Akkor
még hallotta a kiszáradt hajszálerek pattogását, látta, amint színét veszített
átlátszó folyadék áramlik a vénák felé, bőrén kicserepesedett a kietlenség,
sorvadó lábát nem mozdították a beszüremlő zajok, nem vágyott az ablakhoz
menni, bőre alatt mérges ízeltlábúak szövögették hálóikat, szöveteiben csomókba
verődött az érzékelés hiánya. Kínlódva idézte fel, hogyan jutott az emeleti
folyosóra, a kilincs nélküli ajtót ollóval lehet kinyitni, figyelmeztették
előre, az utasításnak megfelelően elővette a portán kapott kicsorbított szerszámot,
beillesztette a szárakat, tett velük egy fél fordulatot. Benyitott egyáltalán,
vagy csak bogarak szaladtak a végtelenbe nyúló folyosón, arról szobák nyíltak
a fejében jobbra, balra, honnan ilyen ismerős az ajtó nyikorgása, a sarkokba
rakódott kitakaríthatatlan barnás lepedékbe ragadt szőrszálak? Akkor már nem
érdekelték a válaszok, kabátzsebébe süllyesztette az ollót, leroskadt és megadta
magát, néhány pillanat múlva a szállodaszoba rideg tartozékává változott,
az ajtó résein átfújt a szél, ült a megvetett ágyon öltönyben, nyakkendőben,
ölében egy tele üveg hideg töltött káposztával, elégedett lehetne, hiszen
hosszas utánajárással sikerült szereznie egy alumínium kávéskanalat a végén
szabályos kis lukkal. Durva spárgával szokták kikötni, el ne vigyék, de most
kivételesen kibogozta a madzagot a teljhatalmú gyezsurnaja, holnapig, uram.
Természetesen, biccentett, majd átlátva a helyzet komolyságát, valamivel magabiztosabban
még egyszer bólintott, s biccentéseivel azonos szögben alig észlelhetően meghajolt,
hátha azt értékeli jobban a slampos asszonyság, aki egyébként a földszinti
folyosó végén egy közönséges konyhaasztalnál székelve uralkodott, bár a neki
kijáró palást helyett hatalmas indigókék kardigánt viselt. A tekintélyes ruhadarab
alázatosan követte az alatta szuszogó még extrább méreteit, a húsos lapocka
tájékán és mellben majd szétrepedt, a folytonos feszüléstől a gomblyukak megnyúltak,
nem tartották biztosan a gombokat, így a szobaasszony állandó foglalatosságként,
mintha ezért fizetnék, szorgalmasan gombolkozott. A színe elé járuló alig
merte tovább zavarni fontos teendőjében, ennek ellenére félénken elsuttogta
nevét, Hollán Vidor, inkább lehelte, de mindenképpen szerette volna hálája
fejében felfedni kilétét, újra és újra elmotyogta nevét annak biztosításaként,
hogy megértette a harci stratégiát, miszerint reggel ugyanezzel a kiskanállal
kavarja majd el a cukrot kávéjában az egész szálloda, ám addig egyetlen kivételezettként
zsebre vághatja a szerzeményt, napkeltéig egyedül ő birtokolja.
Ebben a tudatban egyre ügyesebben kaparászta
az alkalmatlan eszközzel az üveg tartalmát, két falásra kapott be egy-egy
tölteléket, annyira éhes volt, hogy nem zavarta a levelekre hűlt sárga zsír,
hiába tiltotta el tőle az orvos, egy ideig még az agyonhajlított lukas kanál
sem bosszantotta, egész nap nem evett semmit. Pedig úgy gondolta, kibírja
holnapig valahogyan, ő, a kívülről érkezett nem kíván magához venni semmit
ebből a világból, átvészeli valahogy zárt univerzumként, érintetlenül, most
azonban megbonthatatlannak tűnő eltökéltségét a gyomorsav szétmarta. Kavarogtak
benne a szoboravatás képei, az egyiken váratlanul megjelent a töltött káposzta,
amely a visszautasított ebéd helyett literes üvegben, bánkában, ahogy Szidónia
mondta, vándorolt a szigorúan bizalmas iratok alá. A káposztaszag akkor enyhe
zavarokat okozott fejében, aztán megfeledkezett róla, mint egy enyhe migrénről,
pedig a kékes üveg műanyag kupakkal a tetején egész nap ott lapult az aktatáskájában,
ide is követte őt. Ahogy kezdett megtelni a gyomra, már szégyellte gyarlóságát,
nem estek olyan jól a falatok, mint az elején, az egyre hidegebb tölcsér formájú
töltelékeket mintha időközben mélyhűtötték volna, beleit és gondolatait elönti
a jeges undor, meglazítja nyakkendőjét, késő, a hideg beléköltözött, nem ereszti.
Hátára teríti az ágytakarót, ahogy meglebbenti, a textilből molyok riadnak,
átható doh- és káposztaszag árad, továbbra is fázik, utazótáskájából előkotorja
a hajszárítóját, elgémberedett kezével ügyetlenül dugja a villát a konnektorba,
hosszan fújja arcára a sivatagi meleget, jó itt, nyugtatgatja magát. Ha választania
kell, akkor inkább ez a borzalmas gyezsurnaja odalenn a folyosó végén, mint
Szidónia.
Látomásai fokozatosan csúsztak egymásra, időt hagytak a
valóság átélésére, kivártak, majd alattomos hámrétegként rakódtak agykérgére
egy óriás táránka sószemcsés pikkelyei, pisilő gyerekek egy kiszáradt kráter
közepén, a repedésekben meszesedések, visszafordíthatatlan porlások a szökőkút
peremén, megcsillannak a vízhiány csiganyomai a túlélés semmibe lógó oszlopcsonkjai
között, kelni, a folyóhoz menni, feküdni, kelni, a folyóhoz menni, egyszerű,
fenséges araszolások víztől vízig. Még fel sem fogta, hogyan került erre a
partra, rémlett, hogy elsuhantak egy hosszú kocsisor mellett, néha felvillant
emlékezetében az autókban ülők arcán a fásult tehetetlenség, beletörődötteknek
látszottak, mint az állatkert vadjai a rács mögött. Elővigyázatosan elhessegette
látomásait, tudta, hogy nem szabad az ácsorgók bőrébe képzelni magát, ezt
az egyet nem szabad, ezzel bocsátották útjára, ideiglenesen zárolja lelkét,
óvakodjék a fölösleges átérzésektől, mert akkor soha nem szabadul a fárasztó
lelkiismeret-furdalástól, az elszívja erejét a valódi munkától, jegyezze meg,
csak megfigyelhet, s az észrevételeit meghatározott időközönként továbbítja
azoknak, akik majd hosszadalmas elemzés alá vetik jelentéseit. Képtelen töprengeni
azon, mi lehet ennek a folyamatnak a végén, ha rágondolt, nyomban éles fájdalmak
kínozták, így inkább gyomorbajosan meredt maga elé, szeme egybesült az arcával,
egy tükörtojás ilyen, miután felvette formáját a forró olajban és végérvényesen
kimerevedett, semmi más nem készíthető belőle, úgy marad - áll megváltoztathatatlanul,
ahogyan a rendezvényeken az ő pozíciójában illik, hörgői megtelnek jelenléttel,
a kiszorított levegő miatt víz alatti nyomás nehezedik rá, buborékok pattognak
körülötte, mindenki tanúja, csak kilélegez.
Amikor senki sem látja, végre sikerül észrevétlenül mély
lélegzetet vennie, az anyja azt szokta ajánlani, ha elborítja a rosszullét,
akkor lassan szívja be az életet, gondolatban követve a levegő útját, s ugyanilyen
tempóban engedje ki az odabenn rekedt mérgeket, ez segít. De hiába vesz erőt
a fel-feltörő szenvedélyen, a heveny rosszullét legfeljebb hasogató szenvedéssé
alakul, különben errefelé igazán magas fokon szenvedhet bárki. Valami régi
slágert gajdolnak fehér blúzos gézengúz gyerekek az éppen ünnepelt művésznek,
a körben állók szeme párásodik, itt a két kezem, ez van nekem, a kis előadók
még lelkesebben viszik félre a hangokat, a kiskosztümös énektanárnő derékban
behajlik, versenyt zümmög tanítványaival, elégedetten dobja hátra a haját.
Az jár jól, aki utasításra vághat rezzenéstelen arcot, ilyenkor még a begyűjtött
dioptriákat is díjazhatja, feltolja orrán a szemüvegét, pókerarca nem árul
el semmit, megússza valahogy, mint a veszedelmes fizikaórákat, időnként szólítják,
mint az iskolában egykor, Hollán Vidor, konzul úr, emeli a kezét engedelmesen,
jelen. És megkoszorúzza a helyi tűzoltóparancsnokot, a szép nagydarab embert,
akinek a haja a feje tetejéről rég az orra alá csúszott pörge bajusznak, aki
vasárnaponként verset ír, és dörgedelmes hangján oltás helyett tüzet szeretne
gyújtani az emberek szívében. Szépen mondta, de szépen mondta, mit mondott,
mit mondott, nyújtogatják nyakukat a vének, minek jön ide, aki siket, s így
a vének hazamennek szégyenkezve, még aggódni is elfelejtenek, dehogy szólnak
a tűzoltóparancsnoknak, pedig maholnap kidől az a hatalmas kőkerítés.
A kerítést valóban nem sok választja el a kidőléstől, a
szerzett tapasztalatok alapján Hollán sem tulajdonított túl nagy jelentőséget
a mindennapos látványnak, errefelé ez nem szokás. Nincsenek nagy ügyek, ha
valami porlani kezd, hát az a dolga, legfeljebb segíteni lehet abban, hogy
mihamarabb részeire hulljon, a részeknek pedig nyilvánvalóan akad helye máshol,
ahová beépülhetnek és kész. Mióta kinevezték, sokat fejlődött, eleinte félve
slisszolt el az omladozó beton tövében, később a többiektől megtanult rezzenéstelen
arccal elmenni mellette, beül az autójába, a kerítés és a házak közötti hely
elég szűk, nem lehet megfordulni, Buracsok, a sofőrje kifarol, lassít, mert
a rövidke zsákutca egy teknőben végződik, óvatosan kiemeli a kocsi farát,
gyanús, sok minden gyanús körülöttük. Kezdetben azt hitte, Buracsok nem gondolkozik,
nincs rá sem igénye, sem ideje, mással van elfoglalva, akárcsak a többi bennszülött,
amikor pedig szabadul, már nem képes az elmélyülésre, agya tükör sima, a barázdákat
kivasalja a hideg, újrarakja a hőség. De lassacskán rá kellett jönnie, semmi
sem valódi abból, amit érzékel, még a Buracsok szaga sem. Buracsoknak határozott
étteremszaga volt, ami egyébként természetes, hisz mielőtt hozzá került sofőrnek,
esténként a Herdánál muzsikált. Egyetlen ruhája lévén cipelte magával a vendéglő
savanykás, füstös, izzadt kialvatlanságát, s míg a Herdába tartókat déltájt
az ajtóba kitett szék fogadta, annak egyezményes jeleként, hogy ebédidő miatt
zárva tartanak, a konyhán még meg sem sült a snyicely, égett szaga már ott
kísértett Buracsok nyomában, amerre megfordult. Egészen addig, amíg kiutaltak
számára két szekrényt, két vállfát és egy vadonatúj szolgálati öltönyt, cipővel,
zoknival együtt. Reggelente átöltözött, egyik szekrénybe beakasztotta saját
ruháját azzal a világgal együtt, ahonnan belépett ide, a másikból hozzáöltözik
munkaadójához, és dagadó erejével bedurrantja a kocsi ajtaját. A finom zárószerkezet
nyekken egyet Hollán Vidorban, homlokát fájdalmasan felgyűri, orra csupa ránc,
hunyorog, vaksin hunyorog, ennek meg mi baja, vonja meg a vállát Buracsok,
s ettől kezdve még készségesebbé válik, a lábával vezeti az autót, a kezével
beszél, bele-beleles a visszapillantó tükörbe. Minél kietlenebb, szürkébb,
ködösebb a reggel, annál ragyogóbb napsütést képes ez a szélhámos elképzelni
és belebeszélni utasába, vagy keserves átérzéssel éppen a sugarak hiányát
felpanaszolni. Erre teremtették, erre találták ki, szinte bizonyos.
Ahogyan Hollán Vidort egyáltalán nem arra, amire megpróbálták
felkészíteni, mielőtt ide érkezett, felkészítés közben megszabadították azoktól
a jegyektől, amelyekből felismerhető, amivel azonosulhat leendő környezetével,
vagy amiben ő közösködhet velük, arra kötelezték, törölje ki fejéből az elraktározott
élményeket. Miközben kidobálta lim-lomjait, néha vissza-visszalopott egy-egy
darabot, többnyire azokból az eseményekből, amelyek a valóságban nem történtek
meg vele, csak képzeletében éltek egyre elevenebben. A mániáihoz ragaszkodott
leginkább, szívesen pörgette végig legkedvesebb rögeszméjének kockáit, az
egyiken éppen disszidált, hogy író lehessen, mondjuk Bécsben, mert annál keletebbre
egyáltalán nem tetszett neki ez a szerep. Sőt legszívesebben öreg íróként
keltette életre magát, aki nem állhatja a fekete kalapos özvegyeket, mert
szívtelenek és tudatlanok, s még a gyászév letelte előtt hatalmas bőröndbe
rakják elhunyt férjük értékes bélyeggyűjteményét, amit mindig is féltékenyen
gyűlöltek és gondolkozás nélkül elsétálnak az egésszel egy éppen meghirdetett
árverésre. A tekintélyes öreg író akkor áll bosszút először a megboldogult
nevében, amikor váratlanul megjelenik a licitáláson, és fillérekért felvásárolja
attól a némbertől az általa kacatnak hitt kincseket. Aztán miközben az özvegy
könnyedén leint egy taxit a Mariahilferen, mert azt hiszi, rendet rakott végre
valahára, az író megtér otthonába kincseivel, átnyitja az ajtókat az egész
lakáson véges végig és szétrakja valamennyi bélyegét, jut belőlük a zongora
tetejére, beborítják a pamlagokat, a parkettet, az asztalokat, székeket, kosarakat,
komódokat, időnként szétviszi őket a konyha nyitott ablakából a tátongó bőröndbe
tartó huzat. Ilyenkor az író macskái megijednek, és mintha gyilkolnák őket,
olyan vérfagyasztó nyivákolást csapnak, cikáznak keresztbe-kasba. Ha elcsendesednek
a hirtelen szelek, a bélyegtulajdonos újra elmélyedhet, a megjámborodott macskák
pedig újra kíváncsian követik mozdulatait. És eljő végre az író második bosszújának
az ideje, amikor mások okulására a fekete özvegyről valamivel keletebbre megírja
ezt az egészet egy regényben.
Nem gondolták, hogy ilyen rettenetes ember, ilyesmik járnak
az eszében, miközben szól a himnusz. Úgy állt, ahogyan szokott, kezét összekulcsolta
maga előtt, ezzel a védelmet nyújtó jelzéssel, szája finom őrlését annak látták,
aminek akarták, csak a véneket esett nehezére becsapni. Amikor felemelte fejét,
összerezzent, a fekete Szidónia lejtett a mikrofon felé, a lejtett nem fedi
pontosan a bemutatott cselekvést, de Hollán nem tudta eldönteni, a helybéli
ügyeletes Lorelei mozgására milyen jelző illene leginkább, különben is a felvonuló
nőszemély combjánál elakadt, a tekintélyes testrész betöltötte a szemét, megelégedett
ennyivel, a mustrálásban egyelőre nem kívánkozott feljebb, így hallani se
nagyon hallhatta, amikor a szónok megrezegtette hangszálait. Szidónia furcsán
ejtette a szavakat, enyhe akcentussal, ha fontosnak vélte mondandóját, erősebbel.
Úgy beszélt, ahogyan az ilyen rendezvényeken elvárták, nem lehetett rá odafigyelni,
így az sem derülhetett ki, milyen badarságokat hord össze, az egybegyűltek
fülébe ólom helyett időben vértanúkat, mártírokat, hősöket öntött, s azok
odabenn nagy gyorsasággal megkötöttek, bekeményedtek. Nem tehetek mást, dünnyögte
Hollán, és mert valóban nem maradt egyéb választása, elbűvölten merült el
a hosszú combok kiterjedéseiben, így szemtanúja lehetett, amint a fekete özvegy
harisnyáján megpattant egy szem, s még ugyanabban a pillanatban fel is szaladt,
az ilyen nőket kockázatos hazavinni, mert ha meg vannak hatódva, leáll a biológiájuk,
teljesen a hősök hatása alá kerülnek, élő embernek nincs velük mit kezdeni.
Az özvegyben azonban, mint utóbb kiderült, másként keringtek a vágyak, mintha
kulccsal húzták volna fel, akár a doboló plüss nyuszikat, utánjárásosan működött.
Ó, korán megözvegyültem, azóta járok feketében, pedig balerina szerettem volna
lenni, a lábam combban vastag, bokában esetlen, kicsit püffedt, tudtam, hogy
sohasem leszek balerina, az apám mégis elhitte, hátranézett, büszkén mosolygott
rám, suhantunk, fehér ruhában ültem a biciklije hátsó csomagtartóján egy lomha
barna táska helyén, könnyedén lógattam a lábam, csacsogta, hangja a metszeteknél
sírósan megbicsaklott. Hollán könnyedén meghúzhatta a láthatatlan cezúrákat
a versben, most hallotta meg először azt, amit a fekete Szidónia döngicsélt,
szeme bepárásodott, összezavarták, erre nem készítették fel, nem érzékenyülhetett
el kellőképpen, mert Buracsok éppen befordult a zsákutcába és megállt a konzuli
rezidencia előtt. Kikászálódtak, jóval az ünnep utánra járt az idő, de még
mindig büntetlenül ráfoghat bármit az elmúlt órákra, a lemondott ebédmeghívást,
az aktatáskában párolgó töltött káposztát.
Megmutatnám a bélyeggyűjteményemet, köhögött zavartan Hollán
Vidor, mert eszébe jutott, hogy ilyet az ő pozíciójában nem mondhat, meg aztán
a valóságban nincs is bélyeggyűjteménye, amit hirtelenjében előkaphatna. Valamit
mégiscsak ujjai közé kellett vennie, jobb híján az ablakhoz lépett, hogy behúzza
a függönyöket, s mintha villám csapott volna ujjaiba, ujjai között a drapériákba,
elöntötte a felismerés öröme, nem tapint semmit, mert nincs mit megfognia,
a függönyök eltűntek, keze üresen lengett, élvezte a mozdulatot. Az első jóvátehetetlen
hiba, amit nem hozhat helyre, az első esemény, amelyről nem írhat jelentést,
nem csatolhatja a küldeményhez a nem létező függöny darabkáját, esetleg annak
emlékfoszlányait mellékelheti. Mióta ide küldték, először érezte szabadnak
magát, szaladt a többi ablakhoz és húzott, lendített, rolókat eresztett, rolettákat
tekert, redőnyöket nyekeregtetett, spalettákat zárt, míg tökéletesen be nem
sötétített, akkor aztán hatásosan fordult meg, a pantomimművész fülig-mosolyával.
Ebben a házban nincsenek függönyök, hová tették a függönyöket, kapta arca
elé a kezét szégyellősen Szidónia, mint akinek letépték lepleit, s ott áll
meztelenül, kiszolgáltatottan, rezgő mellbimbókkal, fekete harisnyában, amelyiken
felszaladt egy szem. A fekete özvegy lassan résnyire nyitotta a száját, ajka
megrándult, mint egy tűheggyel megbökött orsós féreg, majd a vérpirosra festett
szelvényeket a füle irányába húzta, kétszer csak próbaképpen hangtalanul,
az aranykeretes tükörben nézte mimikáját, aztán tele tüdőből sikítani kezdett.
A visítozásra működésbe lépett az épület riasztóberendezése, azonnal előkerült
Buracsok, s mert érzékeny hallása miatt nehezen viselte a hangzavart, ölébe
kapta a szirénázó nőszemélyt. Ügyesen lehámozta róla harisnyáját, és mint
egy pók, villámgyorsan felszedte a leszaladt szemet, semmi baj, kislány, meg
is lennénk, s már pakolta volna tovább a megreparált Szidóniát a főnöke ölébe,
ha az meg nem futamodik. De Hollán Vidor addigra lélekszakadva rohant ki a
szobából, le az emeletről, a földszinten bemenekült a gardróbba, magához vette
az előírásnak megfelelően készre csomagolt utazótáskáját, kinyitotta a széfet,
kicibálta belőle aktatáskáját, s csomagjaival, amilyen gyorsan csak tehette,
kiverekedte magát az épületből, a kertből az utcára. A ritkuló levegőből érezte,
nem maradhat tovább, el kell mennie innen, hogy legalább egy napig ne legyen
konzul, különben pillanatokon belül beépül ebbe a parasztbarokkba.
Amikor kora reggel leadta a szálloda portáján a kellékeket:
a kulcsot, az ollót és a lukas kanalat, már teljesen beszámítható állapotban
volt. Megértette, hogy erről a világról, amelynek ha rövid időre is, de teljes
értékű részévé vált, nem írhat többé kívülállóként jelentéseket, mégis visszaindult.
Letörten poroszkált, abban reménykedett, eszébe jut valami remek ötlet, hová
is legyen ezután, ha legalább valaki útját állná, elvenné tőle ezt a két dög
nehéz táskát, helyettük elcipelhetné innen az életét, menekülhetne, szökhetne,
disszidálhatna. A zsákutca közepéig ért el, visszanézett, hátha az utolsó
másodpercekben megjelenik mögötte egy a sok rosszarcú ember közül, feltartóztatja,
s elintézi neki mindezt, azonban akárhogy erőlködött, senki sem mutatott hajlandóságot
arra, hogy kövesse és megtámadja. Vészesen közeledett a rezidencia felé, nem
mert felnézni az ablakába, attól tartott, odafönn megjelenik összeölelkezve
Buracsok és Szidónia, hevesen mutogatnak, hallja ostoba vihogásukat, látni
nem lát semmit, lekapta sokdioptriás szemüvegét, megingott a fehér épület,
azt hitte, szédül, pedig csak a kőfal indult meg mögötte, hintázott egy keveset,
aztán részeire esve hatalmas robajjal temette maga alá a szökőkutat, a pisilő
gyerekeket, a csigákat, oszlopokat, a táskákat. A félelmetes zajok elültek,
a törmelék felvette békés formáját, a réseken végigfutott a borostyán, mint
egy visszafelé pergetett katasztrófafilm legelejéről a vészjósló idill, a
menekülő egyszer csak eltűnt, belemosódott a leszálló porba, szájából csicsóka
nőtt ki, alig bomlott ki a szirma, a porzók közelében máris fekete pók ólálkodott,
egy éppen odakeveredő természetjáró azonnal észrevette. Óvatosan közelítette
meg, leült az egyik kődarabra és lélegzetvisszafojtva meredt a csodára.
Utólag megjelent az ÉS 2001. október. 19-i számában.