Második napja, hogy ledobták a vonatról, amit kíméletességből
megállítottak. A két fegyveres egyáltalán nem volt barátságtalan, inkább szomorúnak
látszottak, amikor átvizsgálták iratait. Tudja, ugye tudja, mondta a magasabbik
géphangon, és mégis ide jött hozzánk. Nem tudom. Mit tudnék? Nevetséges, mondta
erre a nehezen lélegző alacsonyabb. Ezt mindenki tudja. Óvatos légy, fiam, éppen
most mondta Éva néni, hogy az öccse elveszett útközben, pedig sokszor utazott
azon a vonalon, minden fát ismer, és most mégis.
Kipillantott a légyköpte vonatablakon. Egyetlen fát
sem látott erre, a sivatagosodó alföldi táj rezgett a forró levegőben, nem lehetett
tudni, meddig való, és mettől káprázat, a délibáb lefolyt az égről, eláradt
a rónán, fénylő felszíne fodrozódott. Gégeszél, villant belé, a h-nál némább
gégehang, az fújja a magáét.
KINEK A MEGBÍZÁSÁBÓL JÖTT? Inkább megbízás ellenére,
bizonykodott. Az a helyzet, hogy erre még sohasem jártam, és hallottam sokaktól,
milyen szép ez a vidék. Legyen eszed, ha ezek kérdezgetnek, mondta a szeretője.
Legyen annyi eszed, hogy úgy teszel, mintha nem lenne. Én is megbántam, hogy
okosnak akartam látszani. És ne mondj előttem semmit, mert be kell súgnom mindent,
amit hallok.
Nem súg a szél, némán fodrozza magát az izzó levegő,
de fa egy szál sem.
NEM FELEL? Dehogynem. Magamtól jöttem, önindíttatásból.
Az az oka, hogy látni akartam, milyen ez a vidék, és ebből a célból ide kellett
jönnöm. Hát ez két dolog, mondta szenvtelenül az alacsonyabb. Nem verejtékezett,
noha állig gombolt egyenruhájához bordó posztósapkát viselt.
Mindkét fegyveresen sapka volt. Ez a búr háború, de a búr kalap, az más. Ez
barett. Talán valami légió. A saját érdekében kérem, szólt a magasabb, aki nem
szuszogott, hanem sápadt volt, nedvesen csillogó arcának színe rossz minőségű
csomagolópapírt idézett.
A vonatban ócska kölni, áporodott dohány és avas zsír
szaga töltött be mindent. Az egész kocsiban öt ember utazott. Ha megszólította
őket, csodálkozva meredtek rá. Nyilvánvalóan igyekeztek megérteni, mit kíván
az idegen, de nem értették, az biztos, annyira üresen bámulták.
Némelyikük egy-egy szavát is igyekezett utánozni, erre a többiek hangosan nevetni
kezdtek, és még miután elhallgattak is, csak úgy pukkadoztak, amikor tekintetük
összetalálkozott. Mondja meg, kérem, nógatta a magasabb, ki beszélt önnek erről
az országról. Csak nem tilos?, ingerkedett. Az attól függ, vetette közbe a magasabb.
Ez szabad ország, de mindent mégsem lehet megengedni. Arra válaszoljon, szólt
bele a magasabb, KI MONDTA, HOGY JÖJJÖN EBBE AZ ORSZÁGBA, KI MONDTA, ÉS MIÉRT
MONDTA?
Fekete, fehér, igen, nem, adtam neked száz forintot,
mit vettél a pénzemen. Mit vettél? Fekete-fehér kiscicát?
A lánynak szokatlanul mély hangja volt. Szája aránytalanul nagy, és kettéhasadt
a feje, amikor nevetett. Kardvágta. Egy szablya futtában mosolygósra sértette.
Kardvágtatás. Vagy kétezer kard vágtatott rájuk a csatatéren.
Arra ébredtek részeg álmukból, hogy megjött a halál. Körülnézett. Itt vitézkedett
a nagypapa. Nem féltél, papa? Ha az ember megissza a hadirumot, jó csajkányit,
hogy ki is löttyen belőle, nem fél az ördögtől sem. Ordítottunk, és végtében
– sokat mondok, ha egy volt – vágtáztunk, mint az ördögök. Csúnya haláluk volt.
Ez a lány az életem. Szép halálod lesz, csak egy kicsit nagy a szája.
Nagytakarításkor is náluk járt, a lány porcicák között
mondta ki az igent.
Magam jöttem önindítózva, saját szakállamra, mi ebben
a különös? NEM FOGADOM EL A VÁLASZT. KI BESZÉLT ÖNNEK ERRŐL AZ ORSZÁGRÓL? Rágyújtanak?
Azt hiszem, itt valaki már régebben elhagyott egy csomag rossz minőségű zsírt
vagy faggyút. Nem érzik ezt a szagot? Mindenki beszélt erről az országról. Mit
tudom én? Ne gyűrögesse az útlevelemet, vadonatúj. MOST KAPTA? Most váltottam
ki. KITŐL KAPTA AZ ÚTLEVELET? Valami nő adta ki egy ablakon. HOL? A rendőrségen.
Nem mindegy? RENDŐRSÉGEN NEM ADNAK ÚTLEVELET! Dehogynem. MI A KIBOCSÁTÓ SZERV
NEVE? Ja? Belügyminisztérium. Ha ez fontos, miért nem kell vízum a beutazáshoz?
A vízumkérő nyomtatványon mindig van ilyen rovat. Akkor tudhatnák, hol osztják
nálunk az útlevelet, mert abba beírtam volna. NE GYALÁZZA A NEMZETET! KI KÜLDTE
MAGÁT?
A Jóisten. MAGA KATOLIKUS TALÁN?
Én egyike vagyok az ő egyháza legméltatlanabb tagjainak,
de azért MINDAZ, AMI EGYHÁZADRA VONATKOZIK, MINDIG TISZTELETREMÉLTÓ, BECSES
ÉS? és szent lesz előttem. NA LÁTJA? NEM LESZ. Dehogynem. KEGYED REFORMÁTA,
NEMDE? Nem! SZENT LESZESZ ELŐTTEM, ÍGY ÁLL: LESZESZ.
Átkozott leszesz bejöttödben, és átkozott leszesz kimentedben.
A vonat pillanat ideig állt csak. Mire a két fegyveresben
felötlött, hogy talán nem esett elég nagyot, már eggyé olvadt a környezettel.
Pontnak sem látszott, ahogy pont láthatatlanul hevert, de mire szemeit felnyitotta
volna, már talpon volt.
A csomagolópapír-arcú azt kérdezte, MIÉRT AKARTA LÁTNI,
HOGY MILYEN EZ A VIDÉK, ÉS MI VOLT A CÉLJA AZZAL, HOGY MEGTUDJA?
Az elmélkedés módszere révén különbözik a puszta gondolkodástól.
Éva néni öccse bizonyára elmélkedett tehát, nem pedig gondolkodott. Ha logikusan
járt volna az agya, nem vállalkozott volna olyan útra, ahonnan csak megtérni
lehet. Nem érted, amit mondtam? Értem, de hát más elmélkedni, és más gondolkodni
valami felől, habár nincs kellően megoldva a feladat, hogy az elmélkedés ne
legyen szárazon racionalista és sablonos, hanem hozzáidomuljon az egyes típusokhoz.
Ezért van, hogy a profán meditáció, vagyis a tökölődés, ami az elmélkedés egy
változata, nagyon is evilági, így se nem elmélkedés, se nem gondolkozás. Ha
Éva néni elmélkedni képes volna, akár teológus is lehetne. Ne beszélj szamárságokat.
Csakhogy gondolkodni még annál is képtelenebb, mondhatnók olyan hülye, hogy
az anális, ennélfogva se elmélkedésre, se gondolkozásra nem alkalmas, tehát
tökölődik, feltéve persze, hogy fogalmak, összefüggések és felismerések nélkül
is van szellemi tevékenység. Ejnye! Na, nem?
Szomorú szemük volt, különösen a papírsápadtnak. Sajnálom,
mondta, én is, mormogta a köpcös, dehát mit tehetnénk: más a magánember, és
más, aki szolgálatban van, mi pedig itt tisztünket látjuk el, bizonyára megérti,
ön Európából jött, és talán tényleg nem reformáta, habár az mindegy. Vállat
vont. Igazán mindegynek hitte. Látja, ez nem szép, ahogy így félvállról véleményez,
hiszen mi is beszéljük az anyanyelvét. Nehogy bevedd azt a tésztát, hogy valami
közötök lehet egymáshoz, ezeket az alakokat azért fizetik, hogy becsapjanak.
Itt annyira problémás minden, láthatja, még nem értjük a másokéhoz való igazodást.
Rosszul mondtam volna? Nem tudjuk, mikor korrelálunk magukkal, mi így mondanánk.
A PASAPORTJÁT EGYELŐRE NEM ADJUK VISSZA. És miért nem? ELLENŐRIZNI FOGJÁK A
MINISZTÉRIUMBAN. ÚGY KÉPZELIK EGYESEK, HOGY MINKET BE LEHET CSAPNI! Hogyan gondolják?
Útlevél nélkül barangolok addig, ameddig eszükbe nem jut visszaadni? Mivel igazolom
magam? CSAK MONDJA, HOGY NÁLUNK VAN A PASAPORT. AKKOR UTÁNA TUDNAK NÉZNI. Adjanak
róla valami elismervényt, mivel én nem hiszem, hogy elegendő ilyesmire hivatkozni.
EZ HIVATALOS DOLOG, MIT KÉPZEL? Azt képzelem, hogy nincs joguk maguknál tartani
az útlevelemet. MINDENHEZ VAN JOGUNK. Mondja, miért kötekedik a hatósággal?
Nekünk ez a kötelességünk, és a világon mindenhol így megy ez. Fel akarja ébreszteni
a haragot, ami a miénk?
Mutasd azt, hogy hülye vagy. Csak úgy úszhatod meg.
Ó Margaréta, abból jó nem lehet, ha úgy teszek. Majd inkább elhárítom őket.
Tudod, hogy ők az elhárítók. Ha nem néznek hülyének, akkor be akarnak szervezni.
Nincs kiút előlük.
A megértés elmélete megpróbálja saját tapasztalatainak
segítségével közvetíteni a hagyományt. Margarétának éppen legelső kefélésük
közben kellett begörcsölnie ennek következtében, és rémülten így kiáltott: KI
KÜLDÖTT TÉGED IDE? Űzött a vágy, s előle hozzád menekültem, hogy béfogadj. Ez
megtörtént, ám a frászt hozod az emberre ezzel a viselkedéseddel. Nyugodj meg,
hogy folytathassuk. KI VAGY TE? Elfelejtetted, vagy mi az isten?
Valami feltűnt a láthatáron. Hogy kóbor ló-e vagy kóborló
ördögszekér, ami honos ezen a vidéken, nem látszott. Mivel utóbbinak mozgásához
szél szükséges, az pedig nem volt érezhető, valószínűbbnek tűnt, hogy állat,
nem pedig növény.
Viselkedjék, kérem, nyugodtan, pillanatig tartó heves
fájdalmat fog érezni, de utána soha többé nem lesz panasza, azonban e kis műtét
helyét nem tanácsos terhelnie. Jól van, abbahagytam már.
Mit akarnak most? Adják vissza az útlevelemet! NEM
KELL KIABÁLNI. NEM FOG FÁJNI, CSAK MEGKÖTÖZZÜK, HOGY NE AKADÁLYOZZON.
A szenvedés mindenekelőtt azt a módot jelenti, ahogyan
a világ belenyomódik az emberi szellembe, amely önként és szükségszerűen mindig
kiteszi magát a világnak. Azonban a világnak kitettség tapasztalása is szenvedés,
úgy mondják. Nem szabadna kitenned magad egy ismeretlen világ idegen dolgainak.
A szenvedés negatív jellege abban áll, hogy a világra való vonatkozásban az
ember valamilyen, a világtól származó belső és külső ellenállást tapasztal,
amely megfosztja őt hatalmától.
NEKÜNK HATALMUNK VAN MAGÁT MEGKÖTÖZNI. Hiába kiabál,
nem hallják az emberek. Nincsenek itt, szólt a géphang, elmentek, mert humanisták.
SÚLYOSABB BÜNTETÉST ÉRDEMELNE, DE NINCS TANÚNK, MIVEL A HUMANISTÁK ELMENTEK
INNEN. Rosseb magát, sziszegett a köpcös, úgy beszélgetünk, mint a barátok,
pedig maga ellenség, és AZONNAL MONDJA MEG, KI MONDTA, HOGY JÖJJÖN IDE! Rohadt
humanisták, mind elmentek, és most itt állunk hatósági tanú nélkül.
KI KÜLDÖTT RÁM?! Margaréta egész testében reszketett,
a sárga lámpafényben rezgett a cicije. Tényleg van gyereked? Ezen meg sem látszik,
mondta, és megmarkolta. Az asszony hanyatt vágta magát, és sikoltozott: JAJ,
DE ROHADTAK, HOGY MILYEN HÜLYE KURVA VAGYOK, AKIRE CSAK ÍGY RÁ LEHETETT KÜLDENI
EGY EMBERT! Biztosan igazad van, de nem értem, mit kiabálsz. Engem nem kellett
rád küldeni, magamtól másztam. NE TETTESD MAGAD, MILYEN ÁLLAT LEHETSZ, HOGY
ILYESMIRE HASZNÁLNAK! Mindenki erre használt eddig: bedugni, kamaty, hazamenni,
mert jön a férj vagy a gazdag krapek. Mi ebben a kiabálnivaló? MÉG MOST IS KONSPIRÁLSZ!
Tényleg ennyire ártatlan vagy?, váltott ugyanoly hirtelenséggel Margaréta. Szegény
kisfiú, ennyire nem ismered a világot? Majd én vigyázok rád, jó?
NEM FOG FÁJNI, NE MOCOROGJON, MERT AKKOR TOVÁBB TART.
Mindig hordanak maguknál ilyen kötelet? Most ne beszéljen privát emberként.
Gyanánt. Ez officiális aktus. Összekötöznek. MEGKÖTÖZZÜK, EZ SZABÁLYOS, HA NINCS
A SZOLGÁLATOSNÁL BILINCS.
Ne hozz semmit, csak vigyázz magadra, kisfiam. Éva
néninek mondd meg, de csak ha már elmentem, hogy le van szarva. Nem szégyelled
magad?! Az édesanyáddal beszélsz! Éva néni akkor is le van szarva. Mondd, hogy
fehér lovon megyek, és addig nem veszek nőt magamhoz, amíg az öccsét ki nem
szabadítom a rabságból. Ne viccelj ezzel, nem tudhatod... Majd megtérek, drága
jó anyám, prampapam, majd ha a harcnak, ennek a harcnak egyszer csak vége lesz!
A PASAPORT NÁLUNK MARAD. A HÁTIZSÁKJÁT MAJD MEGKAPJA
A KÖVETSÉGEN. Melyiken? AZ MINDEGY. ELLENŐRZIK, ÉS MEGKAPJA. Bocsánatot kérek,
ez a kötelességünk.
Ma meglátogattak, mondta Margaréta, rohadt volt, azt
kérdezték, ki vagy. Ezeknek nem lehet hazudni, megmondtam. Sokra mennek vele;
kik ezek egyáltalán? Hagyd abba, ennyire tudatlan ember nincs. Vigyázz, mert
ezek az emberek meg fognak keresni. Engem? Miért? MERT RÁM VIGYÁZNAK, AZÉRT.
NEM MINDEGY, HOGY KIVEL ALSZOM EGY ÁGYBAN. Ma ne menjek el? Ne, mert lehet,
hogy itt vannak a háznál. És mit tudnak csinálni? Mindent. Érted? EZEK MINDENT!
Nem akarom, hogy miattam bajod legyen.
Isten vele, szuszogta a köpcös, minden jót, mondta
a géphangú. Azután bokánál, csuklónál megragadták. Másnap Margaréta üzenetet
hozott: HÍVD FEL ŐKET EZEN A SZÁMON, TALÁLKOZNI AKARNAK VELED. Úgy látszik,
tényleg véletlenül találkoztál velem. Nem egészen, ugyanis előtte megbeszéltük.
Mit idegeskedsz? Értsd meg, semmi bajom sem volt, úgy éltem, ahogy akartam,
és akkor jöttek, hogy van ez az állás, és csak figyelnem kell, de többet nem
mondok, mert ez TITOK, ÉS HA MEGTUDJÁK, HOGY ERRŐL BESZÉLTEM NEKED, EZEK KICSINÁLNAK.
Énekelni próbált, de gégéjéből csak szél fújt, a kilehelt
csönd belefúródott a ritka levegőbe: üveglap egy tóban, nem látni, éppen csak
sejlik, de ott van. Gégeszél, mélázott, és erősen fújt egyet. Még legalább ötven
kilométert kell megtennie, hogy elérje a hegyek lábát, a fenyvesekhez. Éva néni
azt mondta, az alföldön kígyó is van, homoki vipera, nehogy oda menj kirándulni!
A hegyeket akarom látni, anyám, azért megyek. A vonat azon a helyen megy, ahol
a nagyapád... Már mondtad, de utánanéztem, mert emlékszem: egyvégtében hősiesek
voltak. Milyen érzés egy ilyen vitéz ember lányának lenni?
Nem hívtad fel őket? Te nem vagy normális! Azonnal
hívd! Várj, ne innen. Leviszlek kocsival, innen ne telefonálj oda.
A csomagolópapír-arcú elengedte. Nézze, itt van a kulacsom,
magának adom, jó? Miért adja? Nem szólítottam öreganyámnak. Maga beteg lehet.
Talán a félelemtől. Nem félek. Há? Na ne! Mind ezt mondja, de hát én is félnék,
meg a kollégám is, pedig ő már járt háborúban. Háborúban, hol? Hát ezt itt úgy
mondják. Veszélyes szolgálatban, úgy, hogy az ellenség is lőhetett volna, ha
történetesen nincs béke. Hál’ Isten, az van. Nem kincstári, nem lehet bajom
belőle. Igaz, bólogatott a szuszogó, de azért mégse mutogassa, és főleg azt
ne mondja meg, honnan van. Mindig csak kuss. Apropó, KÍVÁN VALLOMÁST TENNI?
Milyen vallomást? TÖREDELMES, FELTÁRÓ JELLEGŰ BEISMERŐT. Na, gondolja meg! Hagyjanak
békén! JÓL VAN, ÉN CSAK JÓT AKARTAM MAGÁNAK.
Aggódni fogok érted, amíg nem írsz legalább egy lapot,
mondta az anyja, aki buzgó katolikus volt, és keresztet rajzolt hüvelykujjával
a fia homlokára. Isten segítsen.
Elkéstünk, sápadt el Margaréta.
Körülvették. Csak bámult: egyetlen arcot sem tudott
megjegyezni, se jellegzetes vonás, se karakteres jegy, még a szemük színe is
egyforma. Sötét és szúrós. Talán hárman voltak, talán öten. Érdeklődve figyelte
ezeket a hangsúlyozottan jellegtelen ábrázatokat. Szóval ilyenek. Ezektől fél
Margaréta. GYÖNYÖRŰ ASSZONY, mondta az egyik. NEM VÁLASZOL? Nem kérdezett. ÖNNEK
IS TETSZIK? Ki? A jellegtelen fakón elmosolyodott. MARGARÉTA ASSZONY, TERMÉSZETESEN.
Fekete, fehér, igen, nem, adtam neked száz forintot, mit vettél a pénzemen?
Gretchent? Ja. Kurvára ráfáztam vele. NEM VÁLASZOL? De igen. NOS? Nem hiszem.
TUDJA, HOGY MIT KÉRDEZTEM?
A mély hangú lánynak hatalmas szája volt, és a fülei
is eléggé termetesek, de nem álltak el, így könnyű volt leplezni méretüket a
frizurával. Ha nem lettek volna fülei, egy vidám pillanatban körülröhögte volna
a fejét. Szerencse, hogy jó hallása volt, megőrült volna, ha ennyi küllemhibával
és azzal a szép hanggal hamisan énekel.
Hallja, mondta jóindulatúan a csomagolópapír-arcú,
mi nem vagyunk ellenségek, DE MAGA AZ! Mi azonban rendesek vagyunk, és ha ad
valamennyi pénzt, hogy kifizethessük maga helyett a büntetést, meghúzzuk a vészféket
is akár, és akkor talán nem hal meg. Van pénze? Valamennyi van. Valamennyi?
Most jött az országba, még nem költhetett semmit. Ad a vészfékezésre? Ha nem
adok, elveszik. Adok, de össze vagyok kötözve. MEGKÖTÖZVE, ÚGY VAN, EZ SZABÁLYOS,
HA A SZOLGÁLATOSNÁL NINCS BILINCS. Tudom. Már mondta. Vegyék le rólam a kötelet,
adok pénzt. Nem kell, mi elvesszük. Takarékos nemzet vagyunk, nem akarunk kétszer
megkötözni egy embert. Átkutatta a zsebeit. Csak ennyi?
Az alacsonyabb fegyveres, aki még mindig nem izzadt,
eltette a pénzt. Készen van?, kérdezte. VIGYÁZZON, MERT NEM MONDOM KÉTSZER:
MOST LETESSZÜK A VONATRÓL, AZTÁN NE TALÁLKOZZUNK. Akkor adja ide az útlevelemet.
A PASAPORT MARAD. Akkor pedig... HAGYJA EZT ABBA! IGEN? A magasabb, akinek úgy
csillogott már a képe, hogy zsírpapírnak tűnt, megrántotta a vészféket. A szuszogó
leguggolt, megragadta a bokáit, és abban a pillanatban, amikor a vonat megállt,
kirántotta a lábát. A hoszszabbik a csuklóinál fogta, keze-lába összekötve,
meghimbálták, és kidobták. A masiniszta kidugta a fejét, hogy lássa, mi történt.
Akkor a hosszabbik személy intett, hogy mehetnek tovább.
TUDJA, NINCS EMBER, AKI NE KÖVETETT VOLNA EL VALAMIT.
ÖNRŐL MINDENT TUDUNK, EZT NE FELEJTSE. ÉN AZT TENNÉM AZ ÖN HELYÉBEN, HOGY LEÍRNÉK
MAGAMRÓL MINDENT, AZT IS, KIKET ISMEREK BARÁTILAG, ÉS IDE ADNÁM NEKEM. Utálok
írni, inkább itt helyben elmondok mindenkit, aki eszembe jut, jó? EZ NEM MENTI
AZ ÍRÁS ALÓL, DE MONDJON NÉHÁNYAT. Itt van például Kende Ferenc. Csupa e a neve,
szörnyen fantáziátlan. Ez mindjárt három. NÉVROKON? Nem. Ez három. Most még
hármat mondok, ma több úgysem jut eszembe, hacsak Margarétára nem gondolok,
mert ott van ő, a férje meg a gyerek. Három a magyar igazság. MIT MOND? VÁRJON,
FELJEGYZEM MAGAMNAK. MI AZ, HOGY KENDE FERENC HÁROM? Van rendes, van idősebb
és van ifjabb. Ez mind Kende Ferenc. NE HADARJON! Mit mondott, nem névrokonai?
Nem azok. HONNAN ISMERI ŐKET? Az apám, a nagyapám és a bátyám. A szürke arc
mozgalmasabbá lett: a gallér felől vörös szín vidámította egyhangúságát.
Ezekkel holnap beszélned kell, jegyezte meg Margaréta.
Á, elfelejtem addigra. Meghülyültél? Ne cirkuszolj velük, mert AKKOR NINCS KEGYELEM!
Gratia. Grácia szegény fejemnek; görögül kharisz. Isten
személyes jóindulata, és kegyelem e jóindulat hatása is: nem pusztán isteni
jelenlét, hanem meghívás az örök életre; büntetlenség és bűnre való képtelenség.
Az ilyen embert hívják hülyének. A kegyelemtanok abba buktak bele, hogy a kegyelem
mellett az ember szabadságát is fenn akarták tartani, és a kettő egész egyszerűen
nem pászolt. Drága spekulánsok, mintha a szabadság nem éppen a valóságos kegyelmi
állapot volna, csak hát a teológusok rablelkű emberek, és mindig is azok voltak,
mivel a dolgok egészét csak együttesként tudták elképzelni, nem pedig egyazon
létként. Ha szabadok lettek volna valaha, tudnák, hogy a két dolog egymásban
létezik. Az embert felejtették el, a sokdimenziós lényt és annak szabadságát.
Utána a töltés aljához gurult emberre vetettek egy
pillantást. Kezüket a bordó barettsapkához rántották: tisztelegtek az ellenség
előtt. Ez magasrendű erkölcsiségre vall.
AZT MONDTA, NEM ROKONAI. Azt kérdezte, nem névrokonaim-e,
a rendes rokon nem név. NEM VITATKOZNI AKARTAM. ÍGY PERSZE ÖNNEK IGAZA VAN.
ÁM MÉG HÁRMAT EMLÍTETT, ÉS KÍVÁNCSIVÁ TETT. Margarétáékat? Nem tudom, hány gyerekük
van. Egy biztosan. HA MEG NEM BÁNTOM, ÉN KÉRDEZEK. TERMÉSZETESEN NEM MARGARÉTA
ASSZONY CSALÁDJÁRA GONDOLTAM. Kik is? Ja, Kende Ferencné, ez is három. A jellegtelen
arcú összerezzent.
Jó szolgálatot tett a kulacs, nem is gondolta volna,
hogy ennyi víz fér bele. Nem egészen világos a hatalom embereinek logikája.
Anyu, baj lesz, ha nem találom meg Éva néni öccsét?
Ugyanis az a helyzet, hogy Ne szamárkodj, miért lenne baj? Hát csak gondoltam,
hiszen annyira szereti. Annyira szereti? A macska tudja. Ne keresd inkább, csak
magaddal törődj, ha már odamész. Kesztyűt hozzak? Mondtam már, hogy Jó, tudom,
de azt akarom, hogy szeress, és Éva néni is szereti az öccsét, aki mindig kesztyűt
hozott eladásra. Ejnye, fiam! Miért baj az, ha egy gyerek igényli az anyja szeretetét?
HALLOTTUK, HOGY ÖN SZERET VICCELNI. MÁR TUDUNK RÓLA.
Ez csak Margarétától eredhet, ő hiszi, hogy állandóan viccelek. Ő mondta, ez
biztos. JOBB, HA NEM PROVOKÁL, SZÉLES HÁLÓZATTAL RENDELKEZÜNK, MINDENRŐL TUDUNK
ELEGET. Ne mondjam akkor a Kende Ferencnét? NE MONDJA, KÖSZÖNÖM. Pedig felette
szellemtelen e rengeteg e eme nyelvben, kellemetlen kelepel fejemben, beleremeg,
persze. ÖN SZELLEMES, KÉREM, MAJD ÍRJA LE EZT IS.
Mit mondtak? Kik? A-a barátaink. A te barátaid. Nem
mondtak semmit, kézcsókjukat küldik, de ezt nem szabad átadnom, államtitok.
Mit kérdeztek? Azt, hogy az apám a rokonom-e. Nem tudnak ezek semmit.
A kulacs alján csak néhány csepp víz volt már, tudta,
mire legközelebb inni akar, telepárolog vele a kulacs, a víz megissza magát.
Egyre hevesebb lökésekkel támadta a gégeszél a hullámzó délibábot. A távolban
a kóborló valami erősen közeledett, de nem bírta felismerni, a forró levegőben
szétloccsantak a világ dolgai.
A világ nem egyszerűen eleve adott valóság, hanem olyan,
amit az ember maga is tervez és csinál. Olyan valóság tehát, ami az embert saját
empirikusan tapasztalható jelentőségében érdekli. A világ tehát világi. És az
benne a legvilágibb, hogy emberi megváltoztatása nem evolúciós, mivel részint
bűn, részint pedig a javításra való törekvés, azaz gonosz és jó kívánságok eredője.
A termodinamika és az optika a visszájára fordul, ha ekkora a hőség, gondolta.
TUDJUK, HOGY KÜLFÖLDRE KÉSZÜL. Nyilván. Kértem új útlevelet,
ebből az következik. MEGMONDANÁ, HOGY HOVA? Persze. A világ összes országába.
NEM AKARJUK MEGAKADÁLYOZNI. Miért nem? AZT HISZI, UGYE, HOGY NEM IS TUDNÁNK.
Ezeknek annyira jellegtelen a fizimiskájuk, hogy képtelen az arcuk. Pofátlanok.
A határon mindenesetre figyelt, nem követi-e valaki,
akit nem lehet azonosítani. Az, hogy nem vett észre senkit, megzavarta. Nem
hitte volna, hogy ennyire ügyesek.
Elindult a fenyvesek irányába, bár nem bízott benne,
hogy valaha oda érkezik. Már alig verejtékezett, annyira kiszáradt. Kinyitotta
a kulacsot: úgy volt, ahogyan előre látta. Bedugaszolta, és dühösen a délibáb
felé hajította. Szinte el sem engedte, amikor már megbánta. Ha véletlenül találna
vizet, hova teszi a tartalékot? A kulacs után ment.
Mint laméfüggöny, fényesen lebegett előtte a táj. Két
teljesen egyforma öltözetű, tipikusan jellegtelen arcú férfi bukkant elő a gégeszél
fútta fényességből. MI OTT VAGYUNK MINDEN KILOMÉTERKŐNÉL, mondták egyszerre,
és nyomban el is tűntek.
Az emberrel vele születik létének struktúrája mint
szabad akaratát kordába fogó szükségszerűség. Pusztulása kettős, mert egyszerre
érinti mint természetet és mint személyt. A vég befejezett léte annak, ami önmagát
létrehozni kényszerülő valóságként már a kezdettel együtt adva van azért, hogy
legyen. A vég a létezés egészéről rendelkező határ: a mérhető lét befejezése,
azaz visszatérés a nemlétbe, a teljes létezés lét utáni állapotába. A vég ekképpen
igazolja a lét előtti szükségszerű állapotot, a végtelen létezés első stádiumát
is. A vég tehát a teljesség bizonyosságának kezdete.
Egy kantéroló asszony jött vele szemben, versbe szedett
kofaszöveggel kínálta szerelmi bájitalát. Menjen innen, förmedt rá, eszébe sem
jutott, hogy öreganyjának szólítsa. A banya sértetten elpárolgott, nyoma sem
maradt. A laméfüggöny hirtelen kettévált, a mögötte feltáruló erdőből kis csapat
jött felé. Élükön egy alacsony, kopasz férfi sietett elé. Jó napot, mondta hajlongva,
Éva néni öccse vagyok, megtisztelne, ha elfogadná tőlem ezt a pár kesztyűt.
Már értesítettek, hogy erre utazik. Most megtalált a tisztelt úr, akár be is
csajozhat, suttogta bizalmasan hunyorogva, és kezét a szája elé kapva, erőltetetten,
zárt szájjal vihogott. Nem látta a kulacsomat? Kérdezte tőle ridegen. Dehogynem,
ha az öné. Egy idős hölgy kezében volt, szerelmi bájitalt kínált, ezek itt jól
beszívtak belőle.
A kis csoportból kivált egy jó tartású öreg, akinek
oldalán kard függött. Éva néni öccséhez lépett, és szó nélkül kettéhasította.
Mint vásott ruha, hullott le az ember, a helyén fiatal almafa támadt, ezüst
levelei csilingeltek, egyetlen termését, az aranyalmát egy szál drót tartotta,
szigetelés nélkül. Csongor?, fordult az öreghez. Nyavalyát, válaszolta az, én
a Kende nagypapa vagyok, engem már nem ismerhettél.
Rázendített a csinnadratta.
Itt a nászom is, katonapajtások voltunk ezen a vidéken.
Hé, gyertek!, rikoltotta, és tarisznyájából butykost húzott elő.
Azok pedig megindultak.
Jött a vitéz nagypapa a kardvágta szájú, mély hangú
lánnyal, aki kezében fekete-fehér-tarka porcicát tartott, mögöttük mindenféle
náció hadfiai tolongtak véres fejjel, nyomukban kétezer kard vágtatott, harci
emlékek keltek életre, és katonabanda szólt, katonadalokat játszottak, de később
felbomlott a fegyelem, néger zene vette kezdetét, csuda világ jött, máj bébi,
elmúlt a történelem.
Szitányi György
Öntöttvasból nem érdemes bársonyfüggönyt faragni,
mert rámegy az élet, vonta le a következtetést a nagy Tanbaba, és kilehelte
lelkét.
Nincsenek öreg bölcsek, vágta a törzsi gyűlés véneinek
szemébe az ifjú Tanbababébi, aki örökölt hatalmát arra kívánta fordítani, hogy
a maga bölcselmét szeretett falujára kényszerítse. Az öregek morogtak, némelyik
gúnyosan fel is nevetett. Másnap a nevetőkből lett a vacsora. Akkor már csak
azok nevettek, akiknek Tanbababébi viccet mesélt.
Uram, szólította meg egy titkosszolgálatos törzsfi,
megérkezett a bárka. Aktuális a kegyelem, jegyezte meg Tanbababébi, és elmerengett,
hogy a bárkán nem derül ki, ha mégis igazuk volt a véneknek.
A vének azt tanították, hogy az idő mint fizikai folyamatok
külső mértéke másodlagos a megismerésben, és ezért ezt a mértéket is csak a
szellem tudja kezelni, mivel nem más, mint a véges szabadság változásának módja.
Tanbababébit legjobban az zavarta, hogy megkoronázása közben tanítója ezt súgta
fülébe: vigyázz, uram, a létezés olyan kezdet felől jön, amelyen a te szabadságodnak
nincs hatalma. Hülye vagy, válaszolta, neked már meszesek az agyereid. Meglehet,
uram, bólogatott a tanító, aki még nem tudta, hogy haldoklik, neked ezzel szemben
nem meszesek ereid, és hatalmad van. Emlékszel-e, mi a hatalom? Hát erre a legjobban,
vigyorgott Tanbababébi: a hatalom saját akaratomnak érvényesítése szabadságszférámnak
kiterjesztése által, akár mások ellenkezése dacára is. Na? Ezt tényleg tudod,
uram, bókolt a tanító. Ezt?, röhögött Tanbababébi, én még azt is tudom, meddig
élsz. Elővette pisztolyát, és lelőtte a pedagógust.
*
Visszament a helytartóságra, maga elé hívatta a foglyot,
és megkérdezte: Te vagy-e a zsidók királya? Az visszakérdezte: Magadtól mondod
ezt vagy mások mondják neked rólam? Hát zsidó vagyok én?, tört ki erre a hivatalnok.
A saját néped és a főpapok adtak a kezemre. Mit tettél? Az erre kapott válasz
gondolkodóba ejtette: Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból
való volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére.
Tehát király vagy, állapította meg a hivatalnok. Ezt te mondod, volt a válasz,
de én arra születtem immár másodszor is, hogy tanúságot tegyek az igazságról.
Nekem pedig több mint kétezer év múltán megint igazságot kell szolgáltatnom,
mondta amaz; ezzel kiment a zsidókhoz és kijelentette: Nem találom bűnösnek
semmiben.
A bűn döntés Isten akarata ellen, ezért a bűn tökéletes
belátással párosuló tudás és szabadság: az ember tudatosan és szabadon megszegi
a törvényt.
A tudatosan megélt szabadság bűn. Ezért a bűn nem azonos
a hatalommal, miáltal nem is igazi szabadság, ha nem áll mögötte se szociálpszichikai
bázis, sem pedig természeti erőforrás, tőke, ipar és katonaság. A szabadság
így megkülönbözteti az elnyomót az elnyomottól. Az szabad, akinek nincs hatalma,
illetve csak addig szabad, amíg a hatalommal bíró, szabadságától megfosztott
réteg elítélés útján még szabadabbá nem teszi.
Ezt egybehangzóan állította a vének tanácsa. Mindannyian
úgy gondolták, a bölcsesség az ember erkölcsileg helyes megismerésének alapbeállítottsága.
A helytartó szerint ez gyenge hohmec, és a kezére adott
személy semmiképp sem lehet apriori bűnös, mivel nem szabad.
Ezért a hivatalnok így szólt a zsidókhoz: Íme, az ember!
Ez megdöbbentette a tömeget, hiszen a hülye is tudta,
hogy aki nem erről a világról való, az másik világról való, tehát nem ember.
Elítéltet és vérengzést akart: pónem et circenzész!,
skandálta a választottak népe.