Az Agora fölött Elektrával

ORESZTÉSZ NAPLÓJÁBÓL

Ott ültünk egymás mellett az Athéni Könyvfesztiválon, az Agora fölé emelkedő toronyház sokadik emeleti aulájában. Akkor még nem tudtam, hogy ez az utolsó találkozásom Elektrával.

Mint szinte minden alkalommal, ha valamilyen rendezvényünkre a fővárosban került sor, most is küldtem neki meghívót. Pontosabban az anyjának, vagyis a régi címre, a Sárrét parkba. Klütaimnészra néha el is jött ezekre a programokra; előtte-utána váltottunk pár mondatott, így voltaképp mindent tudtam Elektráról, pedig hosszú éveken át nem is találkoztunk. De most ő jött el. Az anyja, meséli, mindig felhívja, ha meghívót kap tőlem, és mindig jönne ő is szívesen, csak valahogy mostanában nem volt ideje. Hiába, a két gyerek, a tanítás. De most ráért.

Ott ültünk egymás mellett az Agora fölött a Könyvfesztiválon, az argoszi könyvkiadók standján, körben a polcokon az utóbbi évek termése mellett régebbi kiadványok, így Agamemnon regénye, amelynek új kiadásából tucatnyit vettem anno, pedig akkor még nem tudtam, hogy egyszer könyvkereskedésre adom a fejem, és standunk lesz a Kongresszusi Központban, ahol kiállíthatom, odatehetem azok mellé a könyvek mellé, amelyek anélkül nem ilyenek lennének, mert Agamemnon egyetlen regényét senki sem kerülhette ki, írhatott „ellene” vagy „mellette”, tehetett úgy, mintha nem venne róla tudomást, mintha sem a regény, sem Agamemnon nem létezett volna – de valahogy mégis mindaz, ami Argoszban harminc év alatt született, mindaz a régi időkben vette eredetét és oda tért vissza, és a mítosszá vált régi konfliktusok terhét viselte magán.

Ott ültünk egymás mellett a felhőkarcoló sokadik emeletén, és Elektra épp olyan volt, mint húsz éve, és hol úgy éreztem, mintha el sem telt volna ez a két évtized, hol meg úgy, hogy mérhetetlenül sok idő, korszakok múltak el azóta.

Olvass továbbAz Agora fölött Elektrával

Félmúlt, féljelen, féljövő

balla d. károly: Félmúlt, féljelen, féljövő
A meghiúsult könyv tervezett borítója

A Kriterionnak benyújtott Félmúlt, féljelen, féljövő c. kéziratomhoz a szerkesztő kérésére írt szinopszisomat:

A kárpátaljai Ungváron élő író jelen összeállításába az ezredfordulót közvetlenül megelőző és követő években keletkezett tanulmányait, irodalomkritikai munkáit és írói jegyzeteit vette fel.

Az első ciklusban a magyar irodalom kárpátaljai helyzetével foglalkozik, legtöbbször a problémákra helyezve a hangsúlyt. Kritikusan szembenéz a kisebbségi irodalom létének vagy nemlétének általános kérdéseivel csakúgy, mint a saját régiójában tapasztalt negatív jelenségekkel. Tényekre alapozva vonja le vállaltan szubjektív, gyakran élesen fogalmazott következtetéseit, szemléletesen, nem egyszer képekbe ágyazottan mutatja be a visszás helyzeteket, ellentmondásokat. Szavain egyszerre érződik a kritikus hozzáállás, az ironikus megközelítés – és a féltő aggodalom.

A második ciklus napló formájában rögzített írói jegyzeteit, a gonzó újságírás területére tévedt cikkeit, kisesszéit, vallomásait, néhány valós és fiktív levelét, valamint aforizmáit tartalmazza. Érdekességük, hogy számos esetben az első ciklusba sorolt tanulmányok keletkezésének körülményeiről, hátterükről és fogadtatásukról is értesülhetünk ezekből a feljegyzésekből.

Az ezredforduló három évének (1999, 2000, 2001) krónikáját olvasva nemcsak Kárpátalja belső viszonyairól kaphatunk érzékletes képen, hanem a kor egészéről is. És ami legalább ennyire izgalmas: egy olyan független magyar értelmiségi gondolatvilágáról alakulhat ki pontosan körvonalazott képünk, aki a politikai palettáról hiányzó nemzeti liberalizmus eszméit vallja. Mindeközben megtudjuk azt is, mit hozott magával a félmúltból, miért tekinti felemásnak a jelent, és néha miért fél a jövőtől. (Félmúlt, féljelen, féljövő)

(Fő a szerénység!)


A könyv kiadása a kolozsvári szerkesztő bátor kiállása ellenére meghiúsult, Balla D. Károly ungvári kiadós kollégája (Intermix) fúrta meg a Kriterion igazgatójánál. | Könyv, szinopszis – BDK

Újraírom a Szembesülést

AZ ÚJRAALKOTÁS HÁROM INDÍTÉKA

bdk szembesülés
A három évvel később megjelent Szembesülés

Az első: egészen másfajta, a korábbitól alapjában eltérő konstrukció merült fel bennem.

Hosszú éveken át mindenáron úgy próbáltam megalkotni a hiányregényt, hogy a rá vonatkozó utalások és kommentárok százait hoztam létre, remélve, a másodlagos szövegek révén pontos kép alakulhat ki a hiányzóról. Felteszem, ez valamennyire sikerült is.

Egy reggelen azonban arra ébredtem (ez még tavaly történt), mennyivel izgalmasabb kísérlet lenne bemutatni azt, amiből hiányzik a regényem. Azaz: érzékelhetővé tenni azt a kort és azokat a viszonyokat, hőseimnek azon gondolatait és érzelmeit, amelyek környezik a regény.

Esszéregényt alkotni, amelyből explicite hiányzik, de amelyben implicite benne foglaltatik egy cselekményregény.

Kis tűnődés után egyfelől rájöttem, hogy elkészült szövegemben ennek a csirája megvan, csak ki kellene fejteni; másfelől pedig arra gondoltam: mi az akadálya annak, hogy ezt a kétféle megközelítést egymással átfedődve, vegyítve alkalmazzam? Sőt, akár úgy is, hogy előbbit az utóbbinak alárendelem…

El is készült a fejemben egy lehetséges akcióterv:

  1. A meglévő szövegeket nagyrészt átfogalmazom, kiegészítem, feldúsítom és újrarendezem úgy, hogy ugyan látszólag a kommentárok továbbra is a hiányzó regényre vonatkozzanak, valójában azonban (ahol ez lehetséges) jellemezzék, érzékeltessék – vagy egyenesen: ábrázolják – mind azt a társadalmi közeget, mind hőseimnek azt az életszakaszát, amelyből a regény hiányzik.
  2. A rendelkezésemre álló és részben átírt vagy akár teljesen új kommentárok közé olyan szövegeket ékelek, amelyek ugyan lazább közvetlen kapcsolatban állnak a hiányzó regénnyel, ám közvetve, áttételesen beágyazzák a hiányt a meglévőségbe.
  3. Míg eddig csak kívülről, a saját „írásbeliségemből” mutattam rá a regényre, addig most ezt az egyirányúságot – ahol ez lehetséges – feloldom, és szereplőimnek, első sorban természetesen Oresztésznek, ha nagyon korlátozott módon is, de alkalmat adok arra, hogy a nem létező cselekményregényből átlépjen a létező esszéregénybe.

A második indíték: a Forrás című kecskeméti folyóirat egyfajta hiány-lexikon létrehozására kérte fel szerzőit, közte engem is. Ennek során tetszés szerint írhattuk meg a magunk címszavait, és ezek egybeszerkesztve, ábécé-sorrendbe állítva ki is tették a tavalyi nyári dupla szám egészét. Magam az egyik legaktívabb résztvevőként talán félszáznyi hiánycímszót írtam, javukat el is küldtem a szerkesztőségnek, és ezek kevés kivétellel meg is jelentek. Miközben ezt a munkát – nagy örömmel és invencióval – végeztem, egyrészt elcsodálkoztam azon, hogy engem milyen régóta és mélyen mélységében érdekel a hiány mint olyan; másrészt észrevettem, hogy akarva-akaratlanul egyes címszavakat hiányregényemből emeltem ki, illetve magát a hiányregényt is címszóvá tettem; harmadrészt észre kellett vennem, hogy a regénnyel kapcsolatban nem álló címszavaim is valamilyen spirituális kommunikációt alakítottak ki éppen elfekvő szövegemmel, visszahatottak rá, szinte beavatkoztak szerkezetébe. Miért is ne, gondoltam. Alkossa a Szembesülés szerves részét az én privát hiány-lexikonom!

Ennek az indítéknak a nyomán is kialakítottam a feladatsort.

  1. Egyfelől engedem a híján-valósággal, a nem létezővel, a ninccsel kapcsolatos észrevételeimen külön címszavak formájában „kifogalmazódni” a regényből.
  2. Másfelől a regénytől függetlenül létrejött meghatározásokat engedem beleszervesülni a szövegtestbe.
  3. Mindeközben lehetővé teszem, hogy a hiánynak ez az új dimenziója részben újrastrukturálja a szöveget.

A harmadik indíték: szemléletem megváltozása. Meg kellett értenem, hogy miközben mindazt változatlanul hagyhatom, amit Oresztész a korabeli Argoszban saját észleleteként rögzít és saját szembesüléseként megél, illetve azt is, ahogyan ezt a nem létező regény szerzője a 80-as évek második feléből visszanézve interpretálja – aközben nem hagyhatom érintetlenül a 90-es években keletkezett másodlagos szövegeim azon részeit, amelyek az akkori eseményeket, szereplőim magatartását, az összefüggések rendszerét valamiféle történeti távlatba helyezve és akkori saját felfogásomat tükrözve értékelik.

Tennivalóim:

Olvass továbbÚjraírom a Szembesülést

Nem bántam, ha eltévedtem

De mégis megbántam

Már nem érhető el a folyóirat online archívumában ez a kis esszé-szerű önvallomásom, amely a szerkesztőség által feltett kérdésekre adott válaszként született és jelent meg a Napút 1999-es szeptemberi számában – 2021-ben itt újraközölve én is visszadátumozom – , de a kérdések sehol nem szerepeltek az adott folyóirat adott lapszámában, és énnálam sem maradtak fenn, így nem tudni pontosan, mire is reagáltam, emiatt eléggé zavaróak a szövegben a kérdésre való visszautalások, ezekből annyi derül ki, hogy az első kérdés a család és a történelmi múlt, a második pedig a szellemi elődök és példaképek szerepét firtatta.

A kérdések lemaradása azonban sokkal kevésbé számomra bosszantó, mint az, amiről az írás alatt beszámolok, s ami miatt meg is bántam, hogy eleget tettem a felkérésnek. De lássuk előbb az írást.

Balla D. Károly

Nem bántam, ha eltévedtem

Balla D. KárolyMinden családtörténet része a nemzet és az emberiség történetének… Nehéz lenne olyan nyilatkozót találni, aki visszatekintve ne találna érintkezési pontokat századunk sorsfordító eseményeivel, forradalmakkal, háborúkkal. Minél messzebb megyünk vissza az időben, annál jobban összeszövődnek a családi sorsok egymással és egész emberi fajunkéval, ami nem is csoda, hiszen felmenőink generációról generációra négyzetes haladvány szerint gyarapodnak: nagyszüleink száma 4, dédszüleinké 8, ük: 16, szép: 32, és így tovább: 128, 256, 512, 1024! Húsz generációra visszamenően több mint egymillió ős! Így aztán szinte bizonyos, hogy legtöbbünk felmenői között volt legalább egy 48-as honvéd, és akár tucatnyi törökverő. Ha egyébként folytatjuk a mértani haladványt, akkor 40 emberöltő (kb. ezer év) távlatában már billiós nagyságrendben adódnának az ősök, ami otromba képtelenség, hiszen akkortájt legfeljebb pár százmilliónyian lehettünk a földön. Hogy mi az ellentmondás feloldása, az akár egy másik körkérdés tárgyát is képezhetné…

Azonban a mostani első kérdésre adható válaszhoz hozzákészülődve hosszas töprengés után sem tudtam eldönteni, hogy kun vérű székely vagy pedig szepességi szász dédanyámtól indulva érkezzem-e a XX. századba, s aztán ha megérkeztem, akkor egyik nagyapám első világháborús sebesülésével vagy másik nagyapám beültetett bokacsontjával példázzam-e a történelmet, így hát le is mondtam arról, hogy az első kérdést megválaszoljam.

Nem jártam sokkal jobban a szellemi elődökre, példaképekre vonatkozó második kérdéssel sem. Úgy éreztem magam, mint amikor író-olvasó találkozókon valaki megkérdezi: ki a kedvenc költőm, vagy melyik a kedvenc versem. Ilyenkor, ha úgy érzem, hogy a közönség hajlandó egy hosszabb fejtegetést végighallgatni, akkor megpróbálom elmondani, hogy nekem nincsenek ilyenjeim, mert túl sok minden akad, amit nagyon kedvelek, és nem tudom rangsorolni őket, továbbá pedig még abban is, akit-amit rajongásig szeretek, még abban is találok olyasmit, amit viszont kevésbé vagy nem, netán kifejezetten ellenkezőleg; így aztán tisztességesebb, ha ezt a kedvencséget kihagyom a fogalmi szótáramból, mert nincs olyan műszerem, amellyel vonzódásom mértékét, sem olyan táblázatom, amellyel az egyes kedvelt és kevésbé kedvelt vonások értékszámát meghatározhatnám, sem pedig univerzális képletem, amelybe a kapott adatokat behelyettesítve a kedvencség fokát eredményként megkaphatnám. Ha azonban úgy látom, hogy a hallgatóság már fáradtabb, türelmetlenebb annál, hogy fejtegetésemet végighallgassa (és esetleg a megszólaló is csak azért kérdezte ezt, mert jobb nem jutott eszébe), akkor, hogy hamarabb szabaduljak, rávágok egy nevet, teszem azt a József Attiláét, vagy egy verscímet, mondjuk azt, hogy A tigris William Blake-től, de utána azonnal hatalmas hiányérzetem támad és furdal a lelkiismeret Ady és Babits, Kosztolányi és Radnóti, Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes miatt, és bosszankodom, hogy miért is nem egy Villon-balladát vagy Poe A hollóját neveztem meg, netán Tsúszó Sándor valamelyik egybetűs poémáját.

Ha pedig ilyen a viszonyom a lazábban kezelhető kedvencekkel, akkor képzelhető, hogy olyan szigorú kategóriákkal, mint a szellemi előd vagy pláne a példakép – végképp nem tudok mit kezdeni.

Mert hát nem öntetszelgő kivagyiság-e, ha szellemi elődeimül megnevezek néhány nagy nevet? S nem lenne-e ez hatalmas orcátlanság velük szemben, hiszen őket senki sem kérdezte meg, hogy vajon vállalnának-e engem szellemi utóduknak. Lehet, ha tehetnék, tiltakozva kitagadnának a örökségből! Vagy ami nem lenne kevésbé kínos: szellemi testvéreim beperelhetnének mint fattyút! Nem, ilyesmibe nem hagyom magam belerángatni!

A szellemősöknél is rázósabb ez a példakép-ügy. Azt hiszem, kevés gyűlöletesebb dolgot tudok elképzelni, mint amilyen egy minden mértéket megszabó, ránk telepedő – ráadásul látszólagos tökéletességével tüntető! – erőszakos példakép. Brrr. Még rágondolni is rossz!

Abban, hogy olyan vagyok, amilyen – gondolom én –, sokkal nagyobb szerepe volt az általam negatívnak tartott példáknak, mint azoknak, amelyeket követendőknek gondoltam. (Már egy korai versemben ezt írtam: „Könnyen rád találtam, szerelmem, / új síkban, új almafák alatt, / csak a nyilakat kellett figyelnem, / amelyek ellenkező irányba mutattak.”) Kamaszkori világra-eszmélésemtől kezdődően mindig inkább azt tudtam, mi az, amit nem akarok, mit kell elkerülnöm, mitől kell távol tartanom magam, mivel nem szabad azonosulnom, mit nem ajánlatos elfogadnom, mit kell megtagadnom, mivel felhagynom, miből kilépnem. Ahogy gondolkodásomban elértem bizonyos önállóságot (mondom: valamikor kamasz koromban), attól kezdve tudatosan soha nem követtem eszményeket, nem igyekeztem megfelelni magatartási vagy cselekvési modelleknek; ellenkezőleg: kialakítottam magamban az ellengondolkodást, a szembefordulást, a kételkedést. Amennyire vissza tudok emlékezni, csak igen rövid ideig voltak fenntartás nélkül elfogadott ideáljaim, de ezeket is sokkal pontosabb szerelmeknek nevezni, mert a vonzalmak érzelmi hőfoka messze felülmúlta az értelmi kötődést (lett légyen szó akár személyekről, akár filozófiai rendszerekről, akár művészeti irányzatokról).

Mára kételkedő és tépelődő emberré váltam. Iróniába oltott illedelmes cinizmusom, a látható jelenségek visszája, rejtett abszurditása iránti érdeklődésem, a dolgokat ellenkezőjükkel együtt elfogadó szemléletem valahogy soha nem engedte, hogy vezércsillagok mögé sorjázzak, hogy kész, előre gyártott szerepekkel azonosuljak. A kijelölt fényes sugárutaknál mindig többre becsültem a tekergő ösvényeket, és soha nem bántam, ha utamon el-eltévedtem, mint ahogy azt sem, ha valami szellemi kaland után vissza kellett fordulnom egy zsákutcából.

Az eszményektől, példaképektől, ideáloktól történt tudatos távolságtartásomnak köszönhetően értem el hosszú évtizedek munkájával, hogy mindenféle kínálkozó világnézettől is sikerült megszabadulnom. Szenvedélyesen szeretek valamit tudni, de közben rajongok a megtudhatatlan sejtelmekért, és mindig katarzist okoz, ha fuvallatával megérint az, ami értelem és tudat előtti, alatti és feletti. Egytől óvakodom: hogy akár tudásomat, akár képzeletemet-sejtelmemet, akár azt, ami a tapasztalaton túlról megérint, azt valamiféle koncepció, valamiféle eszmerendszer, ideológia, vakhit elhomályosítsa. Vagyis: igyekszem elkerülni, hogy a dolgok közvetlensége és énközém kész struktúrák férkőzzenek.

Nincs megmerevedett és öröknek képzelt értékrendszerem sem. Hogy mi a jó és mi a rossz, mi az értékes és mi a hitvány, mi az igaz és mi a hamis, azt soha nem valamilyen eleve birtokomban levő etalon – példakép! – alapján állapítom meg, hanem a dolgokat a maguk valamilyensége által is befolyásolt vizsgálódással az adódó körülmények között igyekszem megismerni.

Világunk elemeit önmagukban és egymással összefüggő rendszerükben egyszerre igyekszem felfogni, miközben átlátom erőfeszítésemnek az abszurditását is, hiszen pontosan ismerem Cecil M. Joepardy tanítását: „A dolgok csak önmagukban igazak. Dolgok azonban önmagukban nem léteznek. Így hát semmi sem igaz.”

Talán az sem, amit idáig leírtam.


Megjelent: Napút, 1999. szeptember


Csak a szégyen – avagy miért bántam meg?

Idézem 2000 januárjában keletkezett naplójegyzetemet és az akkor írt levelet:

Olvass továbbNem bántam, ha eltévedtem