– Akkor
halljuk ennek a negyedszázadnak a rövid összefoglalását.
– Tudatos létem közel
négy évizede, mint említettem, nagyjából három részre osztható. Az első
volt az üvegházi védettség ideje, ezt az előbbiekben eléggé részletesen
elbeszéltem.
A másodikat az inga lassú, mintegy másfél
évtizedes kilendülése, a harmadikat valamivel gyorsabb visszalengése jellemezte.
Persze, remélem, nem ugyanoda tért vissza, ahonnan ndult...
A másodikban elvesztettem ifjúkori
eszményeimet és valami másfajta elkötelezettség rögzült belém helyettük.
Ez jórészt spontán folyamat volt. A harmadikban valamivel több tudatossággal
ezektől a fixációktól szabadultam meg.
Egy
kis kerülőt téve hadd kezdjem azzal, hogy a kiábrándulások és hiányérzetek
nem azonnal törtek rám, hanem olyan folyamatban, amelynek kezdeti szakaszát,
az 1970-es évek derekát bizonyos tekintetben valamiféle aranykorként éltem
meg. Ez az időszak a „már és még” érája volt. Már lecsillapodtak
a hatvanas-hetvenes évek fordulójának éles konfliktusai (amelyekről úgyszólván
semmit sem tudtam), de még a brezsnyevi hatalom despotizmusa
nem nehezedett teljes súllyal az országra (ez pár évvel később, az évtized
végén következett be). Kárpátalján a hetvenes évek közepén, ahogy visszaidézem,
mintha a sztálinizmust felszámoló hruscsovi enyhülés egyfajta késleltetett
utórezgése lett volna tapasztalható: mintha a helybéli kiskirályokhoz
csak ekkorra, másfél évtizedes késéssel csordogáltak volna le a XX. és
XXII. pártkongresszus határozatai... De más konstellációk is közrejátszottak:
a magyarságot már nem vette körül a korábban észlelt gyanakvás
(ez nagyrészt az apáméhoz hasonló magatartású, magas pozíciót betöltő
magyar kommunisták - vezető pártfunkcionáriusok, kolhozelnökök stb. -
bizalomteremtő lojalitásának volt köszönhető), és még nem alakultak
ki az új gyanakvások új indítékai. A fiatal értelmiségieknek már
volt annyi tapasztalata, hogy ennek birtokában aránylag eredményesen hasznosíthassák
készségeiket a hatalom szélárnyékában, de még – szerencséjükre
– nem vetemedtek arra, hogy birizgálni merjék a szunyókáló oroszlán dús
szemöldökét.
Némi túlzással: olyan
időszak volt, amelyet egyfajta „szép békeidőként” élhettek meg mindazok,
akik ekkor már eszmélő, de még el nem fásult polgárai
voltak a birodalom szélén kicsit saját életet élő Kárpátaljának. A korosztályom
képviselőit már a „konszolidált szovjet rendszer” szocializálta, nem kellett
semmilyen „súlyos” múlttal elszámolniuk, nem voltak emlékeik sem a régi
világból, sem a sztálini diktatúráról, ezért könnyen, minden meghasonlottság
nélkül elfogadhatták a jelent olyannak, amilyen volt.
A rendszer mélyebb ellenmondásairól
nem tudtunk, a nyugati típusú demokráciáról, szabadságról és jólétről
is alig rendelkezhettünk ismeretekkel, így a bár alacsony szintű, de állandónak
látszó létbiztonságot könnyű volt elfogadni, mint ahogy azokat a játékszabályokat
is, amelyeket betartva mindenki boldogulhatott.
Megadtuk „a császárnak,
ami a császáré”: tapsoltunk a díszünnepélyeken, részt vettünk a munkahelyi
„politinformációkon”, kivonultunk a dolgozók önkéntes demonstrációira
az államünnepeken, akadtak, akik jó állást, előmenetelt remélve beléptek
az SZKP-ba –, de közben („a pápának, ami a pápáé”): éltük a saját életünket,
s ha magunkra zártuk a családot, akkor a budapesti tévét néztük, a kötelező
helyiek mellett magyarországi lapokat járattunk és magyar könyveket vásároltunk
tucatjával a kínálattól roskadozó Druzsba könyvesboltban. Irodalomközeli
körökben mélységesen lenéztük azt, aki mondjuk csak a Kortársra fizetett
elő, és nem járatta mellé az Új Írást, a Kritikát, a Valóságot. Váci Mihályt,
Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Ladányi Mihályt, Kertész Ákost, Vészi Endrét
olvastunk, a vájtfülűek Pilinszkyt, Déryt, Örkényt – de ha beszámolót,
dolgozatot, jelentést kellett írnunk, kapásból kiválasztottuk élére a
legmegfelelőbb citátumot a Lenin Összesből vagy a Pravda vezércikkéből.
Már élni tudtunk lehetőségeinkkel, de még nem kívántunk
visszaélni velük.
És
talán ez sem mellékes: e korszakra esett nemzedékem ifjúkora: hosszan
elhúzódó kamaszságunk évei, a már-nem-gyermek és még-nem-felnőtt
kegyelmi állapota. Ahogy megjelenés alatt álló regényemben írom: „...amikor
már rá szabad gyújtanod, de még nem fenyeget a tüdőrák; amikor már be
mersz nyúlni egy lány szoknyája alá, de még nem félsz a nemi bajoktól;
amikor már nem öklendezel az első fél deci pálinkától, de még nem kívánsz
utána azonnal egy másodikat; amikor már látod elődeid összes hibáját,
de még nem sejted, hogy magad is el fogod követni valamennyit, ráadásul
hasonló sorrendben; amikor már pénzt keresel, de még nem kell kenyérre
költened; amikor már azt hiszed, hogy mindent tudsz a világról, de még
nem döbbentél rá, hogy magadat sem ismered eléggé; amikor rengeteg barát
vesz körül, s nem tudod elképzelni, hogy az első igazi sebesüléskor mégis
egymagadnak kell majd bebújnod a farkasverembe; amikor naponta megváltod
a világot, s nem veszed észre, hogy erről a világ egyáltalán nem hajlandó
tudomást venni”.
–
Korábban Ön „igen hosszú, és sok tekintetben fájdalmas eszmélési folyamat”-ot
említett, amely „súlyos szembesülésekkel, talán válságokkal is” párosult.
A fent leírtak ennek erősen ellentmondani látszanak.
–
Igen. A részemről kissé nyilván idealizált, kellemes és felelőtlen „aranyifjú-kor”
ellentmondásban állt azzal, amit ekkor fokozatosan és eléggé lassan kezdtem
megérteni, felismerni. Szembesüléseim valóban súlyosak voltak, de ez egyáltalán
nem úgy történt, hogy hirtelen megvilágosodott volna számomra valamely
nagy igazság. Bő tíz esztendőn át tartó folyamatként éltem át, és a saját
közvetlen tapasztalataimon túl jelentős szerepet játszottak benne barátaim,
szerelmeim, olvasmányaim.
–
És melyek voltak ezek a szembesülések? Mivel kellett szembenéznie?
–
Például azzal, hogy nem a materializmus az egyetlen érvényes világnézet...
Említettem, hogy tudományos pályára, fizikusnak készültem. Ez egyfajta
„sültmaterialista” tudományos szemlélettel párosult bennem, tagadtam mindent,
ami ennek ellentmondott. Ebben odáig „fajultam”, hogy az emberi érzelmeket
is képletekkel gondoltam leírhatónak, és ekkor írt verseimben (az irodalomról
majd külön!) arra vetemedtem, hogy a fizikai törvényeket átírtam szerelmi
törvényekké.
–
Idézne ezekből?
–
Nem szívesen. ...De nem bánom, elrettentésül álljon itt Coulomb törvénye
a potenciális töltésről, szerelemre átírva: „A köztünk ható vonzódás
/ szerelmi töltésünk szorzatának / arányában nő / és a köztünk lévő /
gondolati távolság négyzetének / arányában csökken.” ...És az a borzalmas,
hogy ezt komolyan gondoltam...
Ám történetesen éppen azon leányzók
egyike, akikhez ilyen verseket írtam, vallásos neveltetésben részesült,
templomba járt, édesapja az ő és húga számára hetente hittanórát tartott...
(Ettől még persze a lányok beléptek a Komszomolba...) Ez számomra eleinte
teljes képtelenségnek tűnt, és nem fért a fejembe, „normális ember” hogyan
lehet istenhívő. Soha nem folytattunk világnézeti vitákat, de akkori ideálom
a puszta létével is megingatta bennem, no nem a materializmust, hanem
azt az elképzelést, hogy más nem is létezhet. Ugyanő volt az, aki beavatott
a zene – jelesül a klasszikus – rejtelmeibe. Amúgy becsületes Rolling
Stones-rajongó lettem volna; ezidőtájt a nem sokkal korábban indult nagy
rockzenakarok (Deep Purple, Led Zeppelin, Black Sabbath) számain éltem
abban a meggyőződésben, hogy a komolyzene hülyéknek (és felnőtteknek)
való. Ám a szimpátiám zeneiskolába járt, zongoristának készült, és amikor
először játszott nekem, csak nekem Chopint, akkor (nyilván érzelmi
motiváltságom okán is) áttört bennem valami gát, észre sem vettem, és
már azért jártam hozzájuk, hogy üljünk a földön és apja hatalmas kollekciójából
Beethoven-, Musszorgszkij-, Csajkovszkij lemezeket halgassunk. Beavatódtam
egy olyan világba, amelynek a létezéséről annak előtte tudomásom sem volt.
És mert a romanticizmus alkatilag eléggé messze állt tőlem már akkor is,
hamarosan a felsoroltak helyett előbb Bach lett a kedvencem, majd áthúzódtam
a huszadik századiakhoz, Prokofjev, Sosztakovics, Dvorak, Bruckner,, később
Bartók és az egészen modernek, Kurtág, Jenei, Stockhausen, Penderecky...
Nos, míg a kemény rockot, úgy látszik, élvezhettem racionalis materialista
elmével, addig ezekben a lélek rejtettebb húrjait is megszólaltató súlyos
zenékben meg kellett éreznem a tanszcendentálisat. Újabb szembesülés:
az objektív szemlélettel és tudományos logikával megismerhető realitás
fölött és alatt, előtte és mögötte is van valami, ami képletekkel
nem ragadható meg. Erről többé nem tudtam nem venni tudomást.
Hosszan folytathatnám... A következő
szerelmem (nevezzük első Évának) már mindezt egy idealisztikus-szubjektivista
szemlélet felől mélyítette el bennem, megértetve, hogy a való világnál
sokkal érdekesebb és izgalmasabb önmagunk és egymás megismerése, érzelmi
és tudati feldolgozása a minket ért hatásoknak. Még ezelőtt megismerkedtem
olyan emberekkel, köztük velem egyívású vagy nálam alig idősebb fiatal
írókkal, akik apám irodalmi és kulturpolitikusi szerepét ambivalens módon
vagy éppenséggel negatívan értékelték; aztán megjelent első verseskötetem,
ezzel a ténnyel is szembesülnöm kellett, nevezetesen azzal, hogy a költészet
a magam kedvére művelt hobbiból a nyilvánosság révén más dimenziójába
csapott át (de az irodalomról majd külön!) Ezzel egyidőben, a hetvenes
évek legvégén, új szerelem ragadott magával, kezdetét vette életem legkülönösebb,
alig két esztendeig tartó kapcsolata, amely fenekestül felforgatta addigi
értékítéletemet. Ennek a főszereplője az a koraérett kamaszlány volt,
akiről első sorsszerű találkozásunkkor még nem is tudtam, hogy az akkor
már két esztendeje halott Kovács Vilmosnak, apám legnagyobb ellenségének
a leánya (ő volt második Évám). Mindezt betetőzte, hogy budapesti
barátaim kezembe adtak egy Heidegger-monográfiát és ezzel „egy életre”
eljegyeztek az egzisztencializmussal, melynek révén belehullottam a Semmi
és Halál, az Idő és a Lét, az Én és a nem-Én értelmezésének olyan gondolati
mélységeibe, amelyből aztán talán csak felületességem és jótékony feledékenységem
menekített ki.
Mindennek együttesen az lett
a következménye, hogy belső kényszerből meg kellett szakítanom egyetemi
tanulmányaimat az ungvári egyetem fizika karán; egyszersmind munkahelyemet
is felmondtam ugyanennek az intézetnek egy technológiai laborjában.
–
Jó értjük: Ön azt állítja, hogy tudományos-materialista világnézetének
a megrendülése miatt hagyott fel a természettudományok terén folytatott
tanulmányaival?
–
Igen, ez valahogy így esett, ha kicsit egyoldalú traktálása is a történteknek.
Talán árnyalja a képet, ha hozzáteszem, hogy a természettudományoktól
az irodalom felé fordulásomban nemcsak a „műfajváltás” volt benne, hanem
az is, hogy a fentebb említett hatásoknak és körülményeknek is köszönhetően
„felébredt bennem magyarságtudatom”, és míg annakelőtte a fizikában éppen
azt találtam a legvonzóbbnak, hogy nemzetiségemtől és anyanyelvemtől függetlenül
művelhetem, addig ebben az újabb periódusban ez az előnye elviselhetetlen
hátránnyá vált, és egyedül a magyar nyelv és irodalom megismerése és művelése
tűnt alkalmasnak arra, hogy átalakult személyiségemet kiteljesíthessem,
hogy „megvalósíthassam önmagamat". Akkor persze ezt nem gondoltam
végig ilyen tudatosan. Inkább ösztönösen cselekedtem, úgy, mint amikor
az ember kiábrándul korábbi szerelméből és beleszeret valaki másba, ezért
az előbbit elhagyja az utóbbi kedvéért. Csalásnak, alakoskodásnak éreztem
volna, ha továbbra is kitartok egy olyan „nő” – a fizika – mellett, „akit”
már nem szeretek, „akiről” már nem tudom elképzelni, hogy boldoggá tehet.
Határozottan és minden rábeszélésnek, baráti jótanácsnak ellenállva, atyai
szigorral dacolva és dékáni közbenjárásra fittyet hányva hagytam ott 7
sikeresen befejezett szemesztert.
– És egy munkahelyet is. Megtenné, hogy erről is szól?
–
Amikor leérettségiztem, azonnal pénzkeresővé akartam válni, ezért eleve
úgy terveztem továbbtanulásomat, hogy ez a kettő ne zárja ki egymást.
Úgynevezett esti tagozatra jelentkeztem, ami délután öttől kezdődően heti
4-5 alkalommal 2-2 órapár látogatásával járt. Eleinte, inkább csak papíron,
az ungvári távirdán voltam műszerész (itt bátyám másodállásának a legalizálása
volt a fő teendőm, de mivel ehhez be-be kellett járnom a műhelybe, és
korábbról is hoztam effajta érzéket és érdeklődést, magam is megtanultam
és elláttam kisebb karbantartási feladatokat), ám egyik este a két órapár
közötti szünetben megkereste egyetemi csoportunkat egy laborvezető főmérnök
azzal, hogy két laboránsra lenne szüksége. Jelentkeztem. A fizikai kar
Félvezetők Fizikája tanszékének technológia laborja lett első valódi munkahelyem.
Itt úgynevezett „gazdasági szerződés” keretében foglalkoztattak néhány
hallgatót, maga a szerződés egy bizonyos kutatási programhoz kapcsolódott;
amikor ez lejárt, vagy szélnek eresztettek minket, vagy indult egy újabb
projekt (általában indult). Később eztán egy másik laborba kerültem, oda
már végleges státussal. Mindkét helyen a „klasszikus” laboránsi teendők
mellett - kémcsőmosás – komolyabb munkát is végeztünk kollégáimmal, ha
csak a legalsóbb fokon is, de a tudományos kutatás résztvevői voltunk.
Szerepet kaptunk a konkláverekben („kemencékben”) magas hőmérsékleten
szintetizált amorf szerkezetű kalkogén félvezetők előállításában és vizsgálatában,
optikai és elektromos tulajdonságaik megállapításában, ezek feldolgozásában.
A részterületekkel foglalkozó mérnökök és a laborfőnök (tudományos vezető)
keze alá dolgoztunk. Én kifejezetten jól éreztem magam ebben a közegben,
és azt hiszem, mint leendő fizikus számára, ideális munkahely volt a labor.
Érdekességként megjegyzem, hogy nem sokkal eljövetelem után az a kutatócsoport,
amelynek később professzori címet szerző akkori főnököm is tagja volt,
Állami Díjat kapott, ez igen magas elsimerésnek számított. (Az amorf szerkezetű,
vagyis üvegszerű kalkogén félvezetők témája akkor még új területnek számított,
és a magas értékelésbe valószínűleg belejátszott, hogy az új technológiának
stratégiai jelentőséget tulajdonítottak az űrkutatásban. Míg ugyanis a
kristályos, pl. szilicium-alapú félvezetők igen érzékenyek a kozmikus
sugárzásra, addig az amorf szerkezetűek sokkal ellenállóbbak vele szemben.)
És még egy érdekesség. Bár fényes tudományos karrier állt előtte, volt
főnököm elment politikusnak, még ám a legszerencsétlenebb pillanatban:
akkor, amikor már recsegett-ropogott a rendszer. Viccnek is rossz: pár
héttel azelőtt lett a megyei pártbizottság első titkára, hogy kitört a
moszkvai puccs és leverése után a kommunista pártot betiltották... Ezek
után alig is tudott visszakecmeregni egy jelentéktelen tanszék élére...
Az utolsó, amit laboránsi működésemről
szeretnék elmondani: tevékenységünk jellegéből következően ez a munkakör
heti egy vagy két éjszakai ügyeletet is jelentett. Ilyenkor munkánk alig
akadt, jószerével a konkláverek hőmérsékletének „vigyázásán” kívül nem
sok dolgunk adódott, legfeljebb ha valamelyikben robbanás történt, akkor
kellett a légszivattyút bekapcsolnunk és a kemenceszekrényt áramtalanítanunk.
(Megjegyzem, hogy a kutatás jelentőségéhez képest a technológia körülmények
eléggé primitívek voltak.) Éjszakánként kitűnően lehetett tanulni, én
szinte a teljes heti anyagot ilyenkor vettem át, kettős haszna volt tehát
– és mindehhez ráadásul még egy szabadnap is járt az ügyeletért „cserébe”.
Ígyhát engem a munka alig akadályozott abban, hogy komolyan tanuljak,
és bár eleinte voltak nyelvi problémáim, hamarosan az évfolyam egyik legeredményesebb
diákjává váltam. Ezért is történhetett meg, hogy amikor bejelentettem:
otthagyom az egyetemet, a kar dékánja apámhoz bement a szerkesztőségbe,
kérvén: hasson rá, hogy álljak el szándékomtól. De én hajthatatlan voltam.
–
Megbánta?
–
Nem, egyáltalán nem. Amióta az a szerelem elmúlt, nem tudom magamat se
tudományos kutatónak, se tanárnak elképzelni. Hozzá kell tennem, nemcsak
azt nem bántam meg, hogy eljöttem, hanem azt sem, hogy éveket ott töltöttem;
nem gondolom, hogy ezek elvesztegetett esztendők lettek volna, ma sem
tartom tévútnak vagy zsákutcának. A konkrét matematikai, fizikai tudásnak
persze a nagyobb részét teljesen elfelejtettem, de volt, ami megmaradt,
és akadt, amit hasznosítani is tudtam, például tankönyvkiadói szerkesztőként.
De a tudás, ezt mindig is vallottam, nemcsak önmagáért fontos, hanem azért
is (és lehet, hogy ez a fontosabb), hogy a gondolkodásunk minőségét javítsuk.
Ugyanígy sokat tanultam a laborban
is. Híradástechnikai mérnök bátyámtól ellesett és az itt felszedett tudásra
támaszkodva évtizedekig amolyan „bütykölős” ember voltam, mindig akadt
szerelni, forrasztani, javítani, szétszedni vagy összerakni valóm, villanykapcsolótól
tévéig, írógéptől porszívóig. Itthoni dolgozószobám is inkább vezérlőteremre
hasonlított: a falon kapcsolópult, műszerek, oszcilloszkóp, az ajtón magam
készítette, számkóddal nyítható elektromos zár, ajtót és ablakot az ágyamból
vezérelhetően nyitó félatomatikák, egész pulnyi zenemanasina, mindenfelé
hangszórók és mikrofonok, fényjelzők... Más képességeket is elsajátíthattam,
mivel a laborunk épp ez időben költözött új helyiségekbe, és ezeket felszerelni
is a mi dolgunk volt. Amíg ebben fizikai állapotom meg nem akadályozott,
fúrógéppel bánni, falban villanydrótot vezetni, gipszet vagy akárt betont
keverni nem okozott gondot. Megtanultam például az ívheggesztést is.
–
Mindezzel kapcsolatban egyetlen momentum lenne még, amelyet szeretnénk,
ha megmagyarázna. Említette, hogy leérettségizvén azonnal pénzkeresővé
kívánt válni. Aligha lehet feltételezni, hogy az Ön által is említett
viszonylagos anyagi kiváltság közepette ezt családja elvárta volna Öntől.
Én
magam vártam el magamtól...
Anyagi függetlenségről ekkor
persze még szó sem volt, de arról igen, hogy „zsebpénzemet” megkeressem.
Apám házában laktam (ma is!), anyám főztjét ettem, szüleim ruháztak, de
az összes hobbimra, kedvtelésemre, szórakozásomra már magam kerestem.
Ekkor alapoztam meg könyvtáramat, lemezgyűjteményemet, keresetemből raktam
össze a pénzt új és újabb magnetofonra, lemezjátszóra, utazásra. A 75
rubelos laboránsi, később 96 rubelos főlaboránsi fizetés bőven elegendőnek
bizonyult. Illetve ekkor már verseim is meg-megjelentek, és az idő tájt
igen szépek voltak a honoráriumok (de az irodalomról majd külön!). Szüleimtől
a teljes ellátást elfogadtam, de ha hétvégére elutaztam Beregszászba udvarolni,
vagy venni akartam egy új fényképezőgépet, akkor nem kellett rá pénzt
kérnem. Nekem ez nagyon fontos volt. Később, amikor a Tankönyvkiadóban
magasabb lett a fizetésem, már hozzájárultam a konyhapénzhez. 26 éves
koromtól pedig, amióta megházasodtam, szüleimtől anyagi függetlenségben
élek, bár természetesen az együttélésnek vannak közös költségei.
–
Ezt a kis előreugrást leszámítva az időrendben most ott tartunk, hogy
Ön megszakította egyetemi tanulmányait és munkaviszonyát. Úgy döntött,
hogy életét az irodalomnak szenteli. Ezek szerint ekkor határozta el,
hogy író lesz?
Válaszommal folytatása következik
Lloyd
al-Bakar és a magam érdekeit is védve ide kell írnom: minden jog
fenntartva; a fenti szöveg egészének vagy részleteinek a felhasználása
csak a szerzői jogokra vonatkozó törvények figyelembe vételével lehetséges. |