallanom, hogy mindez önhibámból
történt, és többé-kevésbé tudatos döntések eredményezték azt a vákuumhelyzetet,
amely idehaza kialakult körülöttem. Ennek ellenére azt gondolom, nem a
döntéseim és választásaim voltak elhibázottak, hanem abban tévedtem –
de abban alaposan! –, hogy nem számoltam a magatartásom kiváltotta reakciókkal.
A hatás szükségszerűen ellenhatást vált ki, utóbbiak jogosságát semmiképp
nem vitatnám, tartalmát azonban talán érdekes lehet megvizsgálni. Azt
azonban nehéz lenne megállapítani, ezek közül a reakciók közül melyek
következtek a peremlét sajátosságaiból, és melyek az általános emberi
vagy társadalmi beidegződésekből.
–
Szeretnénk, ha erről majd részletesebben is szólna, de talán folytassuk
az előnyökkel és hátrányokkal. Személyes életében milyen szerepet játszottak
a kárpátaljai magyarság sajátos helyzetből származó kedvező és kedvezőtlen
körülmények?
– Hogy ilyen körülmények egyáltalán
léteznek és hogy valamilyen fontos szerepet játszanak életemben, azt én
eléggé későn értettem meg. Gyermek- és ifjúkorom meglehetős védettségben
és az alapvető konfliktushelyzetektől elszigetelten zajlott, ekkor nem
tudtam a hátrányokról. Aztán igen hosszú, és sok tekintetben fájdalmas
eszmélési folyamat következett súlyos szembesülésekkel, talán válságokkal
is; helyzetemet eközben, azt hiszem, gyakran inkább kedvezőtlennek gondoltam,
semmint szerencsésnek. Ezen túljutva azonban ismét valami, most már magam-építette
védettségbe-kiváltságba kerültem, amelyben újra nagyon jól érzem magam.
Azt kell tehát mondanom, hogy e tekintetben három jól elkünöníthető szakasza
volt/van életemnek.
–
Kérjük, vázolja ezeket külön-kölön!
–
Rendben, kezdem hát üvegházi állapotommal...
–
Erre az első koszakra, ha jól értjük, a családi védettség volt a jellemző.
Közismert tény, hogy az Ön édesapja, Balla László maga is író, a hatvanas
évektől kezdődően mintegy negyed évszázadon át jelentős kultúrpolitikai
tényező, a régió szellemi életének meghatározó vezéralakja. Ennek bizonyára
szerepe lehetett az Ön szemléletének kialakulásában, pályakezdésében.
– Apám eszmélésemkor már a szovjet rendszer favorizált személyisége, a
helybéli magyarság kulturális ügyeiben egyes számú tekintély. Könyvekkel
a háta mögött, egyetemi oktatói, tankönyvkiadói és könyvkiadói vezető
beosztásai után a megye kommunista pártvezetése őt bízta meg a Kárpáti
Igaz Szó c. egyetlen magyar nyelvű napilap megszervezésével és irányításával
(1987-es nyugalomba vonulásáig 22 esztendőt töltött főszerkesztői pozícióban).
Ezen felül tagja volt a megyei pártbizottságnak, vezető pozíciókat foglalt
el az író- és újságírószövetségben - mindezeket a tisztségeket hagsúlyosan
akként töltötte be, mint magyar kommunista, akiben a rendszer
szívesen látta a kárpátaljai magyarság képviselőjét. Ez természetesen
bizonyos kiváltságokkal járt, amelyeket családtagként én is élveztem (viszonylagos
jólét, külföldi utazások lehetősége, soronkívüliség az ügyintézésben,
emelt szintű orvosi ellátás, hozzájutás hiánycikkekhez stb.). Járt azonban
eléggé súlyos problémákkal is, amelyektől apám engem elég hosszú ideig,
bizonyára tudatosan, távol tartott.
Ezek egy része lelkiismereti jellegű.
Hogy árnyalt képet festhessek, kicsit vissza kell lépnem az időben.
Apai felmenőim több generációra visszamenően
református lelkészek, kántortanítók, hivatalnokok. Apám amellett, hogy
verseket írt, publikált egészen fiatalon és komoly diáklapot szerkeszett,
maga is papi pályára készült, 17 évesen már segédlelkészkedett, a Soli
Deo Gloria egyházi ifjúsági szervezetben háznagyként működött, magas pártfogója
már az utrechti teológián „lefújta számára a széket”. Még mielőtt azonban
leérettségizhetett volna Ungváron, az akkor 6 évig újra Magyarorszához
tartozó Kárpátalját 1944-ben megszállta a német csapatokat Moszkvától
Berlinig visszaverő szovjet hadsereg. Az akkori helyzetet apámék átmeneti
állapotnak gondolták, nem menekültek el, meg sem fordult fejükben, hogy
a vidék Szovjetunió részévé válhat és tartósan az is maradhat. Kenyérkeresethez
nem jutó nagyapám mellett apámra egyszer csak a tanulás mellett családfenntartói
feladatok hárultak - mégpedig előbb a kaotikus háború utáni, majd az egyre
szigorúbb és teljesen idegen sztálini rendszerben. A határon át-átjárva
a magyarországi Kisvárdán leérettségizett, aztán Ungváron beiratkozott
az akkor indult és rövid életű képzőművészeti főiskolára; szobrásznak
készült, gondolván, a meghiúsult utrechti álom után ebben az új világban
magyarként az irodalom helyett egy „nyelvsemleges” művészeti ágban lehet
sikeres. Munkába állt, és a nem túl jelentős, de mégis állandó jövedelmet
jelentő állásáról ezt írta naplójában: „amíg itt vannak az oroszok, addig
megfelel”. De az „oroszok” maradtak. És akik a rövid átmeneti állapot
és a határok hermetikus lezárása után szintén itt maradtak, azoknak szembe
kellett nézniük azzal a kilátással, hogy jövendő életüket szovjet állampolgárként,
a kommunista „hazát” építve fogják leélni.
Azt hiszem, szükségtelen tovább
részleteznem. Huszonéves apámat személyes ambíciói, a szakmai sikerek
és az anyagi biztonság iránti vágya szembefordította korábbi polgári-keresztényi
eszményeivel. A szobrászvésőnél pedig erősebbnek bizonyolt a penna (közben
Pécsett rendkívüli tanári vizsgát is tesz), elcsábította az újságírás,
az irodalom, a szerkesztői munka, no és persze az a kihívás, hogy a teljesen
felszámolt régi intézményrendszer helyén létrehozandó magyar nyelvű, de
szovjet rendszerű és szellemű oktatás, könyvkiadás, sajtó megteremtésében
szervezői-vezetői készségeit is kipróbálhatja és kamatoztathatja. Mindehhez
„természetesen” arra is szükség volt, hogy belépjen a kommunista pártba
és annak ideológiáját ne csak magáévá tegye, hanem szellemében működjön
és ezt elvárja mindenkori beosztottaitól is. A sztálinizmus felszámolására
irányuló reformok és a korábbihoz képest valamivel rugalmasabb politikai
viszonyok közepette ez nyilván számára vállalható „ügynek” tűnt.
Kisiskolás
korom
idején apám már nagy hatalmú főszerkesztő, vezető író és kultúrpolitikus,
akire a rendszer nem kisebb szerepet osztott, mint azt, hogy a kárpátaljai
magyarság művelődési életét megfelelő szocialista mederben tartsa, mi
több, a magas példányszámú egyetlen magyar napilap révén Kárpátalja magyar
lakosságának megfelelő ideológiai neveléséről gondoskodjon. Ennek a feladatnak
maradéktalanul megfelelni látszott, önmaga számára pedig azt a más példákból
ismert elméletet fogalmazta meg, hogy így, pozícióját felhasználva és
a hatalom bizalmát élvezve hozzájárulhat a magyar szó fennmaradásához,
a nemzeti identitás megtartásához, ahhoz, hogy a kárpátaljai magyarok
nyelvüket és nemzeti jellegüket megtartva lehessenek sikeres szovjet állampolgárok.
Az akkor igen stabilnak és tartósnak látszó rendszerben ez, mint egy lehetséges
hosszú távú stratégiához kapcsolódó magatartás, azt hiszem, mai szemmel
is elfogadhatónak minősülhet.
Könnyen elképzelhető azonban,
hogy apám e távlati cél szolgálatában nem csupán elvi szempontból került
szembe ifjúkori eszményeivel, vallásosságával, Nietzschéhez, Schopenhauerhez
húzó világnézetével, Goethén, Crocén pallérozódó esztétikájával, hanem
a gyakorlatban is, amikor nem csupán súlyos kompromisszumokat volt kénytelen
kötni íróként és szerkesztőként, hanem mindannak a tagadására is rékényszerült,
aminek korábban a híve volt. A publikálási lehetőség, a szerkesztői szék,
a pártfunkciók és az ezekkel együtt járó egzisztenciális kiváltságok megtartása
érdekében harcos ateistává, a proletkult és a szocreál feltétlen elkötelezettjévé
vált. Ez, feltételezésem szerint, súlyos lelkiismereti konfliktusokkal,
belső meghasonlottsággal járt - amelyekről én gyermekként majd kamaszfiúként
szinte semmit nem tudhattam.
A problémák másik csoportját
ezen túlmenően a személyes összeütközések jelentették. Azt mondtam, hogy
azt a stratégiát, amelyet apám képviselt, és amelynek lényege a lojalitás,
a hatalommal való együttműködés, elfogadhatónak gondolom. Ám létezett
egy másfajta magatartás is, és nem merném azt állítani, hogy az adott
helyzetben ez kevésbé lett volna indokolható és érvényes: ez pedig a nyiltabb
vagy burkoltabb ellenzékiség. Apám ezt nem tudta elfogadni, konfliktusba
került azokkal, akik valamilyen módon megfogalmazták a rendszerrel szembeni
fenntartásaikat, akik csak a legkisebb kritikával is illették a „létező
szocializmust”. Ugyanígy elutasította (sőt: elfojtotta) azokat a művészeti
és kulturális törekvéseket, amelyek nem feltétlenül a szocreálban látták
az egyedül üdvözítő kifejezési formát, illetve a forradalmi hagyományok
kizárólagosságát tagadva nyúltak vissza a népi és nemzeti gyökerekhez.
Így került szembe azzal az értelmiségi csoporttal, amelynek Kovács Vilmos,
a később ötvenévesen elhunyt tehetséges író volt a vezéregyénisége, és
amelybe főleg az egyetemi ifjúság köréből szerveződő fiatalok tömörültek.
Apám rosszallással figyelte működésüket, igyekezett őket a „helyes útra”
terelni, szerette volna megszabni, mit, hogy és miért írjanak-tegyenek.
(Ezt a gyakorlatot ráadásul akkor folytatta, amikor a hatvanas években
az ún. hruscsovi reformok talán több mozgásteret engedtek volna azok számára,
akik a merev ideológiákkal ellenében próbáltak cselekedni.)
Mindvégig úgy vélte, hogy a magyaroknak nem szabad a hatalommal szemben
konfrontációt vállalniuk, nem szabad azt a nehezen megszerzett bizalmat
kockáztatni, amely a háború utáni „ellenséges náció, Hitler utolsó csatlósa”
megítéléstől „a szovjet népek nagy családjának egyike” státusig vezetett.
Nem tudni, hogy elveit követve és hatalmi pocíziójával élve milyen mértékben
és módon érvényesítette volna akaratát önszántából, és mi lett volna az,
amivel megbékélt, amit elfogadott volna. Ám erre a mérlegelésre nem sok
ideje maradt, mert mindaz, amit ő nem helyeselt, az a hatalomnak is szemet
szúrt, és ki mást: őt bízták meg, hogy hivatalosan is fellépjen a túl
messzire merészkedettek ellen. Azt hiszem, élete végéig letehetetlen terhet
vett vállára azzal, hogy akkor ennek a megbízásnak eleget tett.
Mindez több éves folyamatként zajlott le, egyik
kezdőpontja talán Kovács Vilmos később forgalomból is kivont regénye volt
(amelynek megjelenését apám határozottan ellenezte), a másik az egyetemi
ifjúság szamizdat irodalmi lapjának a beszüntetése lehetett, „csúcspontját”
pedig kétség kívül az ugyancsak egyetemi berkekben és egy ifjúsági lap
körül szerveződő irodalmi stúdió elleni fellépés jelentette. Mindennek
két lényeges következménye lett, az egyik, hogy a korábbi renitenskedők
az őket ért támadásra reagálva egyfajta kezdetleges polgárjogi mozgalomba
rendeződtek és akkor éles hangúnak minősülő beadványokat fogalmaztak meg
és juttattak el a helyi és országos vezető párt- és tanácsi szervekhez
(mai szemmel ezek eléggé ártatlan dolgoknak tűnnek; mindvégig „belülről”,
a szocializmus tiszta alapelvei felől fogalmazták meg nem a rendszerrel,
csupán a visszaélésekkel és hiányosságokkal szembeni kritikájukat és ugyanilyen
pozícióból, a lenini nemzetiségi politikára hivatkozva nyilvánították
ki követeléseiket); a másik, hogy a hatalom, erre is válaszul, elhallgattatta
és lehetetlenné tette őket, az egyetemista fiatalok soron kívüli katonai
behívót kaptak, a szerkesztők munka nélkül találták magukat, maga Kovács
Vilmos is az irodalom és a közélet perifériájára szorult, élete végéig
egzisztenciális gondokkal küzdött. Apám „győzött”, de ezt a győzelmet
soha többé nem tudta kiheverni, a kárpátaljai magyarok egy részének a
körében személye legalábbis ambivalens megítélés alá került. A negatív
vélekedéseket azonban elmosta az időben ezután következő mintegy másfél
évtizedes sikertörténet, amely az ő stratégiájának az érvényességét mutatta.
Vezetése alatt a Kárpáti Igaz Szó egyfajta magyar kulturális centrummá
nőtte ki magát. A lap holdudvarában – bár szigorú pártos vezetés alatt,
de mégis: – eredményes, fiatalok tucatjait a pályán elindító irodalmi
stúdió működött, folyóirat-pótló irodalmi oldalak jelentek meg, később
a laphasábba tördelt kivágható versesfüzetek is, rendszeressé váltak a
képzőművészeti és fotókiállítások a szerkesztőségi klubban, utóbb egészen
egyedülállón még koncertező olvasói népdalkórus is alakult. Maga a lap,
efelől senkinek sem volt kétsége, nagyban hozzájárult a magyar szó fenntartsához,
általánosabban tekintve pedig a maga pártos korlátai között ugyan, de
mégis a magyarok lakta vidék szociális és gazdasági fejlődését, a lakosság
érdekeit szolgálta és valóságos „kultúrmissziót” teljesített. Mindezek
összességükben nagyobb vívmányoknak látszottak, mint amilyeneket ellenzéki
pozícióból elérni remélhető lett volna. Mégis, a Szovjetunió szétesését
és a szocialista rendszer bukását követően létrejött kezdetleges demokráciában
előléptek az „igazak”, a korábban elhallgattatottak, az új politikai kontextusban
sérelmeik hőstetté magasodtak és apámnak az új felállásban a hatalmat
elvtelenül kiszolgáló bukott kultúrpolitikai diktátor szerepe jutott.
–
Ám ez időben már sokkal később történt.
...Említette, hogy Édesapjától távol állt az ellenzékiség. Ön a családon
belül nem is értesülhetett arról, hogy ilyen attitűd egyáltalán létezik,
nem fogalmazódtak meg a rendszerrel szembeni kritikák?
Szinte
egyáltalán nem. Apámtól az ellenzéki magatartás annyira idegen volt, hogy
még a családon belül sem vállalta. Soha nem mondta nekem, fiam, nézz ide,
ebben az országban élünk, el kell fogadnunk bizonyos dolgokat, történelemről,
hazáról, vallásról mondd azt, amit az iskolában tanulsz és amit az újság
ír, de azért tudd, hogy... - és elmondhatta volna egyrészt azt, hogy „az
oroszok” nem annyira felszabadították, hanem inkább megszállták Kelet-Európát;
hogy a Szovjetuniót lakóhelynek igen, de hazának nem feltétlenül kell
elfogadni, hogy a kommunista ideológia humánus álarca alatt egy vérszomjas
fenevad lapul, hogy az internacionalizmus voltaképp oroszosítást jelent,
az istenhit pedig talán mégsem annyira megvetendő. Persze csak úgy és
csak annyit, ahogy és amennyit 7-10-15-17 évesen megérthettem volna. Ám
ezek a beszélgetések nem történtek meg. Amit kaptam, az a magyar nyelv
és irodalom iránti feltétlen tisztelet. Így aztán ugyan öntudatos magyar
emberként, de meggyőződéses szovjet hazafiként, iskolai komszomoltitkár-helyettesi
múlttal léptem ki az életbe, és a nagybetűsben tett első önálló lépéseim
során is, ezt kell mondanom: szinte semmilyen hátrányát nem láttam a peremlétnek,
inkább ellenkezőleg: a lenini nemzetiségi politika szilárd elvrendszerén
állva mindig büszkén vállalhattam nemzetiségemet, és bizony hasonlóan
büszke voltam arra is, hogy egy boldog jövendőt építő, világbékére törekvő,
igazságos társadalmi berendezkedésű világbirodalomnak lehetek a polgára.
Bizony: fogalmam sem volt arról, mily hazugak azok a szólamok, amelyeket
magam is hangoztattam.
Leérettségizvén fizikusnak készültem, híres csillagász
vagy atomtudós szerettem volna lenni, és bár voltak az egyetemen nyelvi
problémáim, ezeket hamar leküzdöttem és úgy gondoltam, a galaxisok vagy
az elemi részecskék szempontjából tökéletesen közömbös, hogy hol lakom
és milyen nyelvet beszélek. Ekkoriban, 18-20 évesen, ugyan a mainál nyilván
primitívebb módon és több téveszmét elfogadva, de mégis olyan globálisan
érzékeltem a világot és olyan egyetemes dolgok foglalkoztattak, amilyen
szemléletre aztán jó 25 éven keresztül képtelen voltam.
Folytatás:
IV. rész
Lloyd al-Bakar és a magam érdekeit is védve ide kell írnom: minden
jog fenntartva; a fenti szöveg egészének vagy részleteinek a felhasználása
csak a szerzői jogokra vonatkozó törvények figyelembe vételével lehetséges. |