De mégis megbántam
Már nem érhető el a folyóirat online archívumában ez a kis esszé-szerű önvallomásom, amely a szerkesztőség által feltett kérdésekre adott válaszként született és jelent meg a Napút 1999-es szeptemberi számában – 2021-ben itt újraközölve én is visszadátumozom – , de a kérdések sehol nem szerepeltek az adott folyóirat adott lapszámában, és énnálam sem maradtak fenn, így nem tudni pontosan, mire is reagáltam, emiatt eléggé zavaróak a szövegben a kérdésre való visszautalások, ezekből annyi derül ki, hogy az első kérdés a család és a történelmi múlt, a második pedig a szellemi elődök és példaképek szerepét firtatta.
A kérdések lemaradása azonban sokkal kevésbé számomra bosszantó, mint az, amiről az írás alatt beszámolok, s ami miatt meg is bántam, hogy eleget tettem a felkérésnek. De lássuk előbb az írást.
Balla D. Károly
Nem bántam, ha eltévedtem
Minden családtörténet része a nemzet és az emberiség történetének… Nehéz lenne olyan nyilatkozót találni, aki visszatekintve ne találna érintkezési pontokat századunk sorsfordító eseményeivel, forradalmakkal, háborúkkal. Minél messzebb megyünk vissza az időben, annál jobban összeszövődnek a családi sorsok egymással és egész emberi fajunkéval, ami nem is csoda, hiszen felmenőink generációról generációra négyzetes haladvány szerint gyarapodnak: nagyszüleink száma 4, dédszüleinké 8, ük: 16, szép: 32, és így tovább: 128, 256, 512, 1024! Húsz generációra visszamenően több mint egymillió ős! Így aztán szinte bizonyos, hogy legtöbbünk felmenői között volt legalább egy 48-as honvéd, és akár tucatnyi törökverő. Ha egyébként folytatjuk a mértani haladványt, akkor 40 emberöltő (kb. ezer év) távlatában már billiós nagyságrendben adódnának az ősök, ami otromba képtelenség, hiszen akkortájt legfeljebb pár százmilliónyian lehettünk a földön. Hogy mi az ellentmondás feloldása, az akár egy másik körkérdés tárgyát is képezhetné…
Azonban a mostani első kérdésre adható válaszhoz hozzákészülődve hosszas töprengés után sem tudtam eldönteni, hogy kun vérű székely vagy pedig szepességi szász dédanyámtól indulva érkezzem-e a XX. századba, s aztán ha megérkeztem, akkor egyik nagyapám első világháborús sebesülésével vagy másik nagyapám beültetett bokacsontjával példázzam-e a történelmet, így hát le is mondtam arról, hogy az első kérdést megválaszoljam.
Nem jártam sokkal jobban a szellemi elődökre, példaképekre vonatkozó második kérdéssel sem. Úgy éreztem magam, mint amikor író-olvasó találkozókon valaki megkérdezi: ki a kedvenc költőm, vagy melyik a kedvenc versem. Ilyenkor, ha úgy érzem, hogy a közönség hajlandó egy hosszabb fejtegetést végighallgatni, akkor megpróbálom elmondani, hogy nekem nincsenek ilyenjeim, mert túl sok minden akad, amit nagyon kedvelek, és nem tudom rangsorolni őket, továbbá pedig még abban is, akit-amit rajongásig szeretek, még abban is találok olyasmit, amit viszont kevésbé vagy nem, netán kifejezetten ellenkezőleg; így aztán tisztességesebb, ha ezt a kedvencséget kihagyom a fogalmi szótáramból, mert nincs olyan műszerem, amellyel vonzódásom mértékét, sem olyan táblázatom, amellyel az egyes kedvelt és kevésbé kedvelt vonások értékszámát meghatározhatnám, sem pedig univerzális képletem, amelybe a kapott adatokat behelyettesítve a kedvencség fokát eredményként megkaphatnám. Ha azonban úgy látom, hogy a hallgatóság már fáradtabb, türelmetlenebb annál, hogy fejtegetésemet végighallgassa (és esetleg a megszólaló is csak azért kérdezte ezt, mert jobb nem jutott eszébe), akkor, hogy hamarabb szabaduljak, rávágok egy nevet, teszem azt a József Attiláét, vagy egy verscímet, mondjuk azt, hogy A tigris William Blake-től, de utána azonnal hatalmas hiányérzetem támad és furdal a lelkiismeret Ady és Babits, Kosztolányi és Radnóti, Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes miatt, és bosszankodom, hogy miért is nem egy Villon-balladát vagy Poe A hollóját neveztem meg, netán Tsúszó Sándor valamelyik egybetűs poémáját.
Ha pedig ilyen a viszonyom a lazábban kezelhető kedvencekkel, akkor képzelhető, hogy olyan szigorú kategóriákkal, mint a szellemi előd vagy pláne a példakép – végképp nem tudok mit kezdeni.
Mert hát nem öntetszelgő kivagyiság-e, ha szellemi elődeimül megnevezek néhány nagy nevet? S nem lenne-e ez hatalmas orcátlanság velük szemben, hiszen őket senki sem kérdezte meg, hogy vajon vállalnának-e engem szellemi utóduknak. Lehet, ha tehetnék, tiltakozva kitagadnának a örökségből! Vagy ami nem lenne kevésbé kínos: szellemi testvéreim beperelhetnének mint fattyút! Nem, ilyesmibe nem hagyom magam belerángatni!
A szellemősöknél is rázósabb ez a példakép-ügy. Azt hiszem, kevés gyűlöletesebb dolgot tudok elképzelni, mint amilyen egy minden mértéket megszabó, ránk telepedő – ráadásul látszólagos tökéletességével tüntető! – erőszakos példakép. Brrr. Még rágondolni is rossz!
Abban, hogy olyan vagyok, amilyen – gondolom én –, sokkal nagyobb szerepe volt az általam negatívnak tartott példáknak, mint azoknak, amelyeket követendőknek gondoltam. (Már egy korai versemben ezt írtam: „Könnyen rád találtam, szerelmem, / új síkban, új almafák alatt, / csak a nyilakat kellett figyelnem, / amelyek ellenkező irányba mutattak.”) Kamaszkori világra-eszmélésemtől kezdődően mindig inkább azt tudtam, mi az, amit nem akarok, mit kell elkerülnöm, mitől kell távol tartanom magam, mivel nem szabad azonosulnom, mit nem ajánlatos elfogadnom, mit kell megtagadnom, mivel felhagynom, miből kilépnem. Ahogy gondolkodásomban elértem bizonyos önállóságot (mondom: valamikor kamasz koromban), attól kezdve tudatosan soha nem követtem eszményeket, nem igyekeztem megfelelni magatartási vagy cselekvési modelleknek; ellenkezőleg: kialakítottam magamban az ellengondolkodást, a szembefordulást, a kételkedést. Amennyire vissza tudok emlékezni, csak igen rövid ideig voltak fenntartás nélkül elfogadott ideáljaim, de ezeket is sokkal pontosabb szerelmeknek nevezni, mert a vonzalmak érzelmi hőfoka messze felülmúlta az értelmi kötődést (lett légyen szó akár személyekről, akár filozófiai rendszerekről, akár művészeti irányzatokról).
Mára kételkedő és tépelődő emberré váltam. Iróniába oltott illedelmes cinizmusom, a látható jelenségek visszája, rejtett abszurditása iránti érdeklődésem, a dolgokat ellenkezőjükkel együtt elfogadó szemléletem valahogy soha nem engedte, hogy vezércsillagok mögé sorjázzak, hogy kész, előre gyártott szerepekkel azonosuljak. A kijelölt fényes sugárutaknál mindig többre becsültem a tekergő ösvényeket, és soha nem bántam, ha utamon el-eltévedtem, mint ahogy azt sem, ha valami szellemi kaland után vissza kellett fordulnom egy zsákutcából.
Az eszményektől, példaképektől, ideáloktól történt tudatos távolságtartásomnak köszönhetően értem el hosszú évtizedek munkájával, hogy mindenféle kínálkozó világnézettől is sikerült megszabadulnom. Szenvedélyesen szeretek valamit tudni, de közben rajongok a megtudhatatlan sejtelmekért, és mindig katarzist okoz, ha fuvallatával megérint az, ami értelem és tudat előtti, alatti és feletti. Egytől óvakodom: hogy akár tudásomat, akár képzeletemet-sejtelmemet, akár azt, ami a tapasztalaton túlról megérint, azt valamiféle koncepció, valamiféle eszmerendszer, ideológia, vakhit elhomályosítsa. Vagyis: igyekszem elkerülni, hogy a dolgok közvetlensége és énközém kész struktúrák férkőzzenek.
Nincs megmerevedett és öröknek képzelt értékrendszerem sem. Hogy mi a jó és mi a rossz, mi az értékes és mi a hitvány, mi az igaz és mi a hamis, azt soha nem valamilyen eleve birtokomban levő etalon – példakép! – alapján állapítom meg, hanem a dolgokat a maguk valamilyensége által is befolyásolt vizsgálódással az adódó körülmények között igyekszem megismerni.
Világunk elemeit önmagukban és egymással összefüggő rendszerükben egyszerre igyekszem felfogni, miközben átlátom erőfeszítésemnek az abszurditását is, hiszen pontosan ismerem Cecil M. Joepardy tanítását: „A dolgok csak önmagukban igazak. Dolgok azonban önmagukban nem léteznek. Így hát semmi sem igaz.”
Talán az sem, amit idáig leírtam.
Megjelent: Napút, 1999. szeptember
Csak a szégyen – avagy miért bántam meg?
Idézem 2000 januárjában keletkezett naplójegyzetemet és az akkor írt levelet:
Rászántam magamat és levelet írtam a Napút főszerkesztőjének. A legritkábban fordul elő, hogy publikációs ügyekben szerkesztőségeknél reklamáljak, de itt egy kicsit sok volt a rovásukon. A történet a következő.
A múlt év kora-őszén meglátogatott Béni (S. Benedek András) és tolmácsolta Szondi György főszerkesztő felkérését. A Napút “kárpátaljai számot” készít, Béni gyűjti az anyagot. Tőlem hosszabb ideje futó Évgyűrűk c. sorozatukhoz kértek anyagot: két kérdésre, két témában várták önvallomásomat (az első a huszadikszázadi történelem családi vonatkozásait, a másik a példaképekhez való viszonyomat tudakolta). Én a szűkös határidőt betartva megírtam a jegyzetemet, a kérésnek eleget téve adtam fotót magamról és mellékeltem aláírásom facsimiléjét. Elküldtem az anyagot, és vártam valamilyen visszajelzést: megkapták-e, megfelel-e; mondjuk megköszönni sem lett volna túl nagy gesztus: megrendelt anyagot szokás így visszaigazolni – de semmi. No jó. Aztán arról értesülök, hogy bemutatója lesz a lapszámnak Bp.-en. Én nem kapok értesítést. Úgy látszik, kihagyták az anyagomat. Utóbb hallom: megvolt a bemutató, és én is szerepelek a lapban. Nagy nehezen szerzek egy példányt. Látom: az egyik lapindító anyag az enyém… De jaj: megkérdezésem nélkül megváltoztatták a címét. Ezen felül sehol sem találom a feltett kérdéseket, így nem tudni, mire is válaszolok. Ez már kicsit sok. Mint ahogy az összeállítás egésze is eléggé megfekszi a gyomromat. De év végéig várok: hátha legalább egy tiszteletpéldányt küldenek. Vagy értesítést. Vagy honort. De nem.
Rossz szájízzel írom meg a levelet a főszerkesztőnek. A fentiek felhánytorgatásán túl ilyesmik vannak benne:
»…úgy érzem most utólag, hogy rám és írásomra ebben a válogatásban csak azért volt szükség, hogy asszisztáljak S.B.A. és csapata mennybemeneteléhez, netán még hitelesítsem is ezt az untig ismert önajnározást és sebnyalogatást. Évek óta meglehetős szomorúsággal tapasztalom, hogy a Forrás egykori tagjai új művek létrehozása helyett régi sérelmeikből élnek, ezredszer is felemlegetik a harminc évvel ezelőtt történteket és nem képesek szembenézni sem azzal, hogy vélhetőleg akkori működésüknek is csupán a politikai retorzió adott jelentőséget, sem azzal, hogy 1980-tól kezdődően a Kárpátalján maradt tagok gyakorlatilag visszacsatolódtak az irodalmi életbe (azaz vállalták ennek elkerülhetetlen velejáróit is), sem azzal, hogy 89-90-től kezdődően könyvek sokaságát megírhatták-kiadhatták volna, ha a cenzurális körülmények megszűnésére nem szinte teljes elhallgatással válaszoltak volna: jelentős verseik a politikai elfojtás idején születtek (és jelentek meg szinte kivétel nélkül!), ennek megszűntével mintha talajt vesztettek volna.
Magam 1980-tól kezdődően súlyos apai örökségemmel szembeszegülve tettem meg minden tőlem telhetőt azért, hogy Vári Fábián László és Fodor Géza írásai nyilvánosságot kapjanak. Együtt véve közel tíz éven át voltam összeállítója a Kárpáti Igaz Szó Lendület c. irodalmi oldalának, majd az Új Hajtás c. kulturális melléklet szépirodalmi publikációinak.
Ezalatt Vári Fábián Lászlónak és Fodor Gézának gyakorlatilag valamennyi addig asztalfiókban maradt és közben keletkezett verse megjelent. (Erről hiteles bibliográfia tanúskodik: A Lendület évei, Ungvár–Budapest, 1994).
Amikor 89-ben megalapítottam a Hatodik Sípot, VFL és FG voltak első szerzőim. A 93-tól megjelenő Pánsíp kiadójaként évente legalább kétszer kérek mindkettőjüktől új verset – ám meg nem írt anyagot még a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehet leközölni. (Más kérdés, hogy Zseliczki Jóskát gyönge költőnek tartom és tőle még soha nem kértem és közöltem verset – nem mintha ő ontotta volna az újabb s újabb opuszokat). Fábián Lacit jó barátomnak tudom és korrekt viszony kialakítására törekedtem a többiekkel is, beleértve SBA-t is.
Mindezt csak azért részleteztem ilyen hosszan, hogy érzékeltetni próbáljam: semmilyen rosszindulat nem munkál bennem velük szemben, hanem ellenkezőleg: apám cselekedetei miatti bűntudatomban rekompenzációs kényszerem volt-van, ezért is tettem meg két évtizeden át mindent, hogy fórumhoz jussanak, sőt, később még azért is, hogy a régi sérelmeiket kibeszélhessék. (A Fodor Gézával e tárgyban készült egyik első interjú épp az akkor általam fő-szerkesztett lapban jelent meg A gondolat szabadsága címmel – Hatodik Síp 1989/2.)
Örömmel fogadtam SBA őszi látogatását is, és a közvetítésével érkezett főszerkesztői Napút-felkérésre lelkesen reagáltam (emlékezhetsz, még faxot is váltottunk, hogy a kérdéseket tisztázzuk). Nem gondoltam, hogy úgy kerülök bele egy válogatásba, mint Pilátus a krédóba (ehhez hasonlóan, szerintem inkább csak mandínerből szerepel írással Bagu László és Lengyel Tamás). Reméltem, hogy reális képet adó új művekből áll majd össze a kép, ám ehelyett (szokás szerint?) újraközléseket és önajnározásokat találtam.
SBA hét (!) jegyzett írással szerepel (három méltatás és 4 vers; a tartalomjegyzékben a Gvadányi-cikk mellől szemérmesen lehagytátok névbetűit, de az írás alatt szerepel); szerintem ő írta a ���-ként szignált írást, sőt, sejtésem szerint a Bereghy Endre is az ő álneve lehet, magam legalábbis nem ismerek ilyen nevű pályatársat. Ez eleve eléggé nagy aránytalanság, így érhetően a Forrás is erősen „túl van reprezentálva” – egyedük ők azok, akik nemcsak írással szerepelnek, hanem méltatás is foglalkozik velük, sőt, külön írás porolja le újra a port a Forrás-dossziéról. Mintha mások nem lennének méltóak a méltatásra és más jelenségei nem lennének irodalmunknak!
No és az újraközlések! Mindegyiket nem is említve kezdem a Fodor Géza neve alatt közzétett Vallomások-kal. Ennek első kockája szó szerinti újraközlés: FG 97-es (!) verseskötetének (Fenyvesek árnyékában, Bp–Beregszász, 1997) fülszövegét (!!!) olvashatjuk újra, amelynek egy szakasza már egyszer amúgy is újra volt közölve a Kárpátaljai Minerva II. kötetében. Ugyanebben a Minervában (évszáma 1998!) olvasható egy FG-tanulmány, ennek két bekezdése olvasható újra a Napút-béli vallomások másik próza-kockájaként. És hát persze a versrészletek is sokszor – kötetben is – megjelent, esetenként 20 évnél régebben keletkezett költeményekből valók (mint pl. a Varióla: „Eltorzulnak lassan a tárgyak…”, de az Új Atlantisz („s mert függönyeit a víz megereszti”) is 93-ban jelent meg először a Hatodik Sípban. Attól, hogy hiányzik első versszakuk és nincs odaírva a címük – attól még nem új művek.
Szerintem a Vallomások úgy született, hogy SBA fogott egy ollót és az amúgy is vékonyka FG-életműből összevágott egy „új” opuszt! Igaza van SBA-nak, amikor azt írja Gézáról: „Ez a költészet önmagából épül”.
No, ő maga sem nagyon igyekezett új íróportrék elkészítésével: mind a Gézáról, mind a Laciról írt szó szerint megjelent az említett Kárpátaljai Minerva ugyanazon II. kötetében (Bp–Beregszász, 1998), igaz, ott Két portré főcím alatt.
És még ez sem lenne olyan nagy baj, ha ezzel (is) nem a Forrás-legenda épülne tovább egyoldalúan! Hiába szerepelnek a válogatásban nem-forrásosok is, ha méltatások viszont csak őróluk olvashatók, illetve ez az egyetlen irodalmi jelenség, amellyel külön írás foglalkozik. Miért nem esik egyetlen szó sem például arról, hogy négy tehetséges fiatal (Bagun és Lengyelen kívül Cséka György és Pócs István) évekkel ezelőtt berobbant kis irodalmunkba és költői életművük szinte máris gazdagabb a Fodor-Fábián-Zselicki-SBA négyesénél!?
Hányszor kell még a Forrást úgy „rehabilitálni”, hogy irodalmunk egyetlen értékeinek tűnjön? (Az utóbbi két évben megjelent a Forrás emlék-antológia (Nézz töretlen homlokomra), volt Forrás-emlékszáma a Hatodik Sípnak és az SBA-szerkesztette Kárpátaljai Minerva 98-as száma is EZ VOLT A FORRÁS! KÜLÖNSZÁM címmel közli újra megemlékezések és méltatások kíséretében ugyanazokat a verseket. Most már megvolt a Napút Forrás-száma is!
Eközben: senki nem vitatja a Forrás 30 évvel korábbi érdemeit, sem azt, hogy valós sérelem érte őket, így nem értem, miért kell állandóan újrajárni ugyanazokat a köröket?! Azaz: pontosan értem. Ha nincsenek ütőképes új művek – legalább legenda legyen. A sebeket nyalogatni, úgy tűnik, könnyebb, mint írni vagy mint elfogadni azt, hogy huszonéves suhancok máris olyan második köteteiket készítgetik, amelyikben csupa új vers lesz, míg ők vagy csak az elsőig jutottak el és közel ötvenévesen adták közre zsengéiket (ZsJ, SBA), vagy 2-3 kötetükben ugyanazok a költemények variálódnak (FG, VFL).
Kedves Napút, nem szeretném, ha félreértenétek: Fodor Gézát és Fábián Lacit kitűnő költőknek tartom! Vannak csodálatos verseik, olyanok is, amelyek szerintem (is) az elmúlt 30 esztendő legjobb magyar versei közé tartoznak! Őszinte, tiszta hangjukat mindig is nagyra becsültem, Géza intellektualizmusát és bölcseleti mélységeit csodálattal szemlélem, mióta csak ismerem írásait; Laci költészete távolabb áll tőlem, de nagy versei olvastán újra s újra megrendülök és teljes elismeréssel adózom népköltészeti gyűjtésének. Béniben (SBA) csodálom hatalmas tudását, elképesztő ismereteit Kárpátaljai történelmi múltjából. Kultúrtörténeti írásai felbecsülhetetlen értékűek. Költőnek szerintem nem eléggé jó, mint ahogy Zselicki sem – de természetesnek veszem, hogy azok a lapok, amelyek koncepciója ezt megengedi, közlik verseiket.
Nem ezzel van hát bajom, hanem azzal, ahogyan magukat traktálják, illetve ezúttal ahogy Béni traktálja őket és magát. És még az sem lenne baj, hogy a Forrás lerágott gumicsontját időnként ott találom a tányéron – csak lennének más tányérokon más étkek is! (Miért nincs méltatás az ötkötetes Nagy Zoltán Mihályról vagy a nyolckötetes Füzesi Magdáról? A Forrás mellett miért nem foglalkozik írás akár a 18 éven át működött József Attila Irodalmi Stúdióval? Miért csak az Együtt számairól esik szó, holott tizenegyedik életévébe lép a Hatodik Síp és nyolcadikba a Pánsíp? Említés sem esik a fiatalok Véletlen Balett c. lapjáról!
Aki ebből a Napút-számból tájékozódik a kárpátaljai magyar irodalomról, az roppant torz, egyoldalú képet kap – és sehol egy jelzés arról, hogy ez csak egy merítés lenne, azért van még más is. SBA traktálásában ez és ennyi a mi irodalmunk. Szomorú dolog!
No, nem dohogok tovább, és persze nincs harag, de úgy éreztem, ezt a néhány dolgot szóvá kellett tennem. Magam nem bánkódom túlságosan: tanulságnak ez az eset is jó volt.
Ezek után tisztelettel csak azt kérem, hogy küldjetek egy szerzői lappéldányt.
És hát hadd kérdezzek rá arra is: számíthatok-e honoráriumra, avagy, mint az adoma mondja: pénz az nincs, „csak a szégyen?”.