Balla D. Károly: X-re vették | A nagy összefoglaló | Amikor vörös nyomot olvasott | Aprócska nüansz

Peremlét. Egy készülő interjú - folytatásokban
I. rész | II. rész | III. rész | IV. rész | V. rész

03. szept.
hozzászól
í r á s a i m

Két versem az Árgusban. LÁSD

Fehérvári előadásom szövege:

Az internetes nemzeti identitás felé?


Élet és Irodalom, 2003/47. szám:


Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2003. szept.11.  az eredetit lásd

A nagy összefoglaló

Amikor egy-egy tanácskozás, gyűlés, szakmai találkozó vége felé Lugácsy Katika szólásra jelentkezett és azt rebegte, „Szeretném összefoglalni”, olyankor a szervezőket kirázta a hideg, mert pontosan tudták, a szép barna szempár tulajdonosa nemcsak hogy összebeszél majd tücsköt és bogarat, hanem ezt olyan módon teszi, hogy ha a hallgatóságban esetleg kialakult volna valami elképzelés a tanácskozás tárgyát, célját, értelmét illetően, az pillanatok alatt elmosódik, összekuszálódik. Mint amikor a teleírt táblát sokadszor törlik ugyanazzal a nedves szivaccsal, és az értelmes sorok helyén szétmázolódott szürkésfehér krétacsíkok maradnak. Ettől kezdve történhetett bármi, emelkedhettek szólásra tiszta beszédű ragyogó elmék, az összejövetelt már értelmetlenné tette a követhetetlen logikájú se füle, se farka összefoglalás, az emlékezet semmi mást, csak az összemázolt táblát őrzi meg.

Katikát mégis meghívták minden összejövetelre, részben mert ő volt a Makkgyűjtők Körzeti Egyletének elnöke, részben mert hatalmas barna szemével úgy tudott csüggeni a férfiak szaván, hogy kivétel nélkül ellágyult az ő szívük, megenyhült az ő szigorúságuk, és ellenállhatatlanul vágyni kezdtek arra: Katika ott üljön az első sorban, rájuk emelje tekintetét, amikor elnökölni fognak, amikor előadást tartanak, felszólalnak, vagy figyelmet színlelve csak ülnek az elnökségben. És Katika megkapott minden meghívót, és elment minden találkozóra, tanácskozásra, értekezletre, közgyűlésre, konferenciára, és valóban ott ült az első sorban, és hatalmas barna szemét le nem vette a szervezőkről, elnökről, titkárról, alelnökről, szekcióvezetőről, programigazgatóról, vezérszónokról, és azok ott feszítettek a tekintetében, lám, milyen jó kis konferencia, milyen remek összejövetel, micsoda emlékezetes találkozó, milyen figyelmes hallgatóság, gondolták. Ám amikor a rendezvény vége felé Katika kezét felnyújtva szót kért, kiverte őket a hideg, pontosan tudták, hogy nem lenne szabad neki szót adni, és mégis megadták, mint ahogy azt is pontosan tudta mindegyik, mennyi mindent nem lenne szabad tenni az életben, dohányozni, inni, feleséget csalni, és mégis, mégis… Ebbe a „nem lenne szabad, de mégis” kategóriába tartozott Katika, megadták hát neki a szót, ő pedig ünnepélyes arccal felállt, megigazgatta kiskosztümjét, nagy barna szemét sorra ráemelte az elnökség tagjaira, „Szeretném összefoglalni”, rebegte, és mindenki tudta, befellegzett a tanácskozásnak, itt és most véget ér tudomány és művészet, közigazgatás és stratégia, alapszabály és cselekvési program, határozati javaslat és zárónyilatkozat.

Legközelebb mégis újra meghívták, mert ellenállhatatlanul vágytak arra, hogy a két nagy barna szem rájuk meredjen az első sorból.

És Lugácsy Katika idővel megsokszorozódott, előbb csak két különböző helyen jelent meg egy időben, később már ő ült minden lehetséges tanácskozás első sorában, meresztett, igazgatott és nagyon összefoglalt. Aztán több is jutott belőle minden rendezvényre, megtöltötte az első, második, harmadik sort, majd az egész termet, csarnokot, színházat, arénát. Katika ott volt mindenütt, mindig mindent összefoglalt. Talán csak a Makkgyűjtők Egyesületében hagyta kicsit szétszóródni a dolgokat.

Ballantine


Megjelent: Népszava (Szép Szó melléklet), 2003. szept.6.

Balla D. Károly: Epizódok egy manzárdőr életéből

A Kárpátaljai Ungváron élek, egy padlásszobából tekingetek a világra és innen beszélem ki titkaimat. Nem sokat kockáztatok. Nem vagyok hazardőr, csak a függetlenségét féltékenyen őrző manzárdőr.


AMIKOR VÖRÖS NYOMOT OLVASOTT

Midőn felvették a Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetség tagjainak sorába, a tényen túl az a halmazati megtiszteltetés érte, hogy azonnal beválasztották az iskolai komszomolbizottságba, az úgynevezett Komitetbe. Az aktivista éltanulókból álló testületben mindenkire ráruháztak valamilyen igen fontos társadalmi funkciót. Egyikük a falújság szerkesztéséért felelt, másikuk a tanítás előtti hajnali politikai információk megtartását felügyelte, harmadikukat a pionírszervezet irányításával bízták meg, negyedikük rendezvények szervezésével járult hozzá a boldog jövendő építéséhez. Szerzőnket egy roppant fontos posztra állították: ő lett a Vörös Nyomolvasók vezetője.

Aki azt hinné, vörös bőrű indiánok irányítása lett volna ezentúl a dolga, az súlyos tévedésbe esnék. Nem. A Vörös Nyomolvasók magasztos feladata nem kevesebbet foglalt magában, mint a vidék forradalmi múltjának a megismerését, az itt élt vagy még élő hősök felkutatására és emlékének ápolására tett vállalást. A vörös nyomoknak két kulcsfontosságú történelmi korszakba és -ból kellett vezetnie: egyik a Magyar Tanácsköztársaság, amely köztudomásúlag Kárpátalján 40 dicső napon át tartotta magát, a másik a Nagy Honvédő Háború, amelynek során ugyan egészen 1944 őszéig a magyar kapitalisták orv kezén volt a vidék (és csak a felszabadulás után egyesülhetett a nagy Szovjetunió kebelében a többi ősi szláv földekkel), ám ekkor is, mint előtte, szerteágazó kommunista ellenállás készítette elő a Vörös Hadsereg európai misszióját.

Nos, bár a kapott megbízás nagy hazafias büszkeséggel feszítette szerzőnk kebelét, ugyanakkor a kétségbeesés halovány sóhaja is elhagyta ajakát: vajon hogyan és miként fogja ő ezeknek a régmúlt eseményeknek a vörös nyomait megtalálni. Ám még el sem szállt a sóhaj, máris érkezett a segítség a Komitet egyik régebbi tagjától: a Nyomolvasókat eleddig ő vezette, és csak azért, mert komszomoltitkár-helyettes lett, vált meg a nemes feladattól, ám továbbra is szívesen részt vesz a munkában, és fiatalabb utódját örömest átsegíti a kezdeti nehézségeken – mondta a bizottsági ülésen.

Magánbeszélgetésük során aztán szerzőnk megtudta, hogy a vörös nyomok, még mielőtt a dicső forradalmi múltba vezetnének, előbb az öreg Jackovics házához visznek, aki 19-es kommunista, cseh időben röplapokat osztogatott, neki pedig a csendőrök pofonokat, Horthy alatt nemkülönben, szervezett védegyletet és dalárdát, vezetett pártsejtet és szabotázst, ült börtönben is számtalanszor, aztán elment partizánnak a hegyekbe. Ennél tovább sosem jutott a mesélésben, mert akkorára elszenderedett a nyomolvasók által hozott üveg szeszelt bortól, amely a ház ajtajának a reteszét és Jackovics bácsi nyelvét egyaránt megoldotta. A látogatásokról lehetett jegyzőkönyvet vezetni, egy albumba a tankönyvekből és lexikonokból kiírt szövegekkel megtűzdelve feldolgozni, az öreg fiókjából kiénekelt sárgult fotókkal és elkoszlott újságkivágásokkal illusztrálni, és aztán az egészet évente egyszer egy kerek beszámoló keretében a megfelelő fórumon bemutatni. „Évek óta minden nyomolvasó az öreg nyakára jár, jut még történet neked is, ne izgulj” – nyugtatta meg utódját a titkárhelyettes.

Szerzőnk, értesülvén a forradalmi múlt feltárásának mikéntjéről, nem kapkodta el a dolgot. Teltek, múltak a hetek, hónapok, de csak nem szánta rá magát, hogy bekopogtasson az öreghez. Már vészesen közeledett a beszámoló-választó össziskolai komszomolgyűlés, és tarsolyában még nem volt se jegyzőkönyv, se album, se történet, se sárgult fotó.

Az évzáró nagy-gyülést a kiterjedt tavaszi ünnepkör eseményei közé iktatták: a Tanácsköztársaság évfordulója (márc. 21.), Magyarország felszabadításának évfordulója (ápr. 4.), V. I. Lenin születésnapja (ápr. 22.), Május Elseje, a Győzelem Napja (máj. 9.)… Szerzőnk érezte, az ünneplésre alkalmas ilyen jeles napok közepette egyre kisebb az esély arra, hogy az öreg Jackovicsot józan állapotban fellelje otthonában, így hát gondolt egy nagyot, és nem ő látogatott el a kiérdemesült partizánhoz, hanem…

A következő Komitetülésen előadta, hogy a Vörös Nyomolvasók élén végzett egész éves szorgos munkája arról győzte meg, a vidék forradalmi múltja sokkal gazdagabb és nagyobb értékű annál, semhogy holmi albumokba lenne foglalható, közkinccsé kell tenni, minél előbb és minél szélesebb körben, így azt javasolja, hogy egy jelentős személyiséget, a kor valamely nagy tanúját hívják meg az iskolájukba, ezzel tegyék fényesebbé az ünnepkör emelkedettségében amúgy is ragyogó alkalmak egyikét. Ő vállalja a meghívást. Igen, van jelöltje. És kimondta a varázsszót: Jackovics, a veterán partizán… A dolog kapóra jött a rendezvények szervezéséért felelős bizottsági tagnak, akinek egy perccel ezelőtt még fogalma sem volt arról, milyen ötlettel álljon elő az évfordulós megemlékezés jellegét és tartalmát illetően, most azonban számára is elkövetkezett a megvilágosodás, és az egész ünnepi műsort ráépítette az öreg alkoholistára.

Eljött a jeles nap, a nagy idők tanúja megérkezett teljes karácsonyfa-díszben (kitüntetéseinek, érmeinek, veterán-rovátkáinak se szeri, se száma), helyet foglalt a díszelnökségben, és az ünnepélyt bevezető néhány mondat után át is adták neki a szót. Ő pedig beszélt több mint egy órán át, és midőn egyik történetet átkötötte a másikba, arra az üveg borra gondolt, amelyet szereplése fejében kilátásba helyeztek számára.

– Ügyes – bökte meg szerzőnket a titkárhelyettes, arra célozván, hogy ez jobb, mint az album: kevesebb vele a macera, csak egyetlen üveg szeszelt borba kerül, ugyanakkor sokkal látványosabb, és ráadásul így minden komszomoltag egyformán megszenvedi a dicső forradalmi múltat. Szerzőnk mosolygott, és egy évvel később, amikor őt választották titkárhelyettessé, és ezért le kellett mondani korábbi magasztos megbízatásáról, utódjával örömest megosztotta tapasztalatait. Ettől kezdve az öreg Jackovics évente legalább egyszer megjelent az iskolában valamelyik évfordulós rendezvényen és alkalomról alkalomra elmesélte ugyanazokat a partizántörténeteket – a Vörös Nyomolvasók, a kommunista ifjúság és a szeszipar nagyobb dicsőségére.


Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2003. szept.04.  Eredetit lásd

Aprócska nüansz

A 90-es évek legelején magyarországi partnereimnek az volt a mániája, hogy valami jó kis üzletet meg akartak csípni Ukrajnában. Persze sem szakmai felkészültségük, sem induló tőkéjük nem volt ehhez, de érezték: annyira kaotikus a törvényi-pénzügyi-gazdasági helyzet, hogy azok is megcsinálhatják a szerencséjüket, akiknek csak ötleteik, ráérzésük, jó kapcsolatuk van. A baj ott kezdődött, hogy az a jó kapcsolat, az én lettem volna... Nyüstöltek is állandóan: mire ők megjönnek Budapestről, találjak nekik Kárpátalján egy talpraesett bankárt, megfelelő faipari vállalatot, szállító céget, bányát, porcelángyárat, palackozóüzemet, vasművet, gázművet, energetikai ágazatot, szerszámgép-forgalmazót, beruházót, csendestársat, polgármestert stb., mert ők hozzák a nyugati üzleti partnert – és nagy dolgok fognak végbemenni, én is jól járok, meglátom. Röppentek a milliók és milliárdok, vagonok és raklapok, tonnák, köbméterek és százalékok. Nekem nem fűlött a fogam az egészhez, de a más jellegű közös szellemi munka fenntarthatósága érdekében ímmel-ámmal csináltam ezt is, néha összehoztam őket pénzügyi és gazdasági vezetőkkel, jártunk fatelepen, sóbányában, cserépüzemben... Aztán találtam egy fickót, bankban dolgozott középvezetőként, akinek felcsillant a szeme, amikor vázoltam a pesti barátaim elképzeléseit. Na, ez az én emberem, gondoltam, ez majd felhajt nekik gépsort és befektetőt, igazgatót és tulajdonost, gyártót és forgalmazót. És valóban: alig hoztam össze őket, máris kibontakozni látszottak a lehetőségek. Sajnos nekem is részt kellett vennem az egészben: a magam helyett talált fickó nem tudott magyarul, így szükség volt rám, mint megbízható tolmácsra, aki egyben belelát a dolgokba és képvisel bizonyos érdekeket. No, hát tolmácskodni még mindig jobb, gondoltam, mint üzletelni. A fickó – nevezzük mondjuk Gyimának – rá is állt a dologra, volt néhány megbeszélés Ungváron, mígnem egy svédországi magyar befektető komoly érdeklődést mutatott. Fakitermelő vállalatot alapít"unk", ő hozza a tőkét és technológiát, "mi" adjuk a területet, munkaerőt, energiát és nyersanyagot, a késztermékben pedig az apportoknak megfelelően osztozunk – és budapesti tárgyalásra hívott minket az Intercontinental Hotelba. Szerencsére két (!) tolmácsot is odarendelt (az egyik amolyan jegyzőkönyv-vezető is volt), így én leginkább csak megfigyelőként vettem részt a tárgyaláson és abban merült ki a munkám, hogy a két budapesti partneremnek (akik mint az üzlet értelmi szerzői és mint legfőbb közvetítők voltak jelen) néha oda-odasúgtam valamit, amit nem értettek pontosan a hivatalos tolmácsok fordításaiból. Whiskyt ittunk a svéd kontójára, öngyújtót, zsebszámológépet kaptunk ajándékba, és remekül kezdtek alakulni a dolgok, ami engem lepett meg a legjobban.

Mígnem egy megfelelően emelkedett pillanatban, amikor már mindenben megállapodtak a felek, Gyima barátunk felemelte jobb kezét és kinyújtott mutatóujjának apró mozdulatával magához nem ragadta a szót. Igen kérem, csak van még itt egy aprócska mozzanat. "Jeszty málenykij nyuansz." És tett egy olyan megjegyzést, amelytől a svédmagyarnak a torkán akadt a whisky, a tolmácsok kezében megállt a toll, és budapesti barátaim orráról leesett a szemüveg. Hogy pontosan mit és miért és hogy, arra nem emlékszem, de a légyege olyasmi volt, hogy ez az egész gyönyörű üzleti konstrukció, amelyről hónapok óta levelezünk-telefonozunk-tárgyalunk, és amely számomra felfoghatatlanul sok pénzt fog termelni, ez akkor és csak akkor fog működni, ha neki itt és most gyorsan a zsebébe tesznek xxxx dollárt. A svéd kétszer visszakérdezte a saját tolmácsát, hogy jól értette-e. Egy szerény bólintással én is megerősítettem: jól.

Mi, kishalak, feszülten vártuk, mi fog történni.

A svéd nagytőkés odaintette a pincért, rendelt még egy rundó italt, Gyimától megkérdezte, jó-e a szállása, kényelmes-e a szállodai szoba, és hogy látta-e már Budapestet by night. Barátunk nem tudta mire vélni a kérdést, nem értette, hogyan van összefüggésben az ő apró mozzanatával, de azért válaszolt: a szoba "lyuksz", és nem, nem látta, most jár először a magyar fővárosban. Hát akkor el ne mulassza megnézni, biztatta a svéd, és mielőtt a frissen kapott itallal bármire koccintottunk volna, elnézést kért, és úgy állt fel, mint aki csak a wécébe indul. Sokáig vártunk rá, de nem jött vissza. Türelmünk fogytán az egyik tolmács utána ment. Visszatértében égett az arca. Gyimának elmondta oroszul, hogy a nagytőkés annyi napra kifizette az ukrán vendég szállodáját, amennyi az xxxx dollárba belefért. Ezen felül azt üzente: Reméli, élvezni fogja az éjszakai Budapestet. Soha többet nem hallottunk róla.

Hiába, nagy üzletek múlnak aprócska nüanszokon.

Ballantine


Korábbi penzum:

Auguszus
A teremburáját
Szabad-e szabadelvűnek lenni a Kárpátok alatt?
A vendégeket megeszik, ugye?
Függetlenül nélkül
Július
A megkongatott nemzetstratégia
Múzsák és mázsák