Ott ültünk egymás mellett az Athéni Könyvfesztiválon, az Agora fölé emelkedő toronyház sokadik emeleti aulájában. Akkor még nem tudtam, hogy ez az utolsó találkozásom Elektrával.
Mint szinte minden alkalommal, ha valamilyen rendezvényünkre a fővárosban került sor, most is küldtem neki meghívót. Pontosabban az anyjának, vagyis a régi címre, a Sárrét parkba. Klütaimnészra néha el is jött ezekre a programokra; előtte-utána váltottunk pár mondatott, így voltaképp mindent tudtam Elektráról, pedig hosszú éveken át nem is találkoztunk. De most ő jött el. Az anyja, meséli, mindig felhívja, ha meghívót kap tőlem, és mindig jönne ő is szívesen, csak valahogy mostanában nem volt ideje. Hiába, a két gyerek, a tanítás. De most ráért.
Ott ültünk egymás mellett az Agora fölött a Könyvfesztiválon, az argoszi könyvkiadók standján, körben a polcokon az utóbbi évek termése mellett régebbi kiadványok, így Agamemnon regénye, amelynek új kiadásából tucatnyit vettem anno, pedig akkor még nem tudtam, hogy egyszer könyvkereskedésre adom a fejem, és standunk lesz a Kongresszusi Központban, ahol kiállíthatom, odatehetem azok mellé a könyvek mellé, amelyek anélkül nem ilyenek lennének, mert Agamemnon egyetlen regényét senki sem kerülhette ki, írhatott „ellene” vagy „mellette”, tehetett úgy, mintha nem venne róla tudomást, mintha sem a regény, sem Agamemnon nem létezett volna – de valahogy mégis mindaz, ami Argoszban harminc év alatt született, mindaz a régi időkben vette eredetét és oda tért vissza, és a mítosszá vált régi konfliktusok terhét viselte magán.
Ott ültünk egymás mellett a felhőkarcoló sokadik emeletén, és Elektra épp olyan volt, mint húsz éve, és hol úgy éreztem, mintha el sem telt volna ez a két évtized, hol meg úgy, hogy mérhetetlenül sok idő, korszakok múltak el azóta.
Az első: egészen másfajta, a korábbitól alapjában eltérő konstrukció merült fel bennem.
Hosszú éveken át mindenáron úgy próbáltam megalkotni a hiányregényt, hogy a rá vonatkozó utalások és kommentárok százait hoztam létre, remélve, a másodlagos szövegek révén pontos kép alakulhat ki a hiányzóról. Felteszem, ez valamennyire sikerült is.
Egy reggelen azonban arra ébredtem (ez még tavaly történt), mennyivel izgalmasabb kísérlet lenne bemutatni azt, amiből hiányzik a regényem. Azaz: érzékelhetővé tenni azt a kort és azokat a viszonyokat, hőseimnek azon gondolatait és érzelmeit, amelyek környezik a regény.
Esszéregényt alkotni, amelyből explicite hiányzik, de amelyben implicite benne foglaltatik egy cselekményregény.
Kis tűnődés után egyfelől rájöttem, hogy elkészült szövegemben ennek a csirája megvan, csak ki kellene fejteni; másfelől pedig arra gondoltam: mi az akadálya annak, hogy ezt a kétféle megközelítést egymással átfedődve, vegyítve alkalmazzam? Sőt, akár úgy is, hogy előbbit az utóbbinak alárendelem…
El is készült a fejemben egy lehetséges akcióterv:
A meglévő szövegeket nagyrészt átfogalmazom, kiegészítem, feldúsítom és újrarendezem úgy, hogy ugyan látszólag a kommentárok továbbra is a hiányzó regényre vonatkozzanak, valójában azonban (ahol ez lehetséges) jellemezzék, érzékeltessék – vagy egyenesen: ábrázolják – mind azt a társadalmi közeget, mind hőseimnek azt az életszakaszát, amelyből a regény hiányzik.
A rendelkezésemre álló és részben átírt vagy akár teljesen új kommentárok közé olyan szövegeket ékelek, amelyek ugyan lazább közvetlen kapcsolatban állnak a hiányzó regénnyel, ám közvetve, áttételesen beágyazzák a hiányt a meglévőségbe.
Míg eddig csak kívülről, a saját „írásbeliségemből” mutattam rá a regényre, addig most ezt az egyirányúságot – ahol ez lehetséges – feloldom, és szereplőimnek, első sorban természetesen Oresztésznek, ha nagyon korlátozott módon is, de alkalmat adok arra, hogy a nem létező cselekményregényből átlépjen a létező esszéregénybe.
A második indíték: a Forrás című kecskeméti folyóirat egyfajta hiány-lexikon létrehozására kérte fel szerzőit, közte engem is. Ennek során tetszés szerint írhattuk meg a magunk címszavait, és ezek egybeszerkesztve, ábécé-sorrendbe állítva ki is tették a tavalyi nyári dupla szám egészét. Magam az egyik legaktívabb résztvevőként talán félszáznyi hiánycímszót írtam, javukat el is küldtem a szerkesztőségnek, és ezek kevés kivétellel meg is jelentek. Miközben ezt a munkát – nagy örömmel és invencióval – végeztem, egyrészt elcsodálkoztam azon, hogy engem milyen régóta és mélyen mélységében érdekel a hiány mint olyan; másrészt észrevettem, hogy akarva-akaratlanul egyes címszavakat hiányregényemből emeltem ki, illetve magát a hiányregényt is címszóvá tettem; harmadrészt észre kellett vennem, hogy a regénnyel kapcsolatban nem álló címszavaim is valamilyen spirituális kommunikációt alakítottak ki éppen elfekvő szövegemmel, visszahatottak rá, szinte beavatkoztak szerkezetébe. Miért is ne, gondoltam. Alkossa a Szembesülés szerves részét az én privát hiány-lexikonom!
Ennek az indítéknak a nyomán is kialakítottam a feladatsort.
Egyfelől engedem a híján-valósággal, a nem létezővel, a ninccsel kapcsolatos észrevételeimen külön címszavak formájában „kifogalmazódni” a regényből.
Másfelől a regénytől függetlenül létrejött meghatározásokat engedem beleszervesülni a szövegtestbe.
Mindeközben lehetővé teszem, hogy a hiánynak ez az új dimenziója részben újrastrukturálja a szöveget.
A harmadik indíték: szemléletem megváltozása. Meg kellett értenem, hogy miközben mindazt változatlanul hagyhatom, amit Oresztész a korabeli Argoszban saját észleleteként rögzít és saját szembesüléseként megél, illetve azt is, ahogyan ezt a nem létező regény szerzője a 80-as évek második feléből visszanézve interpretálja – aközben nem hagyhatom érintetlenül a 90-es években keletkezett másodlagos szövegeim azon részeit, amelyek az akkori eseményeket, szereplőim magatartását, az összefüggések rendszerét valamiféle történeti távlatba helyezve és akkori saját felfogásomat tükrözve értékelik.
