Vízjel a Tisza mellől

Balla D. Károly

Vízjel a Tisza mellől

Ferenczi Tihamér kötetéről (Vízjel, 2000., Bp.)

Aki járt már Badalóban, lehet némi elképzelése a világvégéről… Ha a beregszászi járás legcsücskébe indulunk Európa talán legrosszabb autóútján, és már minden lakott területet elhagytunk, már úgy érezzük, mindjárt lemegyünk a térképről, s ha nem, csak azért nem, mert a Tisza vagy az országhatár állja utunkat – nos, akkor tűnik fel a kis község. Ennek is a legvégén, legszélén lakik Ferenczi Tihamér költő…

A kárpátaljai magyar írók azon átmeneti nemzedékéhez tartozik, amelynek képviselőit sem az első, sem a második generációba nem sorolhatjuk. Ugyan Balogh Miklóssal, Balogh Balázzsal, Kecskés Bélával együtt az 1944/45-ös hatalomváltás előtt születtek, ám másfél évtizeddel később, mint az első nemzedéki Kovács Vilmos vagy Balla László; indulásuk is, az utóbbiakétól eltérően, nem az ötvenes évekre, hanem a hatvanasok derekára esett. Nem tekinthetjük azonban őket második generáció-bélieknek sem, hiszen ennek tagjai már a szovjet érában születtek és a hatvanas évek legvégén vagy a hetvenesek elején indult írói pályájuk. Így aztán a köztes generáció tagjai a nagy öregek szemében sokáig „fiatal költők” voltak, míg azok számára, akik a Forrás Stúdió (1969–1971) vagy a József Attila Stúdió (1971–1989) égisze alatt bontottak szárnyat, már elődöknek számítottak.

Korai indulása (1965) ellenére Ferenczi Tihamér évtizedekig várt a megmérettetésre. 1979-ben a Kárpáti Igaz Szó hasábjain kivágható és összefűzhető formában látott napvilágot Szívem volt már minden című kis füzetecskéje, majd 1990-ben a Kárpáti Kiadó gondozásában a Férfiidő. Ezeket nehéz valódi, önálló köteteknek tekinteni, hiszen az előbbi nem is könyvként készült, hanem egy politikai (!) napilap oldalaiból kellett kivágni, az utóbbi pedig az akkor egyetlen ungvári könyvkiadó elvetélt ötletéből „ikerkötetként” jelent meg: színéről Nagy Zoltán Mihály, fonákjáról Ferenczi Tihamér versei sorjáztak benne.

Így a 2000-es keltezésű Vízjel voltaképp a jövőre 60 esztendős költő első igazi könyve (amelybe fel is vette a korábbi jelentkezések jobb darabjait), egyben az első lehetőség olvasói számára, hogy írói világának egészét megismerhessék.

És hogy milyen ez a világ?

Azonnal szembetűnik: ebben a mikrokozmoszban több az elnéző humánum mint a vátesz-szigor, több a korszerűtlen derű, mint a divatos szorongás és rezignáltság, több a köznapiság, mint a metafizika. Sőt – és sajnos –: több az esetlenség, a sutaság, mint a költői bravúr, több a felszínesség és sekélyesség, mint a lélektani mélyfúrás, több a semmitmondás, mint a gondolati magasság.

Költőnk nem alkalmaz látványos megoldásokat, legtöbbször a rímeket is elkerüli, fukarul bánik a többi formai kellékkel is. Szonettjei például nem (vagy alig) rímelnek, nehéz lenne a sorokban időmértékes lüktetést kimutatni. A stiláris elemek közül a metaforát kedveli a leginkább: asszociációi legtöbbször szokványosak, máskor bizarrul meglepőek, és bizony előfordul, hogy képzavarba hajlanak („…fönt / kék hamuban fürdik a Nap: / égő tollú kotlós”).

Talán mondjuk ki kertelés nélkül: nem igazán jó versek ezek – de igazán jólesik olvasni őket. Nem néznek le ránk a Parnasszus magasából, de alkalmasak arra, hogy a szerző ihletett pillanatainak mi is részesévé válunk, vele együtt hajolunk le virághoz, fűhöz, vele nézzünk a holdba és a napba, vele szívjuk tüdőre a szelek leheletét – és a mi hajunk is beleőszüljön a beregi tájba.

Nem szabott a sors könnyű életet Ferenczi Tihamérnak; egészségi állapota, szociális helyzete bőven adna okot arra, hogy tragikus húrokat pengessen, ő mégis inkább mosolygósan veszi számba az élet apró semmiségeit. Világfájdalom helyett a fázó verebek miatt aggódik, és ahelyett, hogy a maga bajait, magányát, égő hiányait kiáltaná ki, csendben csak ennyit jegyez meg: „varjúhodik az ég / dölyfösen károg / árnyékom eldől / magam állok”. Igen, ott áll a költő a badalói faluszélén, szinte benne az országhatárban, a elmérgezett és meg-megáradó Tisza gátja tövében (ha tetszik: permanens történelmi és földrajzi kiszolgáltatottságban), vaksin hunyorog a napsütésbe – de jöttünkre örömében magasba dobja a sapkáját.

Ritka alkalom: a szerény költői teljesítményt Vízjellel hitelesíti az élet.

——

Ferenczi Tihamér: Vízjel.
Hatodik Síp Alapítvány – Mandátum Kiadó, Budapest–Beregszász, 2000. 96 old., 490 Ft.


Kárpáralja – a Tisza forrása

Nem bántam, ha eltévedtem

De mégis megbántam

Már nem érhető el a folyóirat online archívumában ez a kis esszé-szerű önvallomásom, amely a szerkesztőség által feltett kérdésekre adott válaszként született és jelent meg a Napút 1999-es szeptemberi számában – 2021-ben itt újraközölve én is visszadátumozom – , de a kérdések sehol nem szerepeltek az adott folyóirat adott lapszámában, és énnálam sem maradtak fenn, így nem tudni pontosan, mire is reagáltam, emiatt eléggé zavaróak a szövegben a kérdésre való visszautalások, ezekből annyi derül ki, hogy az első kérdés a család és a történelmi múlt, a második pedig a szellemi elődök és példaképek szerepét firtatta.

A kérdések lemaradása azonban sokkal kevésbé számomra bosszantó, mint az, amiről az írás alatt beszámolok, s ami miatt meg is bántam, hogy eleget tettem a felkérésnek. De lássuk előbb az írást.

Balla D. Károly

Nem bántam, ha eltévedtem

Balla D. KárolyMinden családtörténet része a nemzet és az emberiség történetének… Nehéz lenne olyan nyilatkozót találni, aki visszatekintve ne találna érintkezési pontokat századunk sorsfordító eseményeivel, forradalmakkal, háborúkkal. Minél messzebb megyünk vissza az időben, annál jobban összeszövődnek a családi sorsok egymással és egész emberi fajunkéval, ami nem is csoda, hiszen felmenőink generációról generációra négyzetes haladvány szerint gyarapodnak: nagyszüleink száma 4, dédszüleinké 8, ük: 16, szép: 32, és így tovább: 128, 256, 512, 1024! Húsz generációra visszamenően több mint egymillió ős! Így aztán szinte bizonyos, hogy legtöbbünk felmenői között volt legalább egy 48-as honvéd, és akár tucatnyi törökverő. Ha egyébként folytatjuk a mértani haladványt, akkor 40 emberöltő (kb. ezer év) távlatában már billiós nagyságrendben adódnának az ősök, ami otromba képtelenség, hiszen akkortájt legfeljebb pár százmilliónyian lehettünk a földön. Hogy mi az ellentmondás feloldása, az akár egy másik körkérdés tárgyát is képezhetné…

Azonban a mostani első kérdésre adható válaszhoz hozzákészülődve hosszas töprengés után sem tudtam eldönteni, hogy kun vérű székely vagy pedig szepességi szász dédanyámtól indulva érkezzem-e a XX. századba, s aztán ha megérkeztem, akkor egyik nagyapám első világháborús sebesülésével vagy másik nagyapám beültetett bokacsontjával példázzam-e a történelmet, így hát le is mondtam arról, hogy az első kérdést megválaszoljam.

Nem jártam sokkal jobban a szellemi elődökre, példaképekre vonatkozó második kérdéssel sem. Úgy éreztem magam, mint amikor író-olvasó találkozókon valaki megkérdezi: ki a kedvenc költőm, vagy melyik a kedvenc versem. Ilyenkor, ha úgy érzem, hogy a közönség hajlandó egy hosszabb fejtegetést végighallgatni, akkor megpróbálom elmondani, hogy nekem nincsenek ilyenjeim, mert túl sok minden akad, amit nagyon kedvelek, és nem tudom rangsorolni őket, továbbá pedig még abban is, akit-amit rajongásig szeretek, még abban is találok olyasmit, amit viszont kevésbé vagy nem, netán kifejezetten ellenkezőleg; így aztán tisztességesebb, ha ezt a kedvencséget kihagyom a fogalmi szótáramból, mert nincs olyan műszerem, amellyel vonzódásom mértékét, sem olyan táblázatom, amellyel az egyes kedvelt és kevésbé kedvelt vonások értékszámát meghatározhatnám, sem pedig univerzális képletem, amelybe a kapott adatokat behelyettesítve a kedvencség fokát eredményként megkaphatnám. Ha azonban úgy látom, hogy a hallgatóság már fáradtabb, türelmetlenebb annál, hogy fejtegetésemet végighallgassa (és esetleg a megszólaló is csak azért kérdezte ezt, mert jobb nem jutott eszébe), akkor, hogy hamarabb szabaduljak, rávágok egy nevet, teszem azt a József Attiláét, vagy egy verscímet, mondjuk azt, hogy A tigris William Blake-től, de utána azonnal hatalmas hiányérzetem támad és furdal a lelkiismeret Ady és Babits, Kosztolányi és Radnóti, Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes miatt, és bosszankodom, hogy miért is nem egy Villon-balladát vagy Poe A hollóját neveztem meg, netán Tsúszó Sándor valamelyik egybetűs poémáját.

Ha pedig ilyen a viszonyom a lazábban kezelhető kedvencekkel, akkor képzelhető, hogy olyan szigorú kategóriákkal, mint a szellemi előd vagy pláne a példakép – végképp nem tudok mit kezdeni.

Mert hát nem öntetszelgő kivagyiság-e, ha szellemi elődeimül megnevezek néhány nagy nevet? S nem lenne-e ez hatalmas orcátlanság velük szemben, hiszen őket senki sem kérdezte meg, hogy vajon vállalnának-e engem szellemi utóduknak. Lehet, ha tehetnék, tiltakozva kitagadnának a örökségből! Vagy ami nem lenne kevésbé kínos: szellemi testvéreim beperelhetnének mint fattyút! Nem, ilyesmibe nem hagyom magam belerángatni!

A szellemősöknél is rázósabb ez a példakép-ügy. Azt hiszem, kevés gyűlöletesebb dolgot tudok elképzelni, mint amilyen egy minden mértéket megszabó, ránk telepedő – ráadásul látszólagos tökéletességével tüntető! – erőszakos példakép. Brrr. Még rágondolni is rossz!

Abban, hogy olyan vagyok, amilyen – gondolom én –, sokkal nagyobb szerepe volt az általam negatívnak tartott példáknak, mint azoknak, amelyeket követendőknek gondoltam. (Már egy korai versemben ezt írtam: „Könnyen rád találtam, szerelmem, / új síkban, új almafák alatt, / csak a nyilakat kellett figyelnem, / amelyek ellenkező irányba mutattak.”) Kamaszkori világra-eszmélésemtől kezdődően mindig inkább azt tudtam, mi az, amit nem akarok, mit kell elkerülnöm, mitől kell távol tartanom magam, mivel nem szabad azonosulnom, mit nem ajánlatos elfogadnom, mit kell megtagadnom, mivel felhagynom, miből kilépnem. Ahogy gondolkodásomban elértem bizonyos önállóságot (mondom: valamikor kamasz koromban), attól kezdve tudatosan soha nem követtem eszményeket, nem igyekeztem megfelelni magatartási vagy cselekvési modelleknek; ellenkezőleg: kialakítottam magamban az ellengondolkodást, a szembefordulást, a kételkedést. Amennyire vissza tudok emlékezni, csak igen rövid ideig voltak fenntartás nélkül elfogadott ideáljaim, de ezeket is sokkal pontosabb szerelmeknek nevezni, mert a vonzalmak érzelmi hőfoka messze felülmúlta az értelmi kötődést (lett légyen szó akár személyekről, akár filozófiai rendszerekről, akár művészeti irányzatokról).

Mára kételkedő és tépelődő emberré váltam. Iróniába oltott illedelmes cinizmusom, a látható jelenségek visszája, rejtett abszurditása iránti érdeklődésem, a dolgokat ellenkezőjükkel együtt elfogadó szemléletem valahogy soha nem engedte, hogy vezércsillagok mögé sorjázzak, hogy kész, előre gyártott szerepekkel azonosuljak. A kijelölt fényes sugárutaknál mindig többre becsültem a tekergő ösvényeket, és soha nem bántam, ha utamon el-eltévedtem, mint ahogy azt sem, ha valami szellemi kaland után vissza kellett fordulnom egy zsákutcából.

Az eszményektől, példaképektől, ideáloktól történt tudatos távolságtartásomnak köszönhetően értem el hosszú évtizedek munkájával, hogy mindenféle kínálkozó világnézettől is sikerült megszabadulnom. Szenvedélyesen szeretek valamit tudni, de közben rajongok a megtudhatatlan sejtelmekért, és mindig katarzist okoz, ha fuvallatával megérint az, ami értelem és tudat előtti, alatti és feletti. Egytől óvakodom: hogy akár tudásomat, akár képzeletemet-sejtelmemet, akár azt, ami a tapasztalaton túlról megérint, azt valamiféle koncepció, valamiféle eszmerendszer, ideológia, vakhit elhomályosítsa. Vagyis: igyekszem elkerülni, hogy a dolgok közvetlensége és énközém kész struktúrák férkőzzenek.

Nincs megmerevedett és öröknek képzelt értékrendszerem sem. Hogy mi a jó és mi a rossz, mi az értékes és mi a hitvány, mi az igaz és mi a hamis, azt soha nem valamilyen eleve birtokomban levő etalon – példakép! – alapján állapítom meg, hanem a dolgokat a maguk valamilyensége által is befolyásolt vizsgálódással az adódó körülmények között igyekszem megismerni.

Világunk elemeit önmagukban és egymással összefüggő rendszerükben egyszerre igyekszem felfogni, miközben átlátom erőfeszítésemnek az abszurditását is, hiszen pontosan ismerem Cecil M. Joepardy tanítását: „A dolgok csak önmagukban igazak. Dolgok azonban önmagukban nem léteznek. Így hát semmi sem igaz.”

Talán az sem, amit idáig leírtam.


Megjelent: Napút, 1999. szeptember


Csak a szégyen – avagy miért bántam meg?

Idézem 2000 januárjában keletkezett naplójegyzetemet és az akkor írt levelet:

Olvass továbbNem bántam, ha eltévedtem

A Pánsíp metamorfózisa

interjú

A PÁNSÍP ÚJABB METAMORFÓZISA

Balla D. Károly válaszai

– Milyen múltra tekinthet vissza az általad életre hívott orgánum?

– Megalapításától, 1993-tól kezdődően a Pánsíp többször is átalakult. Eredetileg aránylag magas példányszámú havi kulturális magazinnak szántam, a művelődő magyar család olvasmányának, amelyben a versek és novellák mellett érdekes témákat feldolgozó irodalmi riportok (emléke­zetesek e téren Kovács Elemér írásai például a beregszászi bordélyházról, a kamionosok életéről, a vendégmunkásokról stb.), közéleti tárcák, helytörténeti, néprajzi kistanulmányok, a társművészetekkel foglalkozó írások és kulturális hírek is helyet kapnak; kezdetben volt gyermekrovatunk, közöltünk gyermekpszichológiai és vallási tárgyú cikkeket, még keresztrejtvényt is, és sok-sok művész- és dokumentumfotót. Aztán erről a sokszínűségről fokozatosan ugyanúgy le kellett mondanom, mint ahogy a havi, később kéthavi megjelenésről és a magas példányszámról. Az okok nyilvánvalók: egy ilyen lap már „üzemnek” számít: legalább egy-két főállású munkatárs, helyiség, infrastruktúra szükséges hozzá, ám ezeket a kereteket, főleg anyagiak hiányában, nem sikerült kialakítanom az akkori lapgazda, a Galéria Kiadó lehetőségein belül, és, be kell valljam, az érdeklődés is fokozatosan csökkent lapunk iránt: a viszonylag sikeresen kiépített, Kárpátalja magyarok lakta vidékét jól lefedő terjesztőhálózat lapszámról lapszámra kevesebb és kevesebb példányt „vett fel”. (Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a Kárpáti Igaz Szó előfizetőinek a száma is ezalatt zuhant ötödére). Egyre csökkent hát példányszámunk és megjelenési gyakoriságunk, szűkült a témakörünk, s amikorra a Galéria Kiadó megszűnt, a Pánsíp magánkiadású „marginális” irodalmi folyóirattá vált, olyan orgánummá, amely a gondosan válogatott versek és novellák mellett csupán igényes, lehetőleg tudományos értékű tanulmányoknak ad helyet.

Eközben a lapnak folyamatosan cserélődött a szerző- és szerkesztőgárdája. Az elején az irodalmárok mellett (itt hadd említsem meg a főszerkesztő-helyettesként éveken át igen hasznos munkát végző Nagy Zoltán Mihályt) jelentős szerepet játszottak az újságírók, közírók (Kovács Elemér, Horváth Sándor, Szöllősy Tibor), majd a profilváltozás során fokozatosan elmaradtak írásaik. Ezzel párhuzamosan lezajlott a Pánsípnál egy generációváltás is: a korábban domináló, leginkább a derékhadhoz tartozó vagy idősebb szerzőket „kiszorították” az imponáló aktivitást mutató fiatalabbak, és egyes lapszámaink anyagában mind inkább Bagu László, Berniczky Éva, Beregszászi Anikó, Cséka György, Csernicskó (Papp) István, Lengyel Tamás, Pócs István írásai váltak meghatározóvá. E tendenciát felismervén érett meg elhatározásom, hogy ezen új nemzedék tagjainak a lap szerkesztésében is szerepet adjak, így előbb Csernicskó Istvánt bíztam meg tanulmány-rovatunk vezetésével, majd a szépirodalmi anyagok gondozására Bagu Lászlót kértem fel, ezzel együtt én lemondtam a főszerkesztői tisztemről, s másfél éven át a kettejük munkáját összefogó Berniczky Évával alkotott háromtagú tím szerkesztette a folyóiratot.

Határozottan múlt időt használsz…

– Igen, a Pánsíp újabb jelentős átalakulás előtt áll. Ennek hátterében több ok is meghúzódik. Elsőül az, hogy a szerintem a maga nemében egyedülálló, karakteressé vált és átgondolt szerkesztési koncepciót tükröző, a szakma elismerését kivívó folyóirat az elmúlt években nagyságrenddel kevesebb anyagi támogatáshoz jutott, mint laptársai közül nem egy, így fenntartása és rendszeres megjelentetése számomra mint kiadó számára egyre nagyobb terhet jelentett, s úgy éreztem, a számtalan megírt pályázat és más pénzszerzési akcióba fektetett energia nincs arányban az e téren elért eredménnyel. (Ezért is történt, hogy az Illyés Közalapítványhoz az idén már be sem nyújtottam pályázatot.) Második okként említhetem a közönség továbbra is csökkenő érdeklődését, megdöbbentő közönyét:

úgy tűnik, a modern irodalmi vonulatokhoz felzárkózó belletrisztikára és a tudományos körültekintéssel megírt tanulmányokra ma nincs igénye Kárpátalja magyar olvasóközönségének.

(Ez külön beszélgetés tárgyát képezhetné.) Mindezzel összefüggésben – és ezt említem harmadik okként – lapunk mostani formájában meglehetősen beltenyészet-szerűvé vált: a szerzők és olvasók túl szűk köre már-már önmagába zárt rendszert alkot, amelyben, félő, megmerevedhetnek a viszonyok, dogmává torzulhat bármely értékrend, s az öncélúság máskülönben akár fel is vállalható zászlaja árnyékba boríthatja a megvalósulás másfajta lehetőségeit.

E három ok, úgy hiszem, bőven elegendő egy újabb átalakítási kísérlethez. Ezért, elképzelésem szerint a Pánsíp 1999-től éves almanachként, összegző gyűjteményként jelenik meg (feltéve, ha ilyen kiadvány megjelentetésének agyagi feltételei könnyebben biztosíthatók, mint egy periodikáé). Az évkönyv-jelleg talán lehetőséget ad a szélesebb körű működésre, értve ezen mind a szerzőgárda, mind az olvasótábor remélt bővülését.

            – Mire alapozod ezt a bizakodást?

– Egyrészt talán évente egyszer könnyebb felkelteni a közönség érdeklődését, mint folyamatosan ébren tartani, másrészt a közreműködők köre azon a réven is szélesedhet, hogy az új, kifejezetten számunkra írt, nekünk benyújtott munkák publikálása mellett nem zárkózunk majd el a másodközlésektől sem: tallózni kívánunk abból a teljes anyagból, amely a kárpátaljai magyar alkotók tollából egy év alatt napvilágot lát; ugyanígy nem-itteni írók rólunk-nekünk szóló, velünk kapcsolatos vagy minket közelebbről érintő műveit is szívesen látjuk hasábjainkon.

– Mikorra várható az első  Pánsíp-almanach?

Olvass továbbA Pánsíp metamorfózisa