Káinok kezébe

Elkergetem magamból az Istent,
hogy ne szóljon.
Hogy hallgasson.
Hogy fogja már végre be a pofáját
– ne akarjon kotnyeles igazmondó lenni
mindenáron.
Ne verjen éket a számba
két egyszerű mosoly közé.
– Szűnjön már meg szóval.

Elkergetem magamból az Istent,
mert ember akarok lenni.
Káinná akarok.
Rögtúró gyilkossá.
Kapanyéltől feltört kezűvé.
Kételyektől feltört arcúvá.

Tévedni akarok.
Vétkezni.
Vádlottak padján ülni.
Meghajolni egyszerű emberek törvényének.
Valódi falak között,
s nem önnön börtönömben akarom kivárni
szabadulásomat.

Elkergetem magamból az Istent,
mert futni akarok utána.
Ordítani, hogy várjon –
ne menjen még,
hisz olyan egyedül érezném magam
nélküle.
Többi módra.

Elkergetném magamból az Istent,
de félek.
Megszoktam már.
Megszoktam kotnyelességét.
Hogy egyszerű törvények előtt
nem engedi meghajolni hátamat.
Hogy Ábellé tesz
a nap huszonnégy órájában.

Elment.
Itthagyott.
Még csak egy cetlit sem
firkantott alá,
hogy megmutathassam:
„Nézzétek! Ő volt a haverom.”

Elkergetett magától
és kotnyeles igazmondó lett belőlem.
Olyan,
aki két mosoly között
éket ver saját szájába,
aki nem akar sehová sem szabadulni
börtönéből.

Elkergetett magától az Isten,
de én megtanultam hazudni.
Megtanultam ugyanúgy viselkedni,
mintha még most is velem lenne.
Megtanultam egyszerű emberek közé
vágni az igazat.
Kést adni Káinok kezébe.
– Ne tudjátok,
ne tudja meg senki:
mi szégyenben maradtam magamra.
 
 

Boszorkányidő

Én haraplak –
s a mellrák mar beléd.
Lassan, lomhán elformátlanodnak a
sejtek.
Boszorkányok évada ez.
Ahogy simogatlak
s egy-két szerelmes mosolyt,
mint éhes nyári szúnyogot
foszló vénádra ejtek.

Boszorkányok évada, igen,
ahogy a háztetők
unottan fehérre izzadnak
s a Nyilas hava
bőrünk alá fordul.
S ezt a kies, kopárrá lett
bőralatti tájat
alig aranyozza be néhány csöndes
vasárnap.

Nyilas hava.
Izmaim sok-sok rideg csillagképpel
töltik meg ágyékod mélyét.
Ellenkezz bár – lefoglak
s belédöklelem
megannyi elhagyott holdbéli táj
örök szenvedélyét.

Boszorkányidőben fogantunk.
Boszorkányidőben:
liliom helyett békanyál;
csecsemő szájában tumor;
kocsmában az összes részeg
anyatejtől fuldokol.

Vagy tán nem is oly szörnyű!

– Békanyál helyett liliom;
csecsemő szájában tejfog;
a kocsmában az anyádat szidom.

Nyilas hava.
Kővé vált madarak vonulása délre a
tenger felé.
Lassú, ráérős iramban.
A szerelmes mosoly sebességével
magamban.