AZ ÚJRAALKOTÁS HÁROM INDÍTÉKA
Az első: egészen másfajta, a korábbitól alapjában eltérő konstrukció merült fel bennem.
Hosszú éveken át mindenáron úgy próbáltam megalkotni a hiányregényt, hogy a rá vonatkozó utalások és kommentárok százait hoztam létre, remélve, a másodlagos szövegek révén pontos kép alakulhat ki a hiányzóról. Felteszem, ez valamennyire sikerült is.
Egy reggelen azonban arra ébredtem (ez még tavaly történt), mennyivel izgalmasabb kísérlet lenne bemutatni azt, amiből hiányzik a regényem. Azaz: érzékelhetővé tenni azt a kort és azokat a viszonyokat, hőseimnek azon gondolatait és érzelmeit, amelyek környezik a regény.
Esszéregényt alkotni, amelyből explicite hiányzik, de amelyben implicite benne foglaltatik egy cselekményregény.
Kis tűnődés után egyfelől rájöttem, hogy elkészült szövegemben ennek a csirája megvan, csak ki kellene fejteni; másfelől pedig arra gondoltam: mi az akadálya annak, hogy ezt a kétféle megközelítést egymással átfedődve, vegyítve alkalmazzam? Sőt, akár úgy is, hogy előbbit az utóbbinak alárendelem…
El is készült a fejemben egy lehetséges akcióterv:
- A meglévő szövegeket nagyrészt átfogalmazom, kiegészítem, feldúsítom és újrarendezem úgy, hogy ugyan látszólag a kommentárok továbbra is a hiányzó regényre vonatkozzanak, valójában azonban (ahol ez lehetséges) jellemezzék, érzékeltessék – vagy egyenesen: ábrázolják – mind azt a társadalmi közeget, mind hőseimnek azt az életszakaszát, amelyből a regény hiányzik.
- A rendelkezésemre álló és részben átírt vagy akár teljesen új kommentárok közé olyan szövegeket ékelek, amelyek ugyan lazább közvetlen kapcsolatban állnak a hiányzó regénnyel, ám közvetve, áttételesen beágyazzák a hiányt a meglévőségbe.
- Míg eddig csak kívülről, a saját „írásbeliségemből” mutattam rá a regényre, addig most ezt az egyirányúságot – ahol ez lehetséges – feloldom, és szereplőimnek, első sorban természetesen Oresztésznek, ha nagyon korlátozott módon is, de alkalmat adok arra, hogy a nem létező cselekményregényből átlépjen a létező esszéregénybe.
A második indíték: a Forrás című kecskeméti folyóirat egyfajta hiány-lexikon létrehozására kérte fel szerzőit, közte engem is. Ennek során tetszés szerint írhattuk meg a magunk címszavait, és ezek egybeszerkesztve, ábécé-sorrendbe állítva ki is tették a tavalyi nyári dupla szám egészét. Magam az egyik legaktívabb résztvevőként talán félszáznyi hiánycímszót írtam, javukat el is küldtem a szerkesztőségnek, és ezek kevés kivétellel meg is jelentek. Miközben ezt a munkát – nagy örömmel és invencióval – végeztem, egyrészt elcsodálkoztam azon, hogy engem milyen régóta és mélyen mélységében érdekel a hiány mint olyan; másrészt észrevettem, hogy akarva-akaratlanul egyes címszavakat hiányregényemből emeltem ki, illetve magát a hiányregényt is címszóvá tettem; harmadrészt észre kellett vennem, hogy a regénnyel kapcsolatban nem álló címszavaim is valamilyen spirituális kommunikációt alakítottak ki éppen elfekvő szövegemmel, visszahatottak rá, szinte beavatkoztak szerkezetébe. Miért is ne, gondoltam. Alkossa a Szembesülés szerves részét az én privát hiány-lexikonom!
Ennek az indítéknak a nyomán is kialakítottam a feladatsort.
- Egyfelől engedem a híján-valósággal, a nem létezővel, a ninccsel kapcsolatos észrevételeimen külön címszavak formájában „kifogalmazódni” a regényből.
- Másfelől a regénytől függetlenül létrejött meghatározásokat engedem beleszervesülni a szövegtestbe.
- Mindeközben lehetővé teszem, hogy a hiánynak ez az új dimenziója részben újrastrukturálja a szöveget.
A harmadik indíték: szemléletem megváltozása. Meg kellett értenem, hogy miközben mindazt változatlanul hagyhatom, amit Oresztész a korabeli Argoszban saját észleleteként rögzít és saját szembesüléseként megél, illetve azt is, ahogyan ezt a nem létező regény szerzője a 80-as évek második feléből visszanézve interpretálja – aközben nem hagyhatom érintetlenül a 90-es években keletkezett másodlagos szövegeim azon részeit, amelyek az akkori eseményeket, szereplőim magatartását, az összefüggések rendszerét valamiféle történeti távlatba helyezve és akkori saját felfogásomat tükrözve értékelik.
Tennivalóim:
- Bizonyos helyekben és valamilyen mértékben felülbírálnom (vagy legalábbis árnyalnom) kell helyes és helytelen, igaz és hamis, jó és rossz korábban kialakított viszonyrendszerét, igazítanom, továbbírnom szükséges a régebben fogalmazottakat.
- Az új szövegek megírásakor és beillesztésekor kettős szempontrendszert kell érvényesítenem: egyfelől mostani magamat kell adnom, másfelől ajánlatos azon igyekeznem, hogy ne feltétlenül kerüljek feloldhatatlan ellentmondásba korábbi önmagammal.
- El kell tűnődnöm azon – és amennyiben lehetséges, regényemet eszerint kell újraalkotnom –, hogy a Szembesülés alappilléreiként szolgáló sarkigazságok vajon továbbra is alkalmasak-e ezt a szerepet betölteni, avagy mostani szemléletemtől megtépázottan ezt a funkciót más alapelvekre kell áthelyeznem?
Balla D. Károly: a Szembesülés c. regény keletkezéstörténete – részlet a Werk-szövegekből