irodalom

Berniczky Éva könyvei

Kritikusai szerint a kárpátaljai Ungváron élő Berniczky Éva novelláira és regényeire az epikus és lírai elemek váltakozása és az intellektuális elmélyültség a legjellemzőbb. Műveiben egyaránt tetten érhetők a hétköznapi megfigyelések és a szürreális, abszurd motívumok. Hangsúlyos a helyi vallási-etnikai-nyelvi jellegzetességek gazdag szerepeltetése, szövegeit egyedivé teszi a költői képekben tobzódó kifejezőeszközök érzékeny alkalmazása. Prózaírói attitűdjére jellemző továbbá, hogy a különös helyzeteket teremtő és sivárságában is gazdag, egzotikus tájból nőnek ki szereplői, akiknek bonyolult, gyakran ellentmondásos, de mindig átélhető emberi viszonylataikat ábrázolja plasztikusan.

Bodor Béla szerint Berniczky Éva prózája, ami a legteljesebb értelemben fiktív, a nyelvben születik és rendjét a költészet törvénykönyve koordinálja, pontosabb képet fest a kárpátaljai magyarság utóbbi évtizedeiről, mint riportok és szociográfiák sora.

A szerző néhány könyvének ismertetése:

Berniczky Éva könyvei

berniczky szerencsegyökérBerniczky Éva: Szerencsegyökér

Válogatott és új novellák. Kárpáti Kiadó, Ungvár, 2018. Grafikai tervezés, borító: Balla Csönge. 312 oldal – ISBN 978-966-671-486-5.

Єва Берніцкі: Мандрагора

Tartalom:

Szerencsegyökér (2011)
En passant (2011)
Csak lélegezz (2010)
Istenszülő (2009)
Halász a hálóban (1998)
Szt. Arkagyija part (1999)
Medúzaszüret (2000)
Kulcs a Schmoll testvéreknél (1997)
A bábozódás kora (2002)
Talánszása (2000)
Blasztula (2000)
A tojásárus hosszúnapja (2002)
Folyik a macskaméz (2001)
A tizennégykarátos anya (2007)
Földet az égtől (2003)
A fű kinő (2006)
Galambtej, galambvér (2004)
Várkulcsa (2006)
Orosz Biliárd (2004)
Fogyóholdban (2007)
Boszorkánykonyha retró (2015)
Egy test szövegmintái (2006)
Fordul a páternoszter (2010)
Tégy jót, és tűnj el! (2013)
Apáca-ice (2010)
Leszek a mitfárered (2018)

Részlet a címadó novellából

Megkérdezte, jó felé tart-e a múzeumhoz. Melyikhez, kérdeztem vissza, és máris megbántam. Lerítt róla, hogy nem turista, nem csodálkozott rám, sem a felújított katedrálisra, nem kívánt semmit megörökíteni, nem is volt neki mivel, a nyakában nem lógott digitális fényképezőgép. Jól ismertem ezt az imbolygó járást, kissé meggörnyedt tartást, szegényes, igénytelen öltözéket, de abban is biztos voltam, hogy viselője mégsem környékbeli.

berniczky várkulcsa könyvBerniczky Éva: Várkulcsa

Budapest: Magvető Kiadó 2010, 196 oldal.

A helyszín Ukrajna, közelebbről Kárpátalja. Ahol – a határon túli magyar Berniczky Éva könyvét olvasva úgy tűnik – az abszurd nem esik messze a valóságtól. De ő otthonosan mozog ebben az ambivalens világban, hiszen a sajátja, minden apró részletét ismeri, magától értődő természetességgel meséli el a leghihetetlenebb eseményeket, és ettől olvasója is otthon érzi magát a hely képtelen történeteiben – melyekben a vérmes kakasszállító varrólányokkal üzekedik a szövetbálák között, a hólyaghurutos kéményseprő lelke a testéhez részegedik, a folyóban született férfi pedig vizelés közben ugyanabba a folyóba zuhan. Berniczky Éva pedig az Ung fölött a várhegyről, padlásszobája ablakából figyeli mindezt. A szerző korábbi könyveihez (A tojásárus hosszúnapja, Méhe nélkül a bába) hasonlóan a Várkulcsa is egyszerre gyönyörködtető és borzongató, kacagtató és szívszorongató, de mindenekelőtt összetéveszthetetlenül szépirodalom.

Olvass továbbBerniczky Éva könyvei

A komplex létezés esztétikája

Szerző:

Dr. Kállay O. Béla laudációja könyvbemutatómon

A komplex létezés és a posztumusz élet

Balla D. Károly Posztmodern halál, posztumusz életKezdjük a könyvből vett két részlettel. BDK a kötet záró esszéjében szerényen megjegyzi, hogy

Sikeres virtuális öngyilkosságom nem vert fel nagy port, nem vert fel kicsit se, egyáltalán nem vert fel semmit, inkább csak értetlenséget keltett közelebbi-távolabbi ismerőseim körében. Igaz, akkori bejelentésemhez nem fűztem magyarázatot, a tedd a halált, ne magyarázd radikalizmusát akkor nem akartam sem bölcseleti megalapozottsággal felstilizálni, sem irodalmi előzményekkel megindokolni. De mivel évekkel később ezekre a magyarázatokra sor került, azt hiszem, most már elég sokan megérthetik ezt a részben tragikus, részben gyilkosan önironikus  performanszomat mint posztmodern öninstallációt.
Illetve:
A visszamenőleges megértést azzal is igyekszem elősegíteni, hogy időről időre beszámolok olvasóimnak az engem ért végzetes tragédiákról. Ezekben a tudósításokban az öniróniát sikerült vitriolosan gonosz öngúnnyá hizlalnom. Akciómnak köszönhetően a legnagyobb internetkereső – nem kis megelégedésemre – nevemre keresve előkelő pozíciba emelhozza hozza a Meghalt Balla D. Károly c. weboldalamat.

Az fenti és ehhez hasonló leírások mögötti tények jól dokumentálhatók internetes megjelenésekkel, így szembe kell néznünk azzal a paradoxonnal, hogy BallaDé valóban egy aktív posztumusz író, ezért talán érthető, hogy elesett lelkek és hasadt személyiségek búvárlásába alámerülve igen sokáig kérettem magam, míg elfogadtam a Mindenkönyvek, azaz a Liber-All Kiadó megtisztelő felkérését, hogy laudációt tartsak Balla D. Károly Posztmodern halál, posztumusz élet című életmű-kötetének ungvári bemutatója alkalmából. Vonakodásom oka az előbbieken túlmenően az volt, hogy túlságosan is jól ismertem az immár szövegállománnyá virtualizálódott szerzőt, léven, ahogy azt Cecil M. Joepardi megállapította, közelebb áll az itthez a messze, mint az otthoz a közel, így nem tudhatom tárgyilagosan szemlélni szerzőnk munkásságát és műveit; a köztünk most már hosszabb ideje, eszmélésünk óta fennálló, bizonyos nézetazonosságokat tekintve szinte ikertestvéri egyetértés óhatatlanul elfogulttá tesz a komplex létezés esztétikája iránt. És haránt.

> > A teljes szöveghez tovább:

Amiről szólani szerettem volna volt

Olvass továbbA komplex létezés esztétikája

Nincs holnap honlap nélkül

Szerző:

elegem volt abból, hogy a nem létező kárpátaljai magyar irodalom létezővé tupírozása lett üzemszerű napi feladatom

Balla D. Károly az UngParty virtuáléról

Nincs holnap honlap nélkül

Fennakadtam a Világhálón.

Önszántamból és dalolva. Édes fogság, nemes teher.

Az iskolai faliújságos előzményektől eltekintve huszonvalahány éve végzek valamilyen szerkesztői munkát. Gondoztam politikai napilap szépirodalmi publikációit (Lendület; Új Hajtás), szerkesztettem antológiákat és főállásban tankönyveket, alapítottam két irodalmi folyóiratot (Hatodik Síp; Pánsíp), vezettem kiadókat (Galéria; UngBereg) – de minden szerepem a gúzsba kötött táncoséhoz hasonlított. Saját elképzeléseim és igényeim egyfelől, a „körülmények” másfelől – ezek között egyensúlyoztam és kötöttem kompromisszumot napi rendszerességgel.

ungparty virtuálé
Az UngParty NetCafé weboldala 2001-ben

Aztán feltévedtem a Netre. Éppen akkor, amikor már nagyon elegem volt a pályázatokból és kuratóriumokból, a nyomdászokból, könyvelőkből és terjesztőkből, leginkább pedig abból, hogy a nem létező kárpátaljai magyar irodalom létezővé tupírozása lett üzemszerű napi feladatom. Hagytam hát a mosott ruhát másra, és nyűgeim nélkül felmentem, nem is padlásra, hanem sokkal magasabbra. Ott fenn a cyber-sztrádán a magam ura lehettem. Autodidaktaként megtanultam a webmesterség alapjait (nem esett nehezemre, tördelni azelőtt is tudtam, és mielőtt beszippantott volna az irodalom, fizikusnak készültem). A honlapalapításhoz nem volt szükségem se pályázatra, se nyomdászra, se terjesztőre. Görcseimtől az szabadított meg végleg, hogy megértettem: az Interneten én nem vagyok határon túli, nem vagyok kisebbségi, senki nem ismeri el sem erényemül, sem hátrányomul a sorsverést. Rájöttem, hogy nem kárpátaljai honlapot kell csinálnom, hanem irodalmit.

Így aztán az UngPartynak leginkább csak a címe utal arra, hogy készítője egy Ung parti manzárd lakójaként tekinget kíváncsi szemével a nagyvilágba.

Honlapomat az eltelt három év alatt sokoldalú, multifunkcionális webhellyé fejlesztettem. Magam alkotta szóval olyan virtuálévá, amely egyesíti a könyvtárszoba, az irodalmi folyóirat, az irodalmi szalon és az írók gyűlhelyéül szolgáló kávéház lehetőségeit. A „normális” publikációk mellett a legbüszkébb interakcióimra vagyok: több olyan internetes eseménynek lehettem a gazdája, amelyekkel – remek szerzőimnek, játékostársaimnak hála – kivívhattam az olvasók és a szakma elismerését. Ilyenek voltak a kollektív interjúk, az internetes konferencia (Vízumköteles irodalom?), a virtuális könyvbemutatók, illetve a legújabb, most futó projectem: az identifikciós játék, amelyben egyes fogalmak valós és fiktív elemeket tartalmazó címszavait alkotjuk meg egy leendő virtuális lexikon számára.

Már érkeznek a kéziratok az újévtől némiképp megújuló UngParty weboldal legújabb sorozatához (ennek mibenlétét még nem árulhatom el), és a fejemben már készen van az első tavaszi interakció projectje is.

Merthogy az Internet: a jövőbe vetett tekintet. Számomra legalábbis nincs holnap honlap nélkül.

SEO – honlap optimalizálás

Senki sem lehet saját törzsének etnográfusa

Szerző:

Tervezett esszékötetem – Félmúlt, féljelen, féljövő – nyitó szövegének szánom:

Előszó helyett

Egy afrikai jegyzetében írja Ryszard Kapuściński, hogy senki sem lehet saját törzsének az etnográfusa. Bizonyára így van ez más téren is: amiben benne vagyunk, azt nem tudjuk eléggé tárgyilagosan felmérni, megítélni. Ezért soha nem is igyekeztem irodalomtörténeti súlyú és jellegű írásokkal megközelíteni „saját törzsemet”: Kárpátalja magyar irodalmát.

A következő oldalakon sorakozó írásokat nem egy higgadt kutató alaposságával és távolságtartásával hoztam létre, hanem olyan íróként, aki megfigyeléseinek, töprengéseinek eredményét a legpontosabban szeretné rögzíti. A meglátásaim lehetnék tévesek, és juthattam hamis következtetésekre is, csak egy nem történhetett meg: hogy a leírtak ne a pillanatnyi véleményemet tükrözzék. Igen: a pillanatnyit. Nem titkolom ugyanis, hogy bár egyáltalán nem mondhatom magam fiatalnak, az ízlésem, értékítéletem még mindig állandó változásban van, nem ritkán saját ellentétébe fordul. Ma másképpen gondolkodom az irodalom dolgairól, mint tíz egynéhány évvel ezelőtt (de roppant hasonlóan ahhoz, mint kamasz korom idején…), mást érzek fontosnak és mást jelentéktelennek, mint akár csak néhány esztendeje. Egyazon jelenség mögött más-más lényeget sejtek ma, mint tegnap – és ez bizonyára így lesz ez holnap is.

Ha valami egységes szemléletet mégis tükröznek itt sorakozó szövegeim, annak elsődleges oka az, hogy egy jól behatárolható időszakban, az ezredfordulót közvetlenül megelőző és követő egy-két esztendőben születtek (vagy nyerték el végleges alakjukat), eléggé frissek tehát ahhoz, hogy még nem kerülhettem szembe velük, így kötetbe válogatván őket nem is kényszerültem nagyobb beavatkozásokra. Meghagytam bennük az újrafogalmazásokat is: gyakran követtem azt a módszert, hogy egy már lezárt írás kifejtett gondolatát a következőben továbbvittem, árnyaltam, másfelé fordítottam – ha ezeket a részeket kiiktatnám, elkerülném ugyan az ismétlődéseket, de talán a folyamatosság is megszakadna, és az egyes írások szerkezete is megbomlana. Ezeknél a szöveghelyeknél kérem tehát az olvasó elnéző türelmét.

Egyaránt számítok továbbá azok jóindulatára, akik egy-egy állításom mögül hiányolják a bizonyító konkrétumot, és azokéra is, akik bosszankodnak a sok konkrét név, cím, idézet, lábjegyzet okán. Magam igyekeztem az olvasmányosság és a részletező szakszerűség határterületén egyensúlyozni. A folyamatokba szerveződő jelenségek általában jobban érdekeltek, mint azok a tények, amelyek alapján az összefüggések felismeréséig eljutottam. Állapotokat és trendeket igyekeztem megragadni, megengedve, hogy akár ugyanazokból a tényekből az enyémtől eltérő következtetések is levonhatók.

Beismerem azt is, hogy nem egyszer kiéleztem egyes kérdéseket, a szemléletes bemutatás kedvéért bizonyára többször is sarkítva fogalmaztam, túlzásokra ragadtattam magam. Ám azt hiszem, ez még mindig szerencsésebb megoldás, mint a problémák elmosása, a gyöngeségek palástolása. Annál is inkább, mert a tapasztalatom az, hogy a kárpátaljai irodalom kiáltó hiányosságait és súlyos mulasztásait a legtöbben hajlamosak felmentő elnézéssel elfogadni, szerény eredményeit pedig túlértékelni; ennek lehet ugyan biztató, ösztönző hatása, egyszersmind azonban rögzíti is a hibákat, állandósítja a rossz gyakorlatot, belemerevíti a résztvevőket egy olyan szerepbe, amelynek eljátszásához csupán a kárpátaljaiság díszleteire van szükség, és ezek közül interpretálva szinte minden elfogadhatóvá, szalonképessé, mi több: nemcsak előadhatóvá, hanem eladhatóvá is válik. Magam ezek mögé a kulisszák mögé szeretnék belátást nyújtani, bemutatva, hogyan alakultak ki és miképpen működnek ezek a szerepek – és talán azt is, mivel jár, ha valaki megtagadja őket.

Vízjel a Tisza mellől

Szerző:

Balla D. Károly

Vízjel a Tisza mellől

Ferenczi Tihamér kötetéről (Vízjel, 2000., Bp.)

Aki járt már Badalóban, lehet némi elképzelése a világvégéről… Ha a beregszászi járás legcsücskébe indulunk Európa talán legrosszabb autóútján, és már minden lakott területet elhagytunk, már úgy érezzük, mindjárt lemegyünk a térképről, s ha nem, csak azért nem, mert a Tisza vagy az országhatár állja utunkat – nos, akkor tűnik fel a kis község. Ennek is a legvégén, legszélén lakik Ferenczi Tihamér költő…

A kárpátaljai magyar írók azon átmeneti nemzedékéhez tartozik, amelynek képviselőit sem az első, sem a második generációba nem sorolhatjuk. Ugyan Balogh Miklóssal, Balogh Balázzsal, Kecskés Bélával együtt az 1944/45-ös hatalomváltás előtt születtek, ám másfél évtizeddel később, mint az első nemzedéki Kovács Vilmos vagy Balla László; indulásuk is, az utóbbiakétól eltérően, nem az ötvenes évekre, hanem a hatvanasok derekára esett. Nem tekinthetjük azonban őket második generáció-bélieknek sem, hiszen ennek tagjai már a szovjet érában születtek és a hatvanas évek legvégén vagy a hetvenesek elején indult írói pályájuk. Így aztán a köztes generáció tagjai a nagy öregek szemében sokáig „fiatal költők” voltak, míg azok számára, akik a Forrás Stúdió (1969–1971) vagy a József Attila Stúdió (1971–1989) égisze alatt bontottak szárnyat, már elődöknek számítottak.

Korai indulása (1965) ellenére Ferenczi Tihamér évtizedekig várt a megmérettetésre. 1979-ben a Kárpáti Igaz Szó hasábjain kivágható és összefűzhető formában látott napvilágot Szívem volt már minden című kis füzetecskéje, majd 1990-ben a Kárpáti Kiadó gondozásában a Férfiidő. Ezeket nehéz valódi, önálló köteteknek tekinteni, hiszen az előbbi nem is könyvként készült, hanem egy politikai (!) napilap oldalaiból kellett kivágni, az utóbbi pedig az akkor egyetlen ungvári könyvkiadó elvetélt ötletéből „ikerkötetként” jelent meg: színéről Nagy Zoltán Mihály, fonákjáról Ferenczi Tihamér versei sorjáztak benne.

Így a 2000-es keltezésű Vízjel voltaképp a jövőre 60 esztendős költő első igazi könyve (amelybe fel is vette a korábbi jelentkezések jobb darabjait), egyben az első lehetőség olvasói számára, hogy írói világának egészét megismerhessék.

És hogy milyen ez a világ?

Azonnal szembetűnik: ebben a mikrokozmoszban több az elnéző humánum mint a vátesz-szigor, több a korszerűtlen derű, mint a divatos szorongás és rezignáltság, több a köznapiság, mint a metafizika. Sőt – és sajnos –: több az esetlenség, a sutaság, mint a költői bravúr, több a felszínesség és sekélyesség, mint a lélektani mélyfúrás, több a semmitmondás, mint a gondolati magasság.

Költőnk nem alkalmaz látványos megoldásokat, legtöbbször a rímeket is elkerüli, fukarul bánik a többi formai kellékkel is. Szonettjei például nem (vagy alig) rímelnek, nehéz lenne a sorokban időmértékes lüktetést kimutatni. A stiláris elemek közül a metaforát kedveli a leginkább: asszociációi legtöbbször szokványosak, máskor bizarrul meglepőek, és bizony előfordul, hogy képzavarba hajlanak („…fönt / kék hamuban fürdik a Nap: / égő tollú kotlós”).

Talán mondjuk ki kertelés nélkül: nem igazán jó versek ezek – de igazán jólesik olvasni őket. Nem néznek le ránk a Parnasszus magasából, de alkalmasak arra, hogy a szerző ihletett pillanatainak mi is részesévé válunk, vele együtt hajolunk le virághoz, fűhöz, vele nézzünk a holdba és a napba, vele szívjuk tüdőre a szelek leheletét – és a mi hajunk is beleőszüljön a beregi tájba.

Nem szabott a sors könnyű életet Ferenczi Tihamérnak; egészségi állapota, szociális helyzete bőven adna okot arra, hogy tragikus húrokat pengessen, ő mégis inkább mosolygósan veszi számba az élet apró semmiségeit. Világfájdalom helyett a fázó verebek miatt aggódik, és ahelyett, hogy a maga bajait, magányát, égő hiányait kiáltaná ki, csendben csak ennyit jegyez meg: „varjúhodik az ég / dölyfösen károg / árnyékom eldől / magam állok”. Igen, ott áll a költő a badalói faluszélén, szinte benne az országhatárban, a elmérgezett és meg-megáradó Tisza gátja tövében (ha tetszik: permanens történelmi és földrajzi kiszolgáltatottságban), vaksin hunyorog a napsütésbe – de jöttünkre örömében magasba dobja a sapkáját.

Ritka alkalom: a szerény költői teljesítményt Vízjellel hitelesíti az élet.

——

Ferenczi Tihamér: Vízjel.
Hatodik Síp Alapítvány – Mandátum Kiadó, Budapest–Beregszász, 2000. 96 old., 490 Ft.

Kárpáralja – a Tisza forrása