| |
| |
|
|
|
|
|
|
Felolvasásra kerül Székesfehérváron, előreláthatólag szpetember 26-án, délelőtt 9-től. (A rendezvény meghívója és programja)
Mottó 1: Ez az előadás nem jöhetett volna létre,
már csak címét tekintve sem,
ha nincsen az Internet.
Mottó 2: Kísértetek márpedig nincsenek,
mondta az előadó
és lassan szétoszlott a levegőben.
Nehéz leckét adtam fel magamnak azzal, hogy célul a nemzeti identitás és az Internet közti összefüggés elemzését tűztem ki. Hiszen, ha szigorúan vesszük, nem tudjuk pontosan definiálni sem a nemzeti identitást, sem az Internetet, így aztán eleve kétséges, hogy két nehezen megragadható fogalom még nehezebben megragadható viszonyáról tudok-e érdemi megállapításokat tenni. Ráadásul mindezt leginkább íróként, honlapszerkesztőként teszem, olyanként, aki a világhálóra segített irodalom gyakorlatával, nem pedig elméletével foglalkozik. Adódik a kérdés: ha én magam ilyen megközelíthetetlennek látom a problémát, miért ajánlottam tanácskozásunk témájául? Valóban, miért is?
Két fő okból.
Először is azért, mert azt gondolom, hogy mindennapi munkánk során valamennyien szereztünk olyan benyomásokat, amelyek gyökeresen különböznek mindattól, amit „földi” szerkesztőkként tapasztalhattunk. Itt a gyakorlatban szerzett megfigyeléseinkre gondolok, szerzői viszonyulásokra, idegenkedésekre és vonzalmakra, elfogadásra és elutasításra, nem várt vagy elmaradt hatásokra, olvasói reagálásokra, interakciókra, alá- és túlbecsültségre. Én mindezekkel találkoztam, így felteszem, előadóink többsége szintén. Ezen túlmenően bizonyára mindannyian szembesültünk olyan problémákkal, amelyek ugyan a nyomtatott irodalom esetében is felmerülnek, ám a világhálón más dimenzióba helyeződnek, kiéleződnek vagy éppenséggel megszűnnek problémaként létezni. Ezek egyike pedig éppen kedvenc gumicsontunk: a regionalitás és egyetemesség tünetcsoportja, a van-e erdélyi, délvidéki, kárpátaljai magyar irodalom neuraszténiája, a ki számít erdélyi, felvidéki, nyugati stb. írónak skizofréniája, ezen túlmenően a ki a magyar író idiotizmusa. Ha ezek a kérdések képtelenségük ellenére újra és újra megfogalmazódnak a földi irodalomra vonatkozóan, akkor felvetődnek az „égi” esetében is, és talán megkockáztatható az állítás: miközben a digitális-internetes közegben egyszerre könnyebb is és nehezebb is a válaszadás, aközben felsejlik egy roppant kedvező aspektus: hogy ezek a kérdések talán nem is kérdések, mert ha valahol, hát a Világhálón a legkisebb a jogosultságuk és a legkevesebb az értelmük. Azt hiszem, ha ezeket a tapasztalatainkat kicseréljük és összevetjük, pótlólagos ismeretekhez juthatunk, még ám olyanokhoz, amelyek mélyebb összefüggésekre mutatnak.
Másodszor azért gondolom szükségesnek a téma felvetését és a magunk hozzájárulását a kifejtéséhez, mert ha az univerzális összefüggésekre esetleg nem is tudnánk rátalálni, ám annyi bizonyos, hogy a magunk példáján mindnyájan bemutathatjuk: intenzív internetes korszakunk alatt tapasztaltuk-e, hogy nemzeti identitásunkra hatott volna az információs társadalom kialakulása, ha nem, akkor miért nem, ha igen, miért igen – és főleg: hogyan. Változott-e szemléletünk, kinyíltunk vagy becsukódtunk, merevebbek lettünk-e vagy rugalmasabbak, elmozdult-e valami értékrendünkben, ha igen, milyen irányba? Vajon átalakult-e nemzeti identitásunknak az a mélységes bugyra, amelyben kisebbségi, határon túli, sorsavert, mostoha, odavetett, sértődött, kirekesztett, negatív és pozitív diszkriminációval áldott és átkozott magyarságunk tudata lakozik?
Ezt izgalmas kérdésnek tartom, és a magam változásait figyelve bizony azt gondolom, életemben jelentős szerepet játszott az, hogy politikai, földrajzi, fizikai és gazdasági elzártságomban minden elképzeltnél szélesebb ablakot nyithattam a legtágabb értelemben vett magyar kultúrára, pontosabban annak az Interneten is elérhető – és engem érdeklő – részére.
Hogy eközben a Világhálónak mely jellemzői vonásai váltak számomra fontossá, azt az alábbiakban igyekszem összefoglalni.
Az Interneten konkrét jelentésénél tágabb fogalmat értek, nem pusztán magát a Világhálót, hanem mindazt, ami általa elérhető és amit mint működő egész képvisel. Szóhasználatomban tehát az Internet voltaképpen az internetes világot, a hálóvilágot jelenti, vagyis gyakorlatilag a digitálisan rögzített, tárolt, elérhető és továbbítható anyagok összességét, a közöttük létező kapcsolatrendszert és az ebben a kapcsolódási folyamatban részt vevő gépek, programok és az internetező személyek (!) összességét.
1) Szerintem az Internet először is információ, illetve az információ minden eddiginél szabadabb áramlása és minden ismertnél nagyobb tárháza. Fontosnak gondolom, hogy az Internet jutott el legmesszebbre az információhoz való hozzájutás demokratikussá válásában. Ez ugyan nem hozza automatikusan magával a tudásnak a demokratizálódását, de hogy messzemenően elősegíti, abban bizonyos vagyok. Az Internet demokratikus, mert az információkhoz való korlátlan, gyors, könnyű és egyszerű hozzáférést biztosít minden felhasználója számára; demokratikus, mert az információs források és csatornák szabadon megválaszthatók, a több forrás egyidejű elérhetőségével megvalósítható az információk folyamatos ellenőrzése, ütköztetése, továbbá pedig mindenki az igényei szerinti szinte tetszőleges mélységig juthat el az ismeretek megszerzésében. Minden internetes adat mögött hozzá kapcsolódó további adatok tömkelege áll, minden fogalomhoz értelmezések, magyarázatok, háttér-információk sokasága társítható, jószerével csak igényünk és időnk szab korlátot annak, miről mit és mennyit akarunk megtudni. [>>Itt persze gyorsan két megjegyzést kell tennem. Egyik a ma még korántsem tökéletes a technikára vonatkozik, illetve arra, hogy egyelőre nem tud mindenki azonos módon élni ezzel a lehetőséggel. Ám azt gondolom, ez csak idő kérdése, hiszen például ma már Magyarországon, ha jól tudom, gyakorlatilag minden iskolában van Internet – de van majd’ minden könyvtárban, művelődési házban – és egyre több lakásban is. Kárpátalján ennél rosszabb helyzet, de azért már nem számít kuriózumnak a világhálós kapcsolattal rendelkező tanintézet, könyvtár, munkahely. Hogy valami meglepőt is mondjak: Ungváron például húsznál több internetkávézó működik. A másik korlátozó tényező, hogy a töméntelen mennyiségű információból milyen hatékonysággal tudjuk kiválasztani a számunkra hasznosat. Ez nyilván jártasság kérdése is, de ebben maga az Internet is segítségünkre siet, hiszen az egyre intelligensebb keresők révén akkor is gyorsan rátalálhatunk a minket érdeklő anyagra, ha csak nevek, címek, kulcsszavak állnak rendelkezésünkre, továbbá egyre jobb és használhatóbb tematikus linkgyűjtemények, katalógusok állnak rendelkezésünkre (például a lap.hu 1600 oldala), így aztán kis elszántsággal és kitartással általában meg lehet találni azt, amit keresünk, illetve ami fenn van a hálón.<<] Demokratikus az Internet abban a tekintetben is, hogy decentralizált, hogy nincsen állam, szervezet, párt vagy hatóság, nincsen semmilyen hatalmi struktúra, amely fölötte állna. Az Interneten nincsen a szó hagyományos értelmében vett cenzúra, és ennek nemcsak az információk megszerzésében hatalmas a jelentősége, hanem azok megosztásában és továbbításában is. (Itt persze ki lehetne térni arra, hogy bizonyos anyagok illegális terjesztése egyre gyakrabban szankciókat von maga után, de ez nem cenzúra, hanem a kalózkodás, az cyber-bűnözés elleni fellépés.) Fontos körülménynek tartom, hogy a számunkra értékes információkat, adatokat nemcsak elérhetjük, hanem le is tölthetjük, tárolhatjuk. A skála mondjuk egyetlen telefonszámtól teljes adatbázisokig vagy nagyobb terjedelmű szövegekig, vizuális vagy hanggyűjteményekig, könyvekig és azokat megjelenítő programokig terjed. Az Internetről például ma már igen sok úgynevezett e-bookot tölthetünk le – ezekről Andrassew Iván előadásában nyilván bővebben hallhatunk.
A magam szempontjából felbecsülhetetlenül nagy értéknek tartom, hogy otthoni szobámból szinte korlátlanul elérhetek bármit, minden napilapot „járathatok” (ugye tudjuk: sokuk anyaga a neten már éjszaka olvasható, jóval a reggeli megjelenés előtt; bevallom, én saját lapunkat, a Kárpáti Igaz Szót is meglesem a képernyőmön este vagy kora reggel, mielőtt dél körül a posta meghozná), szinte minden irodalmi folyóiratot olvashatok, böngészhetek az elektronikus könyvtárak egyre hatalmasabb anyagában, múzeumba és képtárba járhatok, irodalmi, színházi, filmes eseményekről naprakész ismereteket szerezhetek, utánanézhetek tudományos kérdéseknek, történeti tényeknek – ugye fölösleges tovább sorolnom.
És akkor még nem is említettem a magyar kultúra teljes kincsestárát digitalizálni és elérhetővé tenni kívánó Nemzeti Digitális Adattár programját…
2) Az Internet számomra másodsorban – ide értve az e-mailt, chatet és fórumozást is – kommunikáció. Közvetlen, rendszeres és intenzív kapcsolattartás, folyamatos érintkezés kollégákkal, barátokkal, családtagokkal, kisebb részben intézményekkel, hivatalokkal, kiadókkal, szerkesztőségekkel. Ezekből a formákból persze hiányzik a személyes fizikai kontaktus semmivel sem pótolható varázsa, de cserébe azt kapjuk, hogy egyidejűleg a világ bármely táján élő partnerünkkel szót válthatunk, olyan barátainkkal tarthatunk tetszőlegesen intenzív kapcsolatot, akikkel a fizikai távolság okán egyáltalán nem vagy csak nagyon ritkán találkozhatnánk. Bevallom, az én ismeretségi köröm többszörösére nőtt az utóbbi években, levélforgalmam megtízszereződött (pedig azelőtt is jó levelező hírében álltam), roppant érdekes és értékes emberekkel hozott össze az Internet, azt hiszem, szegényebb lennék, ha nem ismertem volna meg őket.
Hasonlóan fontosnak tartom, hogy az Internet jóvoltából a kétszemélyes kapcsolatok mellett igen könnyen létrejöhetnek baráti és szakmai kapcsolathálózatok, network-ök. Ezekből ugyan szintén hiányzik mondjuk egy közös kirándulásnak vagy sörözésnek az élménye, de a gyors és intenzív eszmecsere számára ideális feltételeket biztosít. Én örömmel vettem tudomásul, hogy a honlapom körül kialakult egy ilyen szerzői-baráti irodalmi network, mint ahogy az is megelégedéssel tölt el, hogy más társaságoknak én lehetek a tagja.
És még egy momentum: az Interneten kialakult kapcsolatok valóban a szellem szférájában köttetnek, és függetlenek olyan banális fizikai adottságoktól, mint az, hogy kik a szomszédaim az utcában, kik a kollégáim a munkahelyemen, kikkel lakom egy városban stb.
Végül a kommunikációról még annyit, hogy olyan segítőkészséggel, önzetlenséggel és szolidaritással, mint az internetezők társadalmában, másutt nem találkoztam.
3) Kevésbé aknázom ki, de nem becsülőm le jelentőségét, ezért a harmadik helyre tettem az Internet szolgáltató jellegét. Itt most nem az információ-szolgáltatásra gondolok, nem a hírekre vagy arra, hogy az aktuális tévéműsort, vasúti menetrendet vagy valutaárfolyamot pillanatok alatt megtudhatom, hanem az internetes ügyintézésre és vásárlásra. Mint tudjuk, koncertre jegyet venni, szállodában helyet foglaltatni, számlát rendezni, banki átutalásokat bonyolítani, a legkülönbözőbb áruféleségeket megrendelni ma már lehetséges az Interneten. A távlatok itt szinte beláthatatlanok.
4) Negyedik helyre szorult, de nekem talán a legfontosabb, hogy az Internetet az alkotói és szerkesztői nyilvánosság, az irodalomszervezői tevékenység és az önkifejezés eszközeként használhatom. Nem véletlen, hogy internetes korszakomnak szinte a kezdetétől fogva nemcsak én böngészek honlapokat, hanem nekem is van saját honlapom. 30 éve publikálok és több mint 20 éve végzek valamilyen irodalomszervezői és szerkesztői munkát, de bizton állíthatom, hogy az utóbbi két, két és fél évben találtam meg a számomra legmegfelelőbb médiumot. Íróként, de főleg szerkesztőként én ma már a papírra írt vagy nyomtatott szövegnél többre becsülöm a digitális formában rendelkezésemre álló szövegállományt, amely szinte bármire alkalmas: játszi könnyedséggel szerkeszthető, tördelhető, másolható és sokszorosítható, floppyra, merevlemezre, CD-re menthető, levélben elküldhető, weblapon megjeleníthető, alkalmas helyekre betűzhető, részletei kiemelhetők, felhasználhatók, szerkezete átalakítható stb. – mindez pillanatok alatt. A digitális szöveg szükség esetén bármikor kinyomtatható, míg a nyomtatott vagy géppel, netán kézzel írt szöveg csak jelentős munkával digitalizálható. A nyomtatott lapok és folyóiratok szerkesztőségei ma már sokkal szívesebben fogadnak el digitális kéziratot, ezzel munkát és papírt takarítanak meg, a csak az Interneten működő orgánumok esetében pedig kizárólag ilyen anyagok jöhetnek számításba. Szükségtelenné vált az átgépelés, a beszedés, ha a szerző egyszer már leütötte a g betűt, akkor ezt az ő szövege megjelenése, rögzítése, továbbküldése, kinyomtatása kedvéért soha többet senkinek nem kell újra leütnie: ugyanaz a g betű kerül a monitorra, szerkesztő- és tördelőprogramba, a honlapra, az e-mailbe, a CD-re stb. – és ugyanaz a nyomtatóra is, hogy aztán esetleg más technikák közbeiktatásával hagyományos lapban, folyóiratban, könyvben is megjelenjen.
Ilyenformán – és ez lenne mondandóm egyik lényegi megállapítása – az így előállított szöveg eleve többletlehetőséget rejt magában, és ezek a lehetőségek a hálóvilágban megnyílnak előtte. Megkockáztatom a kijelentést:
A Internetre kerülő digitális szöveg új, kiterjesztett jelentőséget kap, a Világháló közege pótlólagos potenciállal ruházza fel, megnyitja előtte a létezés rá jellemző új dimenzióit. Az irodalmi mű internetes információvá válik, elnyeri a világnyilvánosságot. Kiemelődik a szerző, a szerkesztőség, a kiadó közegéből, egyaránt elveszti a lokális jellegkből adódó előnyöket és hátrányokat, sokkal tágabb, behatárolhatatlanabb, mondhatni globális közegbe kerül, itt mérettetik meg.
Nem merném azt állítani, hogy az internetes megjelenés jobb lenne a nyomtatottnál. De hogy a közeg és eszköz és mód visszahat a szerkesztőre és a szerzőre is, abban biztos vagyok. Ugyanígy természetesen elvetem még a feltételezését is annak, hogy ennek bármi köze lenne az esztétikumhoz, a művészi értékhez. Erről szó sincs. Arról azonban már igen, hogy az Internet nyilvánosságában máshová eshetnek bizonyos hangsúlyok, a hagyományostól eltérhetnek a befogadói szempontok és szokások. Az internetes olvasó sokfelé figyel, a legkülönfélébb forrásokból meríti ismereteit, a nagyvilág tágasságában gondolkodik.
Ugyanis ha az internetezés önmagában még nem is feltétlenül párosul intellektuális tájékozottsággal és érdeklődéssel, ám aki kulturális híreket és irodalmi szövegeket keresve közlekedik az információs világsztrádán, arról feltételezhető, hogy igénye van a sokoldalú tájékozódásra, és fogékony azokra a pótlólagos ismeretekre, amelyekre szinte akarata ellenére rátalál és amelyekkel úgy szembesül, hogy ez eredetileg nem is állt szándékában. Az honlapról honlapra vándoroló, egyik linkről a másikra kattintó kíváncsi ember szörfözés közben – én legalábbis így vélem –, sokkal tágabb, szerteágazóbb, sokrétűbb és árnyaltabb ismeretekre tesz szert, mint aki leballag az újságárushoz és megveszi néhány kedvenc lapját és folyóiratát. Utóbbiban a lakásába visszatérve egy furcsa hír olvastán nem feltétlenül merül fel az igény, hogy utánanézzen, ugyanezt a hírt hogyan traktálják azok a lapok, amelyeket nem vett meg – a neten ezt azonban néhány kattintással megteheti. Jobb on-line újságoknál a friss hír alatt ott sorakoznak a kapcsolódó linkek: mi jelent meg ebben a témában korábban. Az átvett anyagoknak ott az eredeti forrása, egy klikkelés, és már az elsődleges hírszolgálat kínálatánál vagyunk. Irodalmi lapok esetében ugyanígy pár lépésben megjeleníthetjük az adott szerző más műveit, megtalálhatjuk életrajzát, rákereshetünk címekre, eseményekre, helyszínekre. Vagyis: az Internet lehetőséget nyújt arra, hogy az információkat mély beágyazottságukban ismerjük meg. Így az irodalmi publikáció sokkal nagyobb és összetettebb kontextusba kerül, mint nyomtatásban. Pontosabban: a művet övező aktuális összefüggésrendszer alaposabban és sokkal rövidebb idő alatt átlátható és felmérhető. Az internetes olvasó, a magamból kiinduló megfigyelés szerint legalábbis, hajlamos arra, hogy éljen ezzel a lehetőséggel, így aztán – szerintem – szemlélete kitágul, gondolkodása átfogóbbá, globálisabbá válik.
5) A fent elmondottakkal szoros összefüggésben, külön pontban említem az Internet egy következő fontos tulajdonságát, az interaktivitást. Magára valamit adó honlap az olvasó, a böngésző számára felkínálja a véleménynyilvánítás és a kapcsolatfelvétel lehetőségét. Természetesen ez nem ismeretlen a nyomtatott médiumok esetében sem, de attól lényegesen különbözik. Voltam könyvkiadó és folyóirat-szerkesztő is, tapasztaltam, hogy az úgynevezett olvasói levelek meglehetősen ritkák. Nagy példányszámú közéleti lapoknál persze más a helyzet, és ezek gyakran közlik is az olvasói leveleket, a dolog intenzitása és hatásfoka azonban messze alulmarad annál, ami egy honlap vagy nagyobb portál úgynevezett fórumában zajlik. [>>Az egyik legnagyobb portálnak, az Indexnek a fórumában például 50 főbb témakör található, a filozófiától az utazáson át a szexig, és minden témakörön belül több száz, esetenként több ezer vagy több tízezer altéma szerinti topikban lehet bejegyzést tenni. A politika témakörén belül például negyvenezer (!) altéma indult és közel hárommillió bejegyzés történt 5 év alatt. A Kultúra című témakörön belül ötezerháromszáz különböző altémában folyik a diskurzus egymillió kétszázötvenezer bejegyzéssel. De ha csak az utolsó két nap aktív témáit hívjuk le, az is 180 topikot jelent. Van itt film, zene, színház, tánc, fotó – és van irodalom is. Általában színvonalasnak mondható irodalmi duskurzus zajlik a Kortárs Magyar Irodalom nevezetű topikban, ez majdnem pontosan 3 évvel ezelőtt indult, ezalatt kilencezer ötszáz bejegyzést tettek a látogatók. Igaz, az Index fóruma nagyrészt már elszakadt anyaportáljától annyiban legalábbis, hogy a fórumozók nem az Index című lapban megjelenő cikkeket kommentálják, hanem attól független „internetes társadalmi életet” élnek.<<] [>>Hadd említsem meg az én honlapomhoz kapcsolódó fórumokat. Ezek sajátsága, hogy itt általában a honlapon megjelent publikációkhoz fűzött reagálások jelennek meg. Külön fórumot indítottam például az év elején tartott internetes konferenciámhoz, itt minden előadást külön kommentálni lehetett (ez a konferencia bizonyos tekintetben mai tanácskozásunk előképéül szolgált). A honlapom egészéhez másfél évvel ezelőtt kapcsolt Fórumban eddig (2 év alatt) 62 topik nyílt, van olyan, amelyben a hozzászólások száma meghaladta az egyezret.<<]
Az interaktivitásnak ezt a formáját három jellemzője alapján is nagyon fontosnak tartom. Az egyik, hogy gyors, közvetlen és rendszeres kapcsolatot biztosít azokkal az olvasókkal, akik igényt formálnak a véleménynyilvánításra. A másik, hogy az észrevételek, megjegyzések, hozzászólások megmaradnak, folyamatosan elérhetőek, visszakereshetőek. A fórumok archívuma szerintem szinte ugyanúgy hozzátartozik a honlaphoz, mint a belső cikkarchívum. Harmadik jellemzője, hogy az egyes írások szerzői és maga a szerkesztő is részt vehet a fórum életében, reagálhat az olvasói megjegyzésekre, a szerző válaszolhat a kérdésekre. E tekintetben az internetes honlap egy élő kapcsolatrendszert is magában foglal, kicsit olyan, mintha egy nyomtatott folyóirat szerzői és szerkesztői folyamatos író-olvasó találkozón vennének részt.
Visszacsatolódva korábbi gondolatomhoz, a fentiek talán megerősítik, hogy egy internetes honlapon megjelenő írói szöveg a korábbi tapasztalatainktól teljesen eltérő befogadói környezetbe kerül, és ez mindenképpen befolyásolja az értelmezést és az értékelést.
6) Utoljára hagytam, mert a legnyilvánvalóbb, ugyanakkor a legbonyolultabb jellemzője az Internetnek a virtualitás. Egyrészt virtuális világnak tekinthetjük az Internet egészét, hisz bármi, amihez általa hozzájutunk, nem tartozik az érzékszerveinkkel közvetlenül megtapasztalt valósághoz. Másrészt döntő része mégis valóságos atekintetben, hogy a valóságelemek közvetítéseként értelmezhető. A virtualitásnak nyilvánvalóan vannak fokozatai, másképpen virtuális egy valós helyszínről készített digitális fotó és másként egy az előzővel azonos minőségű komputergrafika, amely nem létező, ha valóságosnak tűnő helyszínt ábrázol. Újra másként virtuális az előbbi két fotó, ha valamely programmal belenyúlunk, kisebb- nagyobb mértékben átalakítjuk. Hasonlóan bonyolult kérdés a szövegek megjelenítése az Interneten. Nehéz eldönteni, hogy egy internetes folyóirat mennyiben virtuális, hiszen valós szerzők valós szövegei kapnak benne helyet, ám magának a lapnak nincs kézzel fogható tárgyi valósága. Kevésbé virtuális-e egy kiadvány attól, ha van nyomtatott változata, és nagyobb mértékben virtuális-e, ha csak és kizárólag a neten létezik? Továbblépve: maga az irodalom is virtualitás, és épp elég jeles elme töri a fejét azon, hogy akár általában, akár az egyes műveket szemlélve a tényszerűség és a művészi hitelesség milyen viszonyban áll egymással, és melyik értékelhető magasabbra. Az önmagában is virtuális irodalom megjelenése az Internet virtuális világában kétség kívül a legizgalmasabb problémákat veti fel, egyben az írói kifejezésmódok és szerkesztői lehetőségek új és újabb lehetőségeivel tágítja ki az irodalom értelmezési tartományát. Engem személy szerint erősen érdekel ennek a gyakorlata, és néhány internetes akcióval magam is szaporítottam a nem teljesen sikertelen próbálkozások sorát. Ilyen volt a kollektív interjúknak helyet adó virtuális irodalmi szalon, ilyen volt az internetes konferencia és a virtuális könyvbemutató, vagy legutóbb az identifikciókat egybefoglaló virtuális lexikon. (Ezekről órákig tudnék beszélni, akit bővebben érdekel, annak a mindezek helyszínéül szolgáló honlapomat ajánlom szíves figyelmébe: http://hhrf.org/ungparty/)
Talán mondanom sem kell, hogy a fenti tapasztalataimat magyar íróként szereztem, olyan magyar emberként, aki ugyan ismeretségben áll néhány idegen nyelvvel, de befogadóként elsődlegesen, alkotóként pedig kizárólagosan a magyar nyelvet használja. Mindezt most azért említem, mert szeretnék áttérni nemzeti identitásunk struktúrájának a vizsgálatára, kísérletet téve arra, hogy az Internettel hírbe hozzam.
1) A nemzethez való tartozás tudatát alkotó tényezők közül a legnyilvánvalóbb a genetikai, származásbeli, ha tetszik: a vér szerinti összetartozás tudatosulása. Egy nemzethez tartoznak azok, akik „közös tőről fakadnak”, akiknek azonos a származása. A magyarság esetében ez meglehetősen bizonytalan támpont, és itt nem feltétlenül uráli gyökereinkre és a népvándorlás során történt vagy a honfoglalással járó genetikai és nyelvi keveredésekre gondolok, nem a jászok vagy a kunok beolvadására, hanem az egyszerűség kedvéért arra, hogy nemzetinek joggal nevezhető legnagyobb költőink közül Petőfi, József Attila és Radnóti Miklós ereiben szlovák, román és zsidó vér folyt, így szemléletes példái annak, hogy a nemzet meghatározása származási alapon lehetetlen. (Jól ismerjük azokat az ideológiai zsákutcákat és szörnyű tragédiákat is, amelyekhez a faji szelekció vezetett).
Könnyen belátható, hogy az Internet nemzetté válásunknak származásbeli és etnikai vonatkozására nem lehet közvetlen hatással, ám igenis hatással lehet nemzeti tudatunkra, mégpedig azáltal, hogy bőséges információmennyiséget bocsát a rendelkezésünkre. Ha a Google keresőbe beütjük ezt a kifejezést: „a magyarság származása”, akkor az első találat Szász Zoltán: Turánizmus c. cikke a Nyugat 1916-os évfolyamából (ebben a turánizmus homályos fogalmát és a belőle származó káros ideológiáját elemzi), másodikként Romsics Ignác Magyar nemzetiségpolitikai gondolkodók című írása az Európai utas 43. számából. Véletlen egybeesés, de mindkét írásnak egyik vezérgondolata a Kárpát-medencében élő népek kulturális együttműködésének a szükségessége. Ez mondjuk egy szerencsés találatnak látszik, járhattunk volna úgy is, hogy az egyik írás az Atlantiszról, a másik a Szíriuszról származtatja a magyarságot.
Mert hát természetesen – és eddig erről nem szóltam – az Internet a tévhiteknek, a hamis információknak is bőséges tárháza. Általánosságban azonban úgy gondolom, hogy több információból több igazságot lehet leszűrni, és mivel mindenkinek módja van az egymással ellentmondó adatok és elméletek ütköztetésére, így a széleskörűen tájékozott ember eldöntheti, mit tart igaznak, mit hamisnak, és mit vél további bizonyítást igénylő feltételezésnek. A széleskörű tudás és a nagy mennyiségű tényszerű ismeret hosszú távon mindenképpen a tévhitek és áltudományok fölé emelkedik. Tapasztalatom szerint az Interneten a tudományosság, az ismeretterjesztés, a történelmi hitelesség sokkal-sokkal kedvezőbb arányban jelenik meg, mint mondjuk egy újságos standon, ahonnan a História c. folyóirat valószínűleg hiányzik, az Élet és Tudomány pedig ha ott is van, elhalványul az Ufó-magazinok és ezoterikus „szaklapok” mellett. Az Interneten egészen más az arány, és más a minőség. Professzionális kivitelezésű önálló honlappal rendelkezik a nagyobb tudományos és oktatási intézmények mindegyike, itt monográfiák, szakcikkek, ismeretterjesztő anyagok ezrei lelhetők fel. Az áltudományos honlapokról – kérem, ezt higgyék el bemondásra – messzire süt a dilettantizmus, nem is annyira a kivitelezés kezdetleges, hanem a szövegek minősége hitvány, primitív. A gyönge honlapokon megjelenő, rossz magyarsággal előadott ostoba szövegek szerintem nem szereznek túl sok hívet mondjuk az Arvisura nevezetű „tudomány”nak.
[>>Nem tudják, mi az Arvisura? Néhány idézett az említett honlapról: „Ez az anyag a II. Világháború során került át Magyarországra és sok viszontagság után a magyar, palóc Paál Zoltánt képezték ki a tudás fogadására és ápolására.” „Az ő munkásságából ismerjük azt az Arvisurának nevezett anyagot, amelynek történetisége a Szíriusz csillagképből jövő magasan fejlett lények és a földi emberiség kapcsolatára vezethető vissza. Az Arvisurát legelőször az u.n. Kaltes asszony bolygójáról, feltehetően a Szíriusz csillagkép 6. Amma nevű bolygójáról származó lény kezdte írni a Földön.” „Az Arvisura leírásai egybecsengenek az Erdélyben 1974-ben leszállt UFO legénysége által erdélyi magyar embereknek átadott aranylemezeken rögzített tudásanyaggal. Érdekes módon ezek az aranylemezek szintén a Szíriuszról származnak. […] Az aranylemezek egyik értelmezése szerint naprendszerünkben a Jupiternek 2 nappá való átalakításának folyamata is kirajzolódik. Erre utal az egyik lemezen rovásírással magyarul (!) írt üzenet is, mely azt üzeni, hogy ha a naprendszerünkben 2 nap lenne… Na, hát ez az Arvisura.<<]
S ha már a História folyóiratot említettem. Van kitűnően működő honlapja, és aki egy kicsit szeretné árnyalni magyar identitástudatának a származással kapcsolatos összetevőjét, elolvashatja például a legfrissebben feltett nyári számból Farkas Ildikó A magyar őstörténet-kutatás új távlatai? című írását, amelyben Szabó István Mihály: A magyar őstörténelem egy biológus szemével c. előadását ismerteti.
A magyarsag.lap.hu startlapot lehívva egyébként a Történelem címszó alatt közel harminc nagyobb honlap linkjét találjuk, a Magyar Elektronikus Könyvtárban pedig csak a honfoglalás előtti korral foglalkozó mappában 20 könyvcímre bukkantam. Lehet válogatni, böngészni, tallózni – lehet identitást pallérozni.
2) A nemzeti azonosságtudatot alakító következő tényező az azonos állampolgárság, az egyazon országhoz való tartozás. A nemzethez az tartozik, aki a nemzetállam polgára. Hogy a magyarság esetében ez a korábbi tényezőhöz hasonlóan alkalmatlan és képtelen definíció, azt talán ennek a hallgatóságnak nem kell magyaráznom. Valamit javít a helyzeten, ha nem a politikai fogalomnak számító államot, hanem a földrajzi területet vagy még inkább az etnikai határok közé eső egységet vesszük alapul, de egyértelműséget természetesen ez sem jelent, hiszen a kárpát-medencében élő magyarság területileg nem alkot teljesen kompakt egységet, a tömb a peremeken szigetekre és szórványokra szakad – és akkor még nem is szóltunk a csángókról vagy pláne a Nyugatra és a nagyvilágba szétszórt milliós nagyságrendű magyarságról.
Ha valamiben és valahol, hát ebben és itt felbecsülhetetlen az Internet szerepe. Sem államhatárral, sem territoriálisan nem sikerülhet egybefognunk a magyarság egészét, ám ezt játszi könnyedséggel megtehetjük virtuális értelemben. Az Interneten, ha tetszik, egy ideje már együtt is vagyunk, semmi sem választ el bennünket egymástól. Az Interneten én sem vagyok határon túli, mert ott nincsenek határok. A magyar és magyar vonatkozású honlapok összessége, az összes elérhető magyar és magyar vonatkozású digitális anyag, a teljes levélforgalom, az összes fórum és chat, és persze az összes internetező magyar ember alkotja a napról napra gazdagodó, egyre több anyaggal és mind több személlyel bővülő virtuális Magyarországot. Talán nem tekinti a tisztelt hallgatóság blaszfémiának, ha kijelentem, hogy Illyés Gyula kifejezése, a Haza a magasban az Interneten nyerte el realitását.
3) És ezzel el is jutottunk a legfontosabbhoz. Nemzeti önazonosságunk meghatározásában harmadikként az úgynevezett kulturális identitást szokás említeni, mint az egyetlen olyan kritériumot, amely alapján a magyarsághoz való tartozás definiálható. Azonos nyelv, azonos hagyományok. Közös történelmi tudat, közös zenei, tárgyi, irodalmi örökség. Eszerint egy nemzethez azok tartoznak, akik a nemzeti nyelv, történelem, kultúra részesei.
Legalapvetőbbnek a felsorolásból a nyelvet gondolom, és sokan akadnak, akik a magyar nyelvet egyenesen a nemzeti identitás attribútumának tekintik. Szegedi-Maszák Mihály például ezt írja Nemzeti irodalom az egységesülő világban című tanulmányában: „A nyelvet, pontosabban az anyanyelvet tekintem adott kiindulópontnak, a nemzetet és az irodalmat hozzá képest leszármaztatható fogalomként szerepeltetem.” De szívesen idézem egyetlen Nobel-díjas írónk, Kertész Imre gondolatát is: „Csak nem kívánjátok tőlem, hogy megfogalmazzam nemzeti, felekezeti és faji hovatartozásomat? Csak nem kívánjátok tőlem, hogy – identitásom legyen? Elárulom hát nektek: egyetlen identitásom van, az írásbeli identitás.” (Kertész Imre: Valaki más, Magvető, 1997 Budapest, 75. o.) A nyelvnek, mint a nemzeti létezés egyetlen igazán releváns közegének az értelmezése általánosan is elfogadott, legközismertebb megfogalmazása a „Nyelvében él a nemzet” kategorikus állítása.
[>>De hogy ez a tétel sem teljes érvényű, talán jól mutatja, hogy a nyugati magyarság egyik legnagyobb szervezete, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem tavalyi konferenciáját a „Nyelvében él-e a nemzet?” kérdő hangsúlyú címmel tartotta. És teljes joggal, hiszen éppen a másod- és harmad- (vagy többed-) generációs nyugati magyarok példája igazolhatja ennek a tételnek a tarthatatlanságát is: kifejezett magyarságtudat létezhet háttérbe szorult vagy akár teljesen hiányzó magyar nyelvtudás esetén is. De hasonló megfigyelések tehetők a határon túli magyarok körében is, ahol a két- vagy többnyelvű közegben, az anyanyelvű oktatás részleges vagy teljes hiánya estén, többek között a tömbmagyarságtól való elszigeteltség és a vegyes házasságok gyorsító hatására is, miközben a magyar nyelv jelentősége és státusa a nullához közelít, aközben él és munkál a határozott magyarságtudat. (Jellemző példakánt szoktuk felhozni a Felső-Tiszavidék példáját, ahol is a mai legifjabb generáció tagjai fél évszázados kihagyás után újra magyarul tanulnak és beszélnek – nagy- és dédszüleik nyelvén, apjuk és anyjuk ugyanis a legtöbb esetben alig vagy egyáltalán nem tud magyarul. Szívesen felidézem, mert jellemzőnek tartom írókollégámnak éppen e tájékon készített riportját. Egy testvérpárral készített interjút. Magyarul feltett kérdésére, hogy milyen nemzetiségűeknek vallják magukat, mindketten határozottan az vallották, hogy magyarnak – de ezt mindketten ukránul válaszolták.)
A kulturális identitás tehát roppant bonyolult szerkezetű, és csak részben tekinthető külső, objektív tényezőnek, összetételében mindenképpen számon kell tartani a nemzeti azonosságát magasabb vagy alacsonyabb szinten megélő egyén tudati és érzelmi világát is.<<]
És hogy kulturális identitásunkra hogyan és miként hat az információs társadalom kialakulása?
Mielőtt erre bármit válaszolni kísérelnék, ennél általánosabb néhány kérdést kell feltennem.
Az első, hogy magyarságunkat csupán és kizárólag annak általánosan elfogadott teljes rendszerével együtt értelmezzük-e (nyelv, történelem, irodalom, zene, néprajz, vallás stb.), avagy, [>>amint ez már fentebb pedzegettem,<<] elfogadjuk, hogy az is magyar, aki birtokolja a nyelvet, ismeri az irodalmat, de mondjuk a magyar népzene nem jelent számára semmit, többre tartja a jazzt, vagy az ír népzenét. Vagy magyar-e az, aki magyarnak született, de felvette az iszlám vallást és négy arab asszonytól arab gyerekei születtek? Vagy magyar-e az, aki Afrikában született szerecsennek, de magyar színművész lett belőle. Kérdezhetném úgy is, hogy aki nem tekinti magyarnak Kertész Imrét, az vajon magyarnak tartja-e azt a magyarul beszélő analfabétát, aki nem tudja, ki volt Árpád és Petőfi, vagy magyarnak tekinti azokat a hegyvidéki testvéreket, akik csak ukránul tudják azt mondani, hogy ők bizony magyarok.
Mi a mérce, mi a viszonyítási alap, honnan hová, mit meddig? Ha elfogadjuk az Illyés Gyulai-i tételt, hogy a magyarság vállalás kérdése, akkor ki és hogyan szabhatja meg, mi képezi a vállalás tárgyát.
Következő kérdésem talán ennél is elbizonytalanítóbb.
Vajon minek kell tekinteni a magyar identitást (annak belső szerkezetével együtt): velünk született adottságnak? Aligha. Ha ezt elvetjük, akkor nyilvánvalóan a bennünket felnevelő család, iskola, egyház, közösség stb. részéről kifejtett szocializáció eredményének kell tekintenünk. Vagy pedig lelki indíttatásból, önszántunkból választott vállalásnak? (Lásd fentebb!) Sarkosabban: külső kényszer vagy belső igény a magyarságunk?
Kérdeztek-e minket, hogy akarunk-e magyarok lenni? Avagy: abból, hogy gyerekkorunktól kezdődően magyarrá szocializálódtunk, következik-e, hogy önálló felnőttként el kell fogadnunk az ezzel járó identitás valamennyi összetevőjét? Kívánatos-e, kellemes-e számunkra a magyarság? Emelkedettség vagy nyűg? Belső tartás vagy frusztráció? Előny vagy hendikep? Szeretjük a népzenét, de esetleg nem érdekel a magyar történelem? Vagy fordítva? Mi a helyzet akkor, ha Móriczot olvasunk, Kodályt hallgatunk, Benczúr-reprókat teszünk a falunkra, de mégis szívesebben beszélünk ruszinul, románul, szlovénül?
Ostoba kérdések, ugye.
Hát akkor ne tegyük fel őket. Ne kérdezzük, hogy ki a magyar, és talán azt se, hogy mi a magyar. Nem a válaszok rosszak: a kérdés rossz. Ne kérdezzük hát: inkább gyakoroljuk.
Elmondom egy szerkesztői tapasztalatomat. Több kárpátaljai irodalmi periodikának is a szerkesztője voltam. Szinte mindig hiányát szenvedtem a megfelelő számú színvonalas hazai anyagnak, és szinte mindig szembesültem azzal a kérdéssel: ki számít kárpátaljai szerzőnek. Csak az, aki itt él? Aki itthon kezdett publikálni, de elköltözött és másutt folytatta? Aki csak született itt, de x éve másutt él is dolgozik? Akinek csak a gyökerei kárpátaljaiak? Aki csak szimpatizál a vidékkel és innen vitt feleséget? Továbbá: mikor és milyen indokkal közöljek nem-kárpátaljai szerzőtől anyagot? Ha a magyarországi szerzőtől kapott írás sokkal jobb, mint a helyben született, hagyjam-e hogy az előbbi az utóbbit kiszorítsa? Vagy mégis döntsek az utóbbi javára, csak azért, mert hazai?
Amikor utolsó irodalmi folyóiratomat, a Pánsípot az Internetre menekítettem, oda is felcipeltem ezeket a problémákat. Kárpátaljai internetes lap, no igen. De mitől is kárpátaljai?
Hol is van az Interneten Kárpátalja?
New Yorkban van, mert fizikailag a lapom a Hungarian Human Right Foundation ottani szerverén fut. És hol vannak az olvasóim? Itt egy szemérmetlenül hosszú lista következne, negyvenhét országnévvel (csak a legvégét idézem: Mexikó, Görögország, Kolumbia, Portugália, Szaúd-Arábia, Törökország). Szerzőim lakhely-listája ugyan rövidebb, de igencsak változatos. Akkor hogy is van ez?
Aztán rájöttem a pofonegyszerű megoldásra: nem kárpátaljai lapot kell csinálnom, hanem irodalmit.
Az Interneten én nem vagyok kárpátaljai. Vagy legalábbis egyáltalán nem úgy, mint ahogy a földi kötöttségeim megszabják. A Világhálón nincs értelme a kisebbségi szorongásomnak, az információs sztrádán nem számít sem előnynek, sem hátránynak a sorsverés, az idegenbe vetettség, a politikai vagy gazdasági kiszolgáltatottság. A felmutatható teljesítmény számít, a létrehozott szöveg minősége, az ötlet eredetisége. A tudás, a bölcsesség, a belátás.
És ha megköveznek is érte, én bizony nemcsak a kárpátaljaiságomról, hanem a magyarságomról is hasonlóan gondolkodom.
Kérem, ne értsenek félre. A legapróbb porcikámig magyarnak tudom magam, és a magyar nyelv a legnagyobb szentség, amit el tudok képzelni. Mégis azt tapasztalom, földi magyarságom mellett kialakult, talán fölébe is emelkedett internetes nemzeti identitásom. Ez az identitás azt mondatja velem, hogy a magyarság tengerében mindenki csak addig és annyira merüljön alá, ameddig és amennyire erre igénye van. Választhassa a sétálást a partján, gázolhasson benne térdig vagy derékig, de ha akarja, csak hallgassa a bungalójában a mormogását. Ha akar, búvárkodjon a mélyében, vagy utazzon rajta luxushajón. Ha pedig arra szottyan kedve, akkor szörfözzön a hullámain önfeledten.
Apropó: szörfözni…!!!
----------- Az előadó itt bevallja, hogy ezen a ponton beleunt, belefáradt a téma kifejtésébe. Pedig most láthatna hozzá, hogy elmondja, konkrétan és tényszerűen milyen hatással van a nemzeti identitásra az Internet mint információ, mint kommunikáció, mint szolgáltatás, mint nyilvánosság és mint virtualitás. Ám úgy érzi: a probléma tövét már megragadta és gondolatainak lényegét már megosztotta közönségével. Ki-ki tegye hozzá a maga igazoló vagy cáfoló tapasztalatát, egyetértő, ellentétes vagy kiegészítő és véleményét.
Az előadó megköszöni a figyelmet, és sajnálja, hogy a végén nem tehet hasonló gesztust ahhoz, mint amilyent a mottóban szereplő kollégája.
„Internetes nemzeti identitás márpedig van”, mondom kissé patetikusan, és ahelyett, hogy szétoszlanék a levegőben és felvenném virtuális alakomat, egyelőre fizikai valómban megmaradok a fenti gondolatokkal foglalkozó földi, ha tetszik: mezei magyarnak.
