03.12.4. Pompéry Judit Luther vagy akit akartok

Istenem, kell néha ilyen. A napokban többedmagammal, mintegy heccből megnéztem az őszi-téli szezon egyik kasszasiker filmjét, a „Luther”-t. Élmény, ezt állíthatom. A Potsdamer Platz valamelyik multiplex mozijának legnagyobb termében telt házzal játsszák. Meg még további, vagy 12 helyen a városban. (Ezzel szemben a kicsi és tradicionális program-mozik bezárnak. Mint ezen a héten is a nagy múltú Kino am Steinplatz. Mindegy, az más tészta. Ez a film nem lenne odavaló.)

Szóval, fel van itt kérem vonultatva minden, ami manapság kell a nagyérdeműnek: Táj, katedrális, nemzetközi sztárok, Hollywood-i kiállítás, giccses, émelygősre kreált sztori, valamint a világ. Fekete-fehéren. Egyértelmű helyzetek, egyenes vonalvezetés. Abszolút sikertörténet a megfelelőre gyúrt pozitív hőssel. A cselekménynek van eleje és vége, egyből látni, hogy ki a jó és ki a rossz. „Wie der kleine Móricka es sich vorstellt” – szokta volt nagymamám mondani, amikor valami túl triviálisra sikeredett.

Megeszem a kalapom, ha Luther ilyen volt. Ezt a példaképszerű, mérhetetlen naivitással vegyes jóságot! Megvallom, dührohamot szoktam ilyenkor kapni. Annyira életidegen és egysíkú a figura. Olyan... hm... hogy mondjam: szentkép. Joseph Fiennes a „Shakespeare in love” szerelmes költőfejedelmének szerepében legalább vicces volt. És sokkal csinosabb. (Rájöttem, utóbbit a szakáll teszi.)

A filmben folyton győz az igazság. Bölcs Frigyes szász választófejedelem (Sir Peter Ustinov) pedig merő emberszeretetből támogatja Luthert. Egyszerűen értékeli a személyesen nem ismert teológus szellemi kapacitását. És ez a filmesek szerint annak idején elég volt a pártfogáshoz. Hiszi a piszi! Luther kedvéért eddigi hobbiját, a szentrelikvia-gyűjteményét kisöpörteti a szemétre, viszont a német bibliafordítás tiszteletpéldányának úgy megörül, mint majom a farkának. Augsburgban pedig az odarendelt világi hatalmasok V. Károly előtt lutheri hitük mellett úgy tesznek tanúbizonyságot, mint a huzat. Kizárólag ideológiai meggyőződésük, igazságérzetük alapján. Nanehogymár...! Különben nyilván. Amúgy érthetetlen lenne az önzetlen, naiv, megszállott, éteri és a diplomáciai készség alapvető minimumát is nélkülöző Luther-figura. De hogy jót is mondjak: Alfred Molina Tetzel-alakítása hiteles. Csak a gonosz pénzéheseket ábrázolja a film gyarlóságukban halandónak, vagyis élethűnek.

A számokkal meg csak úgy dobálóznak. A parasztfelkelés után Wittenbergbe visszatérő Luther – aki persze teljesen tudatlan, a nevében elkövetett mészárlás abszolút váratlanul éri – döbbenten hallja, hogy az emberáldozatok száma ötven-, esetleg százezer. Namármost nem akarok rosszmájú lenni, de meggondolták a forgatókönyvírók, hogy milyen volt a népsűrűség akkortájt Szászországban? Nem azért, de Wittenbergnek ma a környékbeli iparral együtt van ötvenezer lakosa. Persze nem ez a lényeg, ez csak úgy eszembe jutott.

Ha a film végén mégis maradt volna valami apró jóérzés az emberben, azt végleg agyonüti a zárójelenet utáni felirat: „Luther megteremtette a vallásszabadságot. Utána élt még 16 évet, nemzett 6 gyereket. Követőinek száma ma 540 millió.” Ásó, kapa, nagyharang. Valamint boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Még hogy megteremtette a vallásszabadságot! Nem úgy volt tán, hogy "Cuius regio, eius et religio", „Wes das Land, des der Glaube” (Akié a föld annak hitén a lakosság)? Ezzel elegendőnek bizonyult a politikai-gazdasági elit egy-egy figuráját megnyerni az ügynek, a hívők automatikusan jöttek vele. Korántsem naiv, politikaidegen gondolat. Ami különben a lutheri szabadságot illeti: az egyházalapító igyekezett útmutatással szolgálni az élet minden területén. Még a házasélet heti gyakoriságát is előírta. Ránk hagyott feljegyzései alapján teljesen életnagyságú, derb humorú, italt és nőket kedvelő, meglehetősen földön járó ember volt. Továbbá híres boszorkányüldöző. Mindezt persze nem a filmből tudom.

Valljuk meg, Luthernek hallatlan szerencséje volt. Sikerében messze személyes adottságain túl óriási szerepet játszott az adott politikai helyzet, nevezzük úgy, hogy történelmi pillanat: a pápaság-császárság viszonya, az ismét törékeny európai hatalmi egyensúly és azon belül a német választófejedelmek, őrgrófok stb. közötti harc. Főleg a reformáció számára szerencsés pillanatnyi konstelláció miatt nem bukott el – mint a bogumiloktól a huszitákig minden reformációs törekvés előtte. De erről a történelmi aspektusról nem esik szó a filmben. A reformáció történelmi eredménye – és ez személy szerint nem Luther érdeme, hanem a mozgalom következménye –, az alulról építkező egyház. A közösségi gondolkodás, felelősségvállalás, a transzparencia, ellenőrizhetőség, elszámoltatás, visszahívhatóság. Mindezt ma megtaláljuk a működő nyugati polgári demokráciákban, és ehhez e társadalmak a reformáció nélkül sose jutottak volna el. Ahol nem volt reformáció, ott ma is hierarchikus a politikai berendezkedés, a demokráciának csírája sincs – lásd iszlám világ, ill. keleti ortodoxia. És mert a fentiek relativizálnák a reformátor személyes szerepét, minderről szó nincs a filmben.

Mégis nagy lehet a „Luther” információtartalma. Vagy nem mindenki olyan tájékozott, egyben kritikus. Mögöttünk egy férfi a vetítés végén: „Ahhoz, hogy jobban meg lehessen érteni, többet kellene tudni Lutherről.” Passz. Vajon hol töltötte ez az úr iskolaéveit? Vagy a többé-kevésbé kötelező hittanórákat? Egyetlen enyhítő körülmény lehet, ha katolikus. (Azt fel sem merjük tételezni, hogy a középkortól a felvilágosodásig egyfolytában hiányzott.) Filmünkben a szentképgyártás masszív elemei láttán információ helyett inkább propagandáról lehet beszélni. Megjegyzem, a producerek és támogatóik között szerepel a Thrident Financial for Lutherans, az EKD (Német Evangélikus Egyház) és a German Information Center, Washington D.C.

A „Der Spiegel” eheti számában „Helden, bitte melden!” (Hősök jelentkezzenek!) címmel meglehetősen pejoratív hangvételű cikket olvastam arról, hogy a 40 bő esztendő után beköszöntött mostani szűkös időben az emberek kimondottan igénylik a pozitív hősöket. Megingott ugyanis a töretlen felfelé ívelésbe vetett hit és az ezen alapuló önbizalom. Most más kapaszkodó kell és ez ma a pozitív példakép, idol, avagy hős. Ennek az igénynek tudható be ama TV-műsor sikere, amelyben a nézők megválasztották Németország mindenkori legnagyszerűbb személyiségeit. No, itt felvonultattak Luthertől Albert Einsteinen, Konrad Adenaueren, Willi Brandt-on át Marxig mindenféle személyiséget. (Hogy milyen kritériumok szerint, az külön írást érdemelne.) A döntőben az első 10 között ismét Luther. A nemzeti öntudat újrafényezését szolgálják bizonyos filmek is. A szerző tézisét történetesen a „Luther”, ill. a „Das Wunder von Bern” c. filmek példáján szemlélteti. (Nekem az utóbbi sokkal jobban tetszett.)

Érdekes, a rossz kritikák ellenére a tömegek tódulnak a moziba. Nem hittanóra keretén belül, nem is evangélikus egyházi rendezvényként; a film nem kötelező. Nem. Az emberek teljesen önként nézik, vallási motiváció és történelmi tájékozottság nélkül. (Lásd a megjegyzést a hátunk mögött.) Valóban valami zűr lehet az öntudat körül...