Tervezett esszékötetem – Félmúlt, féljelen, féljövő – nyitó szövegének szánom:
Előszó helyett
Egy afrikai jegyzetében írja Ryszard Kapuściński, hogy senki sem lehet saját törzsének az etnográfusa. Bizonyára így van ez más téren is: amiben benne vagyunk, azt nem tudjuk eléggé tárgyilagosan felmérni, megítélni. Ezért soha nem is igyekeztem irodalomtörténeti súlyú és jellegű írásokkal megközelíteni „saját törzsemet”: Kárpátalja magyar irodalmát.
A következő oldalakon sorakozó írásokat nem egy higgadt kutató alaposságával és távolságtartásával hoztam létre, hanem olyan íróként, aki megfigyeléseinek, töprengéseinek eredményét a legpontosabban szeretné rögzíti. A meglátásaim lehetnék tévesek, és juthattam hamis következtetésekre is, csak egy nem történhetett meg: hogy a leírtak ne a pillanatnyi véleményemet tükrözzék. Igen: a pillanatnyit. Nem titkolom ugyanis, hogy bár egyáltalán nem mondhatom magam fiatalnak, az ízlésem, értékítéletem még mindig állandó változásban van, nem ritkán saját ellentétébe fordul. Ma másképpen gondolkodom az irodalom dolgairól, mint tíz egynéhány évvel ezelőtt (de roppant hasonlóan ahhoz, mint kamasz korom idején…), mást érzek fontosnak és mást jelentéktelennek, mint akár csak néhány esztendeje. Egyazon jelenség mögött más-más lényeget sejtek ma, mint tegnap – és ez bizonyára így lesz ez holnap is.
Ha valami egységes szemléletet mégis tükröznek itt sorakozó szövegeim, annak elsődleges oka az, hogy egy jól behatárolható időszakban, az ezredfordulót közvetlenül megelőző és követő egy-két esztendőben születtek (vagy nyerték el végleges alakjukat), eléggé frissek tehát ahhoz, hogy még nem kerülhettem szembe velük, így kötetbe válogatván őket nem is kényszerültem nagyobb beavatkozásokra. Meghagytam bennük az újrafogalmazásokat is: gyakran követtem azt a módszert, hogy egy már lezárt írás kifejtett gondolatát a következőben továbbvittem, árnyaltam, másfelé fordítottam – ha ezeket a részeket kiiktatnám, elkerülném ugyan az ismétlődéseket, de talán a folyamatosság is megszakadna, és az egyes írások szerkezete is megbomlana. Ezeknél a szöveghelyeknél kérem tehát az olvasó elnéző türelmét.
Egyaránt számítok továbbá azok jóindulatára, akik egy-egy állításom mögül hiányolják a bizonyító konkrétumot, és azokéra is, akik bosszankodnak a sok konkrét név, cím, idézet, lábjegyzet okán. Magam igyekeztem az olvasmányosság és a részletező szakszerűség határterületén egyensúlyozni. A folyamatokba szerveződő jelenségek általában jobban érdekeltek, mint azok a tények, amelyek alapján az összefüggések felismeréséig eljutottam. Állapotokat és trendeket igyekeztem megragadni, megengedve, hogy akár ugyanazokból a tényekből az enyémtől eltérő következtetések is levonhatók.
Beismerem azt is, hogy nem egyszer kiéleztem egyes kérdéseket, a szemléletes bemutatás kedvéért bizonyára többször is sarkítva fogalmaztam, túlzásokra ragadtattam magam. Ám azt hiszem, ez még mindig szerencsésebb megoldás, mint a problémák elmosása, a gyöngeségek palástolása. Annál is inkább, mert a tapasztalatom az, hogy a kárpátaljai irodalom kiáltó hiányosságait és súlyos mulasztásait a legtöbben hajlamosak felmentő elnézéssel elfogadni, szerény eredményeit pedig túlértékelni; ennek lehet ugyan biztató, ösztönző hatása, egyszersmind azonban rögzíti is a hibákat, állandósítja a rossz gyakorlatot, belemerevíti a résztvevőket egy olyan szerepbe, amelynek eljátszásához csupán a kárpátaljaiság díszleteire van szükség, és ezek közül interpretálva szinte minden elfogadhatóvá, szalonképessé, mi több: nemcsak előadhatóvá, hanem eladhatóvá is válik. Magam ezek mögé a kulisszák mögé szeretnék belátást nyújtani, bemutatva, hogyan alakultak ki és miképpen működnek ezek a szerepek – és talán azt is, mivel jár, ha valaki megtagadja őket.