Balla D. Károly
Vízjel a Tisza mellől
Ferenczi Tihamér kötetéről (Vízjel, 2000., Bp.)
Aki járt már Badalóban, lehet némi elképzelése a világvégéről… Ha a beregszászi járás legcsücskébe indulunk Európa talán legrosszabb autóútján, és már minden lakott területet elhagytunk, már úgy érezzük, mindjárt lemegyünk a térképről, s ha nem, csak azért nem, mert a Tisza vagy az országhatár állja utunkat – nos, akkor tűnik fel a kis község. Ennek is a legvégén, legszélén lakik Ferenczi Tihamér költő…
A kárpátaljai magyar írók azon átmeneti nemzedékéhez tartozik, amelynek képviselőit sem az első, sem a második generációba nem sorolhatjuk. Ugyan Balogh Miklóssal, Balogh Balázzsal, Kecskés Bélával együtt az 1944/45-ös hatalomváltás előtt születtek, ám másfél évtizeddel később, mint az első nemzedéki Kovács Vilmos vagy Balla László; indulásuk is, az utóbbiakétól eltérően, nem az ötvenes évekre, hanem a hatvanasok derekára esett. Nem tekinthetjük azonban őket második generáció-bélieknek sem, hiszen ennek tagjai már a szovjet érában születtek és a hatvanas évek legvégén vagy a hetvenesek elején indult írói pályájuk. Így aztán a köztes generáció tagjai a nagy öregek szemében sokáig „fiatal költők” voltak, míg azok számára, akik a Forrás Stúdió (1969–1971) vagy a József Attila Stúdió (1971–1989) égisze alatt bontottak szárnyat, már elődöknek számítottak.
Korai indulása (1965) ellenére Ferenczi Tihamér évtizedekig várt a megmérettetésre. 1979-ben a Kárpáti Igaz Szó hasábjain kivágható és összefűzhető formában látott napvilágot Szívem volt már minden című kis füzetecskéje, majd 1990-ben a Kárpáti Kiadó gondozásában a Férfiidő. Ezeket nehéz valódi, önálló köteteknek tekinteni, hiszen az előbbi nem is könyvként készült, hanem egy politikai (!) napilap oldalaiból kellett kivágni, az utóbbi pedig az akkor egyetlen ungvári könyvkiadó elvetélt ötletéből „ikerkötetként” jelent meg: színéről Nagy Zoltán Mihály, fonákjáról Ferenczi Tihamér versei sorjáztak benne.
Így a 2000-es keltezésű Vízjel voltaképp a jövőre 60 esztendős költő első igazi könyve (amelybe fel is vette a korábbi jelentkezések jobb darabjait), egyben az első lehetőség olvasói számára, hogy írói világának egészét megismerhessék.
És hogy milyen ez a világ?
Azonnal szembetűnik: ebben a mikrokozmoszban több az elnéző humánum mint a vátesz-szigor, több a korszerűtlen derű, mint a divatos szorongás és rezignáltság, több a köznapiság, mint a metafizika. Sőt – és sajnos –: több az esetlenség, a sutaság, mint a költői bravúr, több a felszínesség és sekélyesség, mint a lélektani mélyfúrás, több a semmitmondás, mint a gondolati magasság.
Költőnk nem alkalmaz látványos megoldásokat, legtöbbször a rímeket is elkerüli, fukarul bánik a többi formai kellékkel is. Szonettjei például nem (vagy alig) rímelnek, nehéz lenne a sorokban időmértékes lüktetést kimutatni. A stiláris elemek közül a metaforát kedveli a leginkább: asszociációi legtöbbször szokványosak, máskor bizarrul meglepőek, és bizony előfordul, hogy képzavarba hajlanak („…fönt / kék hamuban fürdik a Nap: / égő tollú kotlós”).
Talán mondjuk ki kertelés nélkül: nem igazán jó versek ezek – de igazán jólesik olvasni őket. Nem néznek le ránk a Parnasszus magasából, de alkalmasak arra, hogy a szerző ihletett pillanatainak mi is részesévé válunk, vele együtt hajolunk le virághoz, fűhöz, vele nézzünk a holdba és a napba, vele szívjuk tüdőre a szelek leheletét – és a mi hajunk is beleőszüljön a beregi tájba.
Nem szabott a sors könnyű életet Ferenczi Tihamérnak; egészségi állapota, szociális helyzete bőven adna okot arra, hogy tragikus húrokat pengessen, ő mégis inkább mosolygósan veszi számba az élet apró semmiségeit. Világfájdalom helyett a fázó verebek miatt aggódik, és ahelyett, hogy a maga bajait, magányát, égő hiányait kiáltaná ki, csendben csak ennyit jegyez meg: „varjúhodik az ég / dölyfösen károg / árnyékom eldől / magam állok”. Igen, ott áll a költő a badalói faluszélén, szinte benne az országhatárban, a elmérgezett és meg-megáradó Tisza gátja tövében (ha tetszik: permanens történelmi és földrajzi kiszolgáltatottságban), vaksin hunyorog a napsütésbe – de jöttünkre örömében magasba dobja a sapkáját.
Ritka alkalom: a szerény költői teljesítményt Vízjellel hitelesíti az élet.
——
Ferenczi Tihamér: Vízjel.
Hatodik Síp Alapítvány – Mandátum Kiadó, Budapest–Beregszász, 2000. 96 old., 490 Ft.