Émelyítő
szag terjengett a lakásban. Alacsony rendű-rangú pacsuli párállt a hideg zsírszagba,
amelyet bor és házipálinka igyekezett oldani. Élesztőízű, torkot vágó büdösvíz.
Ugyanaz édesen, mézzel.
Az asztalon mállott, ragacsos tésztahulladék.
A belemaszatolt lekvártól piszkosan csalogatta az éledező legyeket. Nem eszel,
keresztpapi, mondta Imre, és gomolygott körülötte a nikotinjától megfosztott,
kék füst. A cigaretta két végén szürkén folydogált. Imre megszívta, jó száraz
volt, sercegett, ismét dőlt a kék füst. Miért nem eszel?, kérdezte. Na, mordult
Kati, a sógornő, most mi kell? Ne mondd már, hogy nem jó.
Nem mondom. Azt mondom, hogy jó, de nem kérek,
jóllaktam.
Pont most?
Ne mondjad, kukorékolt Imre fejhangja, nehogy
már mondjad. Menjél át a túlsó oldalra, ezt ottan mondjad, ott hülyébbek vannak.
Papci, most miért nem eszel?
A rohadt életbe kellett nekem elvennem pont
ezt. Mindig irtóztam ettől az éles szoprántól. Izéke hangja csak úgy hasított...
elismerő hang parasztlagziból. A fej jobb hátsó fertályán hatol be ez a hangnyárs,
és keresztülcsúszva a velőn, a szem és a haj között, nagyjából félúton döf a
homlokcsontba.
Papci, papundekli, édeskedett Éva. Egyél még
valamit, nehogy azt higgyék, nem ízlik.
Éva, menjünk innen.
Csak nem képzeled?
Mit akarsz, keresztpapa? Imre letette a poharat,
sziszegve, jólesően böfögött. Dinnye formájú sima pocakján felpöndörödött az
ingpulóver.
Semmit. Fáradt vagyok.
Mitől? Ne dumálj itten, még nem is ittunk.
Az élesztőből kotyvasztott házipálinkától hányt
egyszer, akkor határozta el, udvariasságból sem iszik többé. Az édeset mindig
utálta. Ez a likőrnek mondott rém élesztőpálinkából és valami kölniszagú ragacsból
készült. A tészta gyomorforgatóan édes volt, amikor villát kért hozzá, mindenki
felderült.
Minálunk nem kell, nyugtatta a sógorasszony, csak
bátran, mint otthon.
Otthon is villával eszi..., ellenkezett zavartan
Éva.
Mert megjátssza magát, rikkantott veresedő szemmel
Imre, hát itten ne játssza meg magát.
Keleszpapa, mennünk sétálni, ragadta meg zakóját
Krisztina.
Jó, csak mosd meg előbb a kezed, és szelíden
lefejtette a zsíros mancsocskákat a szövetről.
Nem mész sehova, ordította dagadó erekkel
Kati.
Mentek ám a francba. Adjál neki sört, ha mást
nem iszik, vagy az se kell?
Nem kérek.
Azt mondod, keresztpapa, hogy húsvétkor sem
iszol?
Igen.
Múltkor jó volt a söröm, most nem?
Papci, igazán ihatnál, hogy ne sértsd meg őket,
anyámnál is ittál.
Az éppen elég volt.
Akkor ne erőltesd, nézzük a meccset. Te jársz
meccsre, keresztpapa?
Nem.
Hogyhogy nem? Láttad ezt?
Láttam. Nem érdekel.
Nem szereted a focit?
Ez nem az.
Nehogy már. Nem is tudsz focizni?
Nem.
Kikért az ifi keret. Ez már valami. Ha nagy leszel,
adsz autogramot?
Adsz autogramot? Adsz protekciót? Beadod, érted?,
és tovább futsz, le a zászlóig, közben csak a Belest figyeld, amikor ordít,
akkor adja a labdát. Két dolog jöhet, fiam, vagy kényszerítőzni kell, és akkor,
amikor visszakapod, bevágod középre, a Kacsa ott várja, vagy nem zavarnak, és
akkor besétálhatsz vele a hatosig, érted? Értem. Na, akkor vagy rászúrod, vagy
átemeled a hatos másik sarkára.
Focizni akárki tud. Ne meséljél, hogy nem
is fociztál soha. Mi?
Nem tudok focizni.
Hát Imre bácsi nagyon tudott, de kiöregedett,
és meg is nősült, ugye anyukám.
Aha.
Gól! Láttad?
Láttam.
Mit szólsz, ahogy ezt átvette, és akkor elküldte
bohócnak, és ahogy bevarrta, állati. Na?
Az.
Na, de most te mondjad el, hogy láttad. Ne
csak, hogy igen, nem, ilyesmi. Érted?
Értem. De az a bekk egy hóhér, hallottam róla.
Félsz tőle? Igen. Hülye vagy, azért, mert lerúgta azt a gyereket a lengyelektől,
nem olyan az. Különben is megmajmolod, amikor akarod, sokkal gyorsabb vagy.
Meggyőzöd, hogy balra indulsz, aztán elmész jobbra, csak arra kell vigyázni,
hogy ez ott hagyja a lábát, mert lassú, érted?
Nem tudok róla beszélni, nem értek hozzá.
Az összeállítást se tudod?
Nem.
Ne mondjad már!
Hagyjátok abba, köpte a levegőbe Kati a darabka
csirkeizmot, amit végre elővarázsolt szürke fogából.
Jól van, anyukám.
Mikor jön a film?, kérdezte Éva.
Te se dumáljál, vakkant rá Kati, megszakítva az
újrakezdett fogvizitet.
Meg lehet botlani benne, olyan tuskó. És buta.
Azonkívül egylábas. Na, eredj. És hátbavágta.
Egész nap jártak a részeg locsolók, és mintha
ott lökdösődnének mind, a bomlott élesztő, az édes kölni, az olcsó cigaretta
és a zsírral készített étel nehéz szaga masszává sűrűsödött. A zsírfényű ablakon
megcsúszott a délutáni nap, és a szeme közé ütött. Becsukta a jobb szemét.
Alszol, papci? Nem. Akkor hozzád bújok.
Jó? Az asszonynak égett zsírszaga és erős szalonspicce volt. Vendégségben
nem illik.... Hagyjad már, vetette közbe Kati, itt nyugodtan. A testvérem
férje vagy.
Az én testvérem, lelkesedett Imre, aki idegességében
lecsupaszított gömbhasát vakargatta. Igaz, keresztpapa? A testvéremnek számítasz,
itt azt csinálsz, amit akarsz. Látod, a rohadt nem adja meg a tizenegyest. Lefújja!
Győztünk.
Győztetek-győztetek-győztetek, zakatolt
valami halkan a levegőben, hogy a fénycsúszda beleremegett.
Most jön a film, szólt nővéréhez Kati.
Milyen film?, kérdezte Imre nyújtózkodva.
Francia, vagy mi.
Szép, szerelmes, magyarázta Éva.
Azt szereti a keresztmama, ujjongott Imre.
Most mi bajod van vele?! csattant Kati.
Mert éppen most futott, de nem kellett kényszerítőzni,
csak futni, és Beles labdája pontos volt, mintha rajzolták volna, és most be
kellett sétálni a hatos sarkáig, és persze, mintha rendelték volna, jött a hóhér,
nem mozdult el a cselre, mintha se csel, se labda nem volna, és lomhán, hogy
közben akár elmondhatta volna az egyszeregyet, vagy elsétálhatott volna, elrugaszkodott,
és páros lábbal beletiport.
Tiszta, éles, lassú eseménysor.
Elsétálhattam volna előle, de lenyűgözött a
barbársága.
A madár is megtehetné, hogy felröppen.
Miért kell maradni, ha az rossz?
Élesen füttyentett a Pista. Itthon vagytok? Gyertek
be. Nem, megyünk az anyóshoz, csak megkérdeztem. Eljöttek a nővéredék? Ja. Itt
vannak most is. Jó, akkor megyünk. Éva! Kellemes ünnepeket!
Éva felpattant, két tenyerével sebtiben lelapogatta
a szoknyáját, lépett volna az ablak felé, de eltörte a mozdulatot, kislányosan
felhúzta a szoknyáját, és visszaült.
Mi a francnak vettem el pont ezt?
Nem értem, keresztpapa, miért vagy ilyen izés.
Ha velem így csinálna a feleségem, jobban örülnék. Nem igaz, anyukám? Éva mindig
be akar tégedet gerjeszteni, azért...
Hagyjad már!, üvöltött férjére Kati. Ne dumálj
bele, az ő dolguk.
Imre töltött, rájuk emelte poharát, és nagyokat
kortyolva kiürítette. Kézfejével megtörülte a száját, sziszegve böffentett,
közben keresztpapára kacsintott. Keresztpapa félszeme csukva volt, mert a lassacskán
narancsszínűbe hajló Nap fénye találkozott volna a fájdalommal.
Mikor lesz nálatok gyerek?
Nézzétek már a filmet, türelmetlenkedett Imre.
Az a kopasz krapek nagy kan.
Az a ronda?, csodálkozott Éva.
Honnan tudod?, kérdezte Kati.
Mindenki beszéli, igaz, keresztpapa?
Mit csinálsz?
Keresztpapa ekkor már talpon volt, zakóját
gombolta, és a jelenlevők döbbenten látták, hogy az ablakhoz megy egyenletes,
nem sietős lépésekkel, fellép a magasföldszinti ablakpárkányra, majd meg sem
fordulva, tőle szokatlan udvariatlansággal, köszönés nélkül távozik.
A Duna felől szellő hozott párás, puha illatot.
Keresztpapa belevetette magát a szabadságba, és alig egy arasznyira a járda
fölött meglátott egy lányt. Éppen arra jött. Az ő lábai sem érték a talajt,
világos cseresznyeszínű selyemruhája szép, lendületes felületekről árulkodott.
A haját közönséges műanyag csat fogta össze, egyébként lazán lengő vége háta
közepéig ért, lágyan hullámzott. A haja sötétszőke volt, a szeme világoskék.
Keresztpapa feléfordult, a lány odasiklott, és megfogta a kezét. Elindultak.
Éva ekkor már az ablaknál állt, mélyen kihajolva
kiáltott utánuk: Papci, hova mész? Te állítólag nem szeretted a szőke nőket,
most miért csinálod ezt?
Keleszpapa, én is menek!, kiabált Krisztina, és
keresztanyja segítségével felkapaszkodott a párkányra. Ott ugyanazzal a mozdulattal,
amivel keresztapja tette, kidőlt az ablakon.
Te állat!, üvöltötte Kati, és könyökével ütve
félrekényszerítette nővérét, aki értetlenül bámult szokatlanul viselkedő férje
után.
Jó nagy segged van, keresztmama, jegyezte meg
Imre, aki már teljesen berúgott.
Ki vagy?, kérdezte a lányt.
Régen Tündér Ilonának hívtak, mostanában nincs
nevem. Én az vagyok, aki hiányzik, és mégis minden csókodban benne van. Ha nem
hiszed, csókolj meg, tapasztalni fogod.
Keresztpapa nem vacakolt.
A lány haját a szél arcába fújta, beborította
mindkettőjük fejét, s egy újabb széllökésnél a haj hirtelen megnőtt, hogy betakarta
egész testüket.
Hatalmas vérnarancsként szállt le a Nap, amikor
a lány így szólt: nem hagylak el se téged, se mást; ezentúl, ha hiányzik valaki,
tudhatod, én vagyok, és én valóban ott leszek mindig; csak akkor leszek másoknál,
ha nem hiányzom neked; sokan vagytok, akiknek hiányzom, olyan sokan, mintha
csak ti volnátok a világ.
Ezzel a haj kiürült, összeomlott keresztpapa kezében.
A lány után kapott, kicsusszant kezéből a haj, s máris hiányzott neki. Amikor
a fizika törvényei szerint ismét a Stollár Béla utca sarkához érkezett, egy
kislányt látott a járdán heverni. Éva, Kati és Imre az ablakban egymást taszigálva
biztatták, hogy keljen fel, katonadolog az egész.
Rémlett neki, mintha ismerné a szurtos kölyköt,
de az ablakból olyan nyomasztó levegő tódult az utcára, hogy köhögnie kellett.
Többé nem foglalkoztatta a kislány. Megkapaszkodott az egyik ablaktáblán
megforduló sugárban, és a magasba röppent.